Bár számtalan úticél lebeg szemeim előtt, az USA-ba sosem vágytam. De ha már a kezembe került Carolyn Brown Magnólia Fogadója, akkor úgy véltem, egy kis virtuális utazgatás azért még belefér. Olyannyira így lett, hogy rögtön ez után elolvastam a szerző másik könyvét, az Eperszív Étkezdét is. (Arról, hogy rögtön egymás után vegyék kézbe a két kötetet, Önöket lebeszélném, de némi kihagyással már mehetnek.)
Ha meghalljuk azt a szót, hogy Texas, arról mi más is juthatna azonnal egy jó magyar állampolgár eszébe, mint a Dallas című örökbecsű és már kultnak minősülő sorozat. Esténként együtt nézte lányom és édesanyám; utóbbi pusztán azért, hogy másnap le ne maradjon az iskolai megbeszélésről… Akkora volt a sikere anno domini, hogy még a papagájunkat is Jockynak hívták. (Persze, hogy amikor egyszer kiröpült az ablakon, és mielőtt a számból elhangzott volna az a mondat, hogy „Jocky, gyere vissza!, győzött a józan ész, és hagytam a madarat szabadon szállni. Már, ha képes volt boldogulni a verebek és galambok uralta légtérben. Hiába, no, a szabadsággal tudni kell élni!)
A cowboy és a rodeó után rögtön a farmer következik. Méghozzá élére vasalva. Merthogy ott ez dívik. (Ha ezt tudtam volna, akkor nem fektetek annyi energiát abba, hogy drága édesanyámat lebeszéljem a vasalásáról…) És hogy teljes legyen a dress code, kell még a kockás vagy szegecses ing és a kihagyhatatlan sarkantyús csizma. Ez utóbbi tőlünk sem idegen, hiszen lovas nemzet lennénk, vagy mi?!
Hogy ne maradjak kizárólag a sablonoknál, megkérdeztem Wikit, ő mit hallott erről az államról. Ebből nem adok közre semmit, hiszen egy kattintással elérhető, viszont találtam olyan cikket, ami – állítása szerint - elképesztő tényeket tár elénk. Kicsit megkavarva a sorrendjét, de alkalmazkodva a tévé áldásos népszerűsítéséhez, kezdjük az olajjal. Az USA kőolajtartalékának egyharmada itt található, ami pestiesen szólva: nem semmi, de ez nagyjából köztudott.
Texas a gépfegyverek állama, ami nem olyan jó hír, tekintve, hogy a cikkben említett 28 690 regisztrált darab a pisztolyokon és puskákon felül értendő; vagyis nyugodtan vegyük kézpénznek, ha egy filmben a csapos csak úgy benyúl a pult alá és előhúz ezek közül egyet, akkor az úgy is van.
Tekintve, hogy Texas az illegális bevándorlók paradicsoma, nem véletlen, hogy óriási ütemben gyarapszik a népesség, akik közül minden harmadik latin gyökerekkel bír.
Azt is elmondhatjuk, hogy a végletek országa (bocsánat, állama), hiszen egyszerre jellemzi a hihetetlen gazdagság és a hatalmas méretű szegénység.
Én ugyan nem vagyok kíváncsi az Államokra, ám úgy tűnik, az idősebb amerikaiak viszont nagyonis beérik saját országukkal. Ahogyan az angol nyugdíjasok lakóhajót vesznek, úgy előbbiek egy lakókocsiba invesztálnak, és irány a 49 állam valamelyike, de még jobb, ha a célkitűzés kiterjed mindjárt valamennyire. Hogy mindebből mennyi fog teljesülni? Hát, kinek-kinek türelme, pénztárcája, illetve honvágya szerint alakul a dolog. Mondom ezt azért, mert a Magnólia Fogadó tulajdonosai, Sugar és Jasper is úgy döntenek, hogy vesznek egy lakóautót és irány az országút! Megérdemlik a nyugdíjas éveket, és az asszony az unokahúgára, Jolene-re, a férfi pedig az unokaöccsére hagyja a fogadó tulajdonjogát.
Jolene elhatározza, hogy sok-sok évi vándorlás után megállapodik, és újra sikeressé teszi a Magnóliát. Viszont mindehhez egyheti tartalék élelmiszerrel és 100 dollárral rendelkezik. Az unokaöcsit viszont nem érdekli ez az egész, és eladja részét az első jelentkezőnek. Ő pedig nem más, mint Tucker, a volt detektív, aki remek ezermester. Innen már egyenes az út a boldog végkifejlet felé. De nem egy regényben! Ugyanis Tucker 3 éve halott feleségével beszélget, és – hogy élhetőbbé tegye életét – szombaton és vasárnap a sárga földig leissza magát. Jolene (no, nemcsak ő!) ki nem állhatja az alkoholistákat, mert édesanyja is az ital – valamint egyéb kedélyjavító szerek – élvezetébe fojtotta ki- és meg nem élt sorsát. Hát, így már nem is olyan egyszerű. Szerencsére akad három „tündérkeresztanyja” Sugar barátnői személyében. Az idős (nem is annyira, hiszen a hatvanas éveik vége felé járnak!) hölgyek közül Flossie és Lucy régiségboltot vezet, Dotty ellenben egy kocsmát üzemeltet. Három remek karaktert mintázott meg Carolyn Brown, de innentől Önökre hagyom az ismerkedést.
