Guillaume Mussoról lebeszéltek. Azt mondták: nem nekem való, nem fog tetszeni. Így aztán amikor tavaly (csakazértis!) megvettem az Egy párizsi apartmant, jó ideig ácsorgott is a polcon, míg kézbe vettem.
Párizs maga a rémálom. December 20-a van, és totális a közlekedési káosz, mivel a fuvarozók, a taxisok - és hamarosan a szemetesek is - sztrájkolnak. A repülőtérről eljutni a 6. kerületbe felér egy világkörüli utazással – legalábbis ami az időtényezőt illeti. Ráadásul szakad az eső. (Lehet, hogy most utálják a hőséget, de bizony, ennek sem örülnének!) A fény városa ezúttal a legrútabb arcát mutatja. Viszont a bérelt apartman tényleg egy aranykalitka! Kis hibával. Ugyanis két embernek, egy férfinak és egy nőnek is kiadja az ingatlanos. Itt a jobb szimatú olvasók komédiát szagolnak, esetleg egy szerelmi történetet, ami lehet akár keserédes, vagy erotikától fülledt, de mindenképpen ezen a vonalon gondolkodnának előre. De ne szaladjunk előre!
Madeleine Green egy terhességi klinikára készül, hogy születendő gyermeke által tisztuljon meg mindattól a mocsoktól, ami nyomozói pályafutása során ő magát is beszennyezte. Gaspard Coutances viszont sikeres színműíró, akinek cinikus és deprimáló darabjai a világgal szembeni megvetését tükrözik. Őt ügynöke „utalja be” minden évben egyhónapos írói szabadságra, hogy ezalatt elkészüljön a soron következő sikerdarabbal.
Talán már ebből is kitűnik, hogy Madeleine és Gaspard totálisan összeférhetetlen. A lakás viszont mindkettőjüket megérinti, hiszen érintetlen, mióta tulajdonosa infarktusban meghalt; ő pedig nem más, mint Sean Lorenz, aki graffitisből lett világhírű és jól kereső festőművész.
És itt álljunk is meg rögtön egy pillanatra! A graffiti hallatán az Önök szeme előtt is képek villannak fel; kezdve az össze-visszafirkált falaktól egészen Banksy immár világszerte ismert politikai tartalmú alkotásaiig. Ez a fajta „díszítőművészet” korántsem újkeletű. Falfirkák már az ókorból is maradtak ránk, még ha mára mégoly tűnékenyek is. (Egyik kedvenc szövegem sem éppen mai darab: „Ó, falak, annyi unalmas és fárasztó feliratot kell megtartanotok, hogy csodálkozom, hogy még nem omlottatok össze.” - áll Pompejiben a Kereskedők Házán. És hogy érezzük az idők szavát, íme egy mottó Banksytől: „Copyright is for losers.”) Az alant következő két cikk készségesen bevezet a hajdani „alkotók” műhelyébe:
https://elismondom.wordpress.com/2013/01/25/pompeji-es-herculaneum-varosok-az-idokapszulaban/
Becsülettel elolvastam a Wikipédia „graffiti” szócikkét is, ami kellően terjedelmes, de úgy a fele arról szól, hogy milyen csúnya dolog ilyet művelni, és – ha ez nem tántorítana el minket – milyen büntetés jár az elkövetőkre. Ha rövidre akarom zárni, akkor vegyük úgy, hogy a graffiti elítélendő, egészen addig, míg street art nem lesz belőle. Na, erre varrjanak gombot! Még szerencse, hogy sosem voltam valami nagy rajztehetség, így aztán sosem próbálkoztam ezzel (sem), de bevallom az én véleményem nem ilyen elítélő (persze, itt nem az illemhelyek morálfilozófiájáról beszélek).
