Mint azt Önök is észlelhették, az utóbbi időben kissé sok rózsaszín irodalmat olvastam. Ezért úgy határoztam – mielőtt magam is Malackához válok hasonlatossá -, hogy most aztán bekeményítek. Kapóra jött Kingék „szuperprodukciója”: a Csipkerózsikák. Stephen, napjaink legtöbbet olvasott fantasy szerzője ezúttal fiával, Owennel közösen követte el tettét.

Azért ennél a műfaji megjelölésnél már meg is állnék. Nekem valahogy semmiképpen sem állítható abba a sorba, ahol az élen Tolkien, Lewis és Pratchett áll. Annál inkább horror, thriller és akció némi misztikus beütéssel. Emlékezzenek vissza A ragyogásra. Ember nincs, aki azt ne olvasta volna, nem is beszélve a belőle készült és Jack Nicholson által zseniálissá lett filmről! Aztán a Tortúra, meg az AZ, a Kedvencek temetője és a Halálsoron. Hol is itt a fantasy? Bevallom, egy ideje nem olvastam tőle semmit. Igazán most jöttem rá, hogy miért is? Megfigyelték, hogy könyvei egyre hosszabbak és hosszabbak lettek? Nekem már négyszáz oldal is sok a feszültségből, nemhogy 800 meg ezer. Márpedig az utóbbi időben nem adta alább. Ugyanis - mint azt tudjuk -, a feszültség frusztrációt generál, ami sürgős feloldás után kiált – ha csak nem szeretnénk totális depresszióba süllyedni. Márpedig egy jól megírt könyv bizony rányomja bélyegét mindennapjainkra is.

Ebben az esetben is így jártam; miután kedélyállapotom egy héten keresztül a -100 és a 0 közötti tartományban dekkolt (amikor is a zérót csak kedvenc unokám társaságában voltam képes elérni), még nem tartottam a könyv felénél, ami ezúttal alig volt több, mint 700 oldal…

Leleményes olvasó ilyenkor veti be azt a trükköt, hogy a végére lapoz, és belekukkant: van-e valamiféle feloldás, képes-e a szerző happy endet produkálni. Na, ez azért okozott némi nehézséget, mivel e-book formátumban olvastam, és ott nem lehet csak úgy ide-oda lapozgatni (vagy legalábbis én még nem jöttem rá a megoldásra…). De olyannyira elegem lett saját másállapotomtól, hogy kb. félórás munkával, olykor-olykor bele-beleolvasva, csak eljutottam a végére. Miután kiderült, hogy a főszereplők életben vannak, megtehettem ezt a fáradságos utat visszafelé is.

De miért is volt mindez?

Kingék ezúttal az Aurórának elnevezett világjárványt vízionálták, aminek eredményeképpen a lakosság fele, azaz a nők, egyfajta hálószerű burkot növesztve elalszanak. Ha valaki – merő jószándékkal – lefejti ezt róluk, gyilkosan agresszívvá válnak, majd tettüket bevégezve újra álomba merülnek. Miután alvásra mindenkinek szüksége van, beláthatjuk, hogy a folyamat igen rövid idő alatt lezajlik. Akadnak ugyan néhányan, akiknek most áldás az inszomnia, de a többség mesterségesen próbál meg ébren maradni. És itt most, kicsit revidiáljuk a tudatmódossító szerekkel kapcsolatos averziónkat, mert a metamfetamin, amit mi csak randidrogként ismerünk, jó ideig képes fenntartani az ébrenlétet. Teszik ezt annak érdekében, hogy valamiféle mentőakciót tudjanak kidolgozni, mielőtt elszabadulna a pokol. Az Appalache-hegységben található Doolongi Bűntetésvégrehajtási Intézet áll a történet középpontjában. Nem azért, merthogy kvázi megfelelő statisztikai mintaként működhetne, hanem mert idekerül - egy brutális és megmagyarázhatatlan tett elkövetése után - a járvány kiváltójának/előidézőjének/feltalálójának képviselője egy gyönyörű nő alakjában, és itt praktizál pszichiáterként az a kiválasztott Férfi, aki egyedüliként mentheti meg a Nőt és a fennálló világot.