Ha nem csak egy szerelmi történetet kívántak meg, akkor érdemes betekinteni: ki, hogyan él együtt, és éli túl a gyászt. Rendkívül szerencsésnek mondhatja magát az, aki nem vesztett el még közeli hozzátartozót, de – tartok tőle – kevesen vannak ilyenek. Apám halála után még évek múltán is kényszeríteni kellett magamat, hogy ne szaladjak egy ismeretlen után, aki hasonló kabátot viselt, mint ő. Összetéveszthetetlen kalapja régóta nem köszön már vissza, de attól inkább félek, hogy eljön a nap, amikor már nem emlékszem rá.
De azt őszintén remélem, hogy nem csupán az amerikaiak privilégiuma (vagy inkább egy regényíró rózsaszín fantáziájának szüleménye!), hogy tisztelik az időseket. Nemcsak együtt élni képesek velük, de hallgatnak rájuk, és osztozni gondjaikban. Persze, ennek az idilli helyzetnek oka lehet az is, hogy Carolyn Brown sem az a „mai csirke”, de - bízom benne - 72 évével már kellő mennyiségű tapasztalat is jár.
Nincs ez másképp az Eperszív Étkezdében sem, ahol három generáció nőtagjai kápráztatják el a világot fantasztikus süteményeikkel és szívélyes vendéglátással. Nettie-hez, Vickyhez és Emilyhez – hogy az időrendet itt is kövessem – Jancy csatlakozik, aki régen itt élt Pickben, ebben a tökéletes kisvárosban, de ahonnan édesanyja vándorösztöne (no, meg a szegénység) mindig tovább és tovább űzte, így aztán sehol sem tudott gyökeret ereszteni. Most is csak szárnyait erősíti a repüléshez, de ebben nem partnere régi furgonja, amelyik úgy dönt, hogy az étkezde előtt leheli ki végérvényesen a lelkét. Hogy némi pénzhez jusson, beáll ő is pulthoz, amit Nettie és Vicky örömmel vesz, Emily viszont némi távolságtartással kezeli hajdani osztálytársnőjét. No, nem sokáig.
Ahogy azt bizonyára észrevették, nincs hímnemű a képben. Ez azonban nem marad így sokáig. Mindenki megtalálja a maga párját, de előtte lesz minden, ami csak kell: titkolózás, félreértés és némi cicaharc.
Akad azonban egy férfi a történetben – a beszédes Wolfe nevet viseli -, aki nem a hölgyekre utazik, hanem ingatlanjukra. Ő A Befektető, aki a településen elit lakóparkot akar építeni azoknak a gazdag városiaknak, akik temérdek munkájuk és a karrierépítés közepette itt keresnek nyugalmat. Pick őslakosai ezt úgy mondják: „alvóvárost” fog létrehozni – ha sikerül rávenni mindenkit a telekeladásra. Bár pénzből kevés van, összetartozásból annál több! Még a csalogató vendéglátás is közösségi piknikké alakul, de ezen kívül is van itt rendszeres jótékonysági vásár, templombajárás és temetőtakarítás, valamint countryzene, bluegrass sztepptánc és a híres eperfesztivál. Nem csoda, ha ezek hiányában valóban álomba merülne a városka. Ez megengedhetetlen, és szereplőink tesznek is arról, hogy az „álnok terv” ne sikerülhessen.
Bocsássák meg nekem, de az agglomeráció jutott azonnal eszembe. Ugyan kicsiny hazánkat össze se lehet hasonlítani a „nagytestvérrel”, azt erősen kétlem, hogy ez nálunk is így lenne. Mivel én is ilyen településen élek, inkább úgy vélem, a fiatalok lendületet hoztak és hoznak. Hogy képesek lesznek-e majd a saját hagyományaikat is meggyökereztetni? Ezt nem tudom, de úgy vélem ezeket először ki kell alakítani, saját – és a befogadók – képére formálni, hogy mindenki elégedett lehessen.
Olajkútja egyik szereplőnek sincs. Viszont mindaz, ami „elképesztő tényként” Texasról szóba került, megtalálható a regényekben. (Igen, lefűrészelt csövű puska és pisztoly is akad, bár - szerencsére – használatukra nem kerül sor.) Sőt, ennél sokkal több is! Kellemes és szórakoztató stílus, kellően megbonyolított cselekmény, és sok-sok szerelem.