Először Münchenben, a pályaudvarhoz közeledve láttam graffitit, a vasúti sínek mentén, és kifejezetten felüdített a látvány az egyhangú vonatozás után. Tarka volt és jókedvű. Szemtelen és fiatal. Azóta nálunk is divatba jöttek, sőt bekerült a köztudatba a „legal walls” fogalma, aminek egyik első példája a Budapesti Művelődési Központ alsó fala volt. Hát, sikerülhetett volna impozánsabbra is, de a szürke fal helyett igazán megteszi. Érdemes elolvasni ezt a cikket; érzékelhető belőle, hogyan formálódnak/formálódhatnak át a gyerekek tudatában a tagek: https://kidsnews.hu/2020/12/graffiti-muveszet-vagy-rongalas/. (És ha esetleg lemaradtak volna arról az igazán nagy port kavaró eseményről, hogy Banksy már nálunk is kiállított, akkor itt bepótolhatják a kimaradtakat: https://funzine.hu/2020/01/20/kult/banksy-budapest/)
Ha még nem unják a művészeti ismereteket, akkor keressnek rá a „reverse graffitire” . Nekem ez a kedvencem.
Musso nem hagy minket feleslegesen kutakodni, nyíltan elmondja, hogy Sean Lorenzt ne keressük a neten; alakját több kedvenc street art művészének összegyúrásából formázta. Ezen cikk alapján aztán lehet választani, vajon kikről mintázta regénye hősét (vagy tárgyát): https://learnodo-newtonic.com/famous-graffiti-artists, de ha nem tudnának dönteni, akkor méginkább zavarba ejtem Önöket; a Wiki ország szerinti bontásban hoz egy tekintélyes listát, ami (szilárd meggyőződésem) nem teljes.
„Akinek ennyi jó kevés…”, vagyis többet szeretne tudni erről a műfajról, jól teszi, ha kellő mennyiségű nasival látja el magát, mert nehéz lesz befejezni a böngészést.
De mi most térjünk vissza Ádámhoz és Évához, vagyis Gaspard-hoz és Madeleine-hez!
Az apartman olyannyira tükrözi Sean Lorenz személyiségét, hogy hőseink képtelenek kilépni hatása alól. Még inkább ebbe az irány viszi őket útjuk, amikor megismerik a művész tragikus sorsát. Egy évvel halála előtt elrabolták a feleségét és kisfiát, akit az anya szeme láttára meg is gyilkoltak. Nem csoda hát, ha egy időre hátat fordított a vászonnak, viszont a végzetes infarktust megelőző hetekben újra elkezdett festeni. Állítólag. Ha előkerülnének a képek, nemcsak a művészet lenne gazdagabb, hanem egykori barátja és örököse is.
Gaspard és Madeleine, ki-ki a maga stílusában és eszközeivel elkezd nyomozni, és ez már közös munkát eredményez, amiben mindketten nagyon jók. Az összegyűjtött morzsák azonban többfelé is vezetnek – éppen úgy, ahogyan egy hivatalos nyomozás során.
Innentől kezdve már Önökre bízom, felkeltette-e annyira érdeklődésüket a sztori, hogy végigolvassák a regényt. Van miért! Hiszen olvashatjuk úgy, mint egy jó krimit, ami több szálon is fut. De elmélyedhetünk a két szereplő lelkében és jellemfejlődésében. Sőt, kettejük – enyhén szólva is – ambivalens kapcsolatában. Kinek a pap, kinek a papné. Bármelyik szálat ragadják is meg, valamennyi vezet valahová.
A besztszeller nők uralta műfaj (a hímneműek talán úgy vélik, ez számukra túlságosan is sekélyes...), de férfi legyen a talpán, aki alkalmas arra, hogy könnyed – és olvasható – stílusban mélyebb tartalmat dolgozzon fel. Nos, Guillaume Musso képes volt a hölgyek közé beállni a sorba, és megalkotni a műfaj legjobb darabjait. De az is lehet, csak szerencsés kézzel nyúltam a polchoz. Így aztán - csak hogy meggyőzzem magam állításom igazságtartalma felől – fognak még tőlem Musso ajánlót olvasni.