Közel 750 oldalnyira terjed a szerzők víziója, ami – ennek megfelelően – bővelkedik szereplőkben és eseményekben, még akkor is, ha ezek némelyike kicsit megterhelő hétköznapi lelkünknek. De a mindennapi konfliktusok bemutatása legalább a normalitás látszatát kelti, míg a fantasy-elemek már jóval túlmutatnak ezen. De hát ilyen ez a műfaj King-féle verziója…

Régóta keresem a „hímsoviniszta” kifejezés ellentettjét. Merthogy a karakter – szerencsére! – igenis létezik. Ilyen például Stephen King is, aki mélyen a szívembe lopta magát, amikor is a nőket egyfajta hűtőként értelmezi, akik a túlmelegedésre, azaz agresszióra hajlamos férfiakat tartják vissza az erőszaktól. Az is erre utal, hogy az Auróra-kór egyik mellékhatásaként a férfiak körében sokszorosára szaporodott öngyilkosságot említi meg. (Hát mégis hiányoznánk nekik, ha nem lennénk!) De férfi az is, aki a Facebookon – tudományos közleményként – azt terjeszti el, hogy a nőket beborító gubó mérgező, így egyetlen megoldásként ezeket – a benne lévő tartalommal együtt - el kell égetni. Sejtik, hogy ez a hír nem marad következmények nélkül…

A pandémia terjesztői ezúttal a molylepkék. Háziasszonyként ki nem állhatom őket. Arra ugyan rég nem láttam példát, hogy ruhadarabokat rágtak volna szét, de olyant igen, hogy lisztbe, zsemlemorzsába, mákba betelepedtek és dobhattam ki az egészet. Elég egyet meglátnom, és rögtön hajtóvadászatra indulok. Valószínűleg paranoiás lennék, és sikítva menekülnék, ha meglátnám ezeket a rovarokat tömegesen repkedni. Kingék ezúttal entomológiai ismereteimet bővítették. Nem tudtam ugyanis, hogy a molyok is képesek hálót szőni. De még milyent! Amazóniai rokonuk olyan selyemgubót rittyent a báb köré, amit még a kézművesiparban járatos hölgyek is megirigyelnének. Teszik ezt azért, hogy a következő generáció biztonságos és sértetlen növekedését biztosítsák. Hát, csak remélni merem, hogy a nálunk honos fajták ilyenre nem képesek, de háló ide, gubó oda, sosem lesznek a kedvenceim.

Itt nem idézhetek a műből, és nem oszthatom meg a szerzők látomását arról az emberi faj mentes világról, ahol az állat-és növényvilág megkönnyebbült és felszabadult egyedei árasztják el az épített társadalom tereit. De nem csodálom, hogy Kingék belevágtak ebbe a majdnem-apokalipszis történetbe. Néhány éve (ha jobban belegondolunk, inkább évtizede) különböző szakterületek tudósai rajzolgatják már a végkifejlet különféle módozatait. Klíma, környezetszennyezés, aztán a vírusok, és most a legújabb: a pólusváltás. Lett volna időnk felkészülni valamennyire (bár e legutóbbi kicsit régen jelentkezett ahhoz, hogy tapasztalatot tudtunk volna gyűjteni róla). De a Covid-19 például megtanította, hogy betegség akár célközönséget is támadhat, és mi zárná ki, hogy a legközelebbi Taigetoszra éppen kromoszómák alapján történik majd a válogatás. De jobb ebbe bele sem gondolni, és nem lehetünk eléggé hálásak Stephen és Owen Kingnek, hogy történetükhöz találtak olyan megoldást, ami – még egy kis ideig – garantálja világunk fennmaradását, és így nem kell elképzelnünk, hogy megfosztanak minket egyik felünktől.  

Amerikában még a Zs-kategóriás horroroknak is óriási rajongótábora van, hát ki ne lelkesedne Stephen Kingért?! Márpedig apa és fia koprodukciójának eredménye egy elsőrangú, nagyívű regény, ami – az arra hajlamosakat – képes elgondolkodtatni. De javaslatom az, Hölgyeim, hogy a könyv elolvasása után sürgősen vegyenek kézbe egy rózsaszínű lányregényt, hogy elkerülhessék az igen kellemetlen depresszív állapotot!