Az élet 60 felett sem áll meg...
2021. június 17. írta: KapuZs

Az élet 60 felett sem áll meg...

Hilary Boyd: Csütörtökön a parkban

60_felett_alap.jpgMár tavaly szándékomban állt Önöknek ajánlani Hilary Boyd Csütörtökön a parkban című könyvét. Sokat adott nekem a kötet, amelyik – a bestsellerek világában – először engedett betekintést a 60 felettiek szerelmi és szexuális életébe. George és Jeanie sorsa talán nem átlagos, de biztos vagyok benne, hogy életük számos momentuma az Önök számára is ismerős lesz.

Bizony, mi nyugdíjasok nem vagyunk egyformák. Nem egyformán öregszünk, ahogyan hőseink: George és Jeanie sem. George – kicsit túl a hatvanon – beletespedt a nyugállományba. Még azt sem lehet mondani, hogy nem csinál semmit, hiszen – természetesen – golfozik és órákat reparál. Viszont Jeanie, a felesége éppen most készül betölteni az öregkor első ikszét, de esze ágában sincs bezárni egészséges élelmiszereket forgalmazó kis üzletét. Sem fizikailag, sem szellemileg nem fárasztja le a munka. Sőt! Nem akarja elásni magát egy vidéki házban, távol mindentől, amit szeret, és pusztán a kertészkedésnek élni, ami inkább a férje hóbortja. Nemcsak az bosszantja, hogy George állandóan „öreglánynak” titulálja, hanem az, hogy, úgy is gondolja: itt az ideje megöregedni!

Immár tanulmányok sora bizonyítja és bizonygatja (vajon kinek?), hogy 60 felett sem áll meg az életünk. Nem leszünk egyik pillanatról a másikra semmire sem jó eltartottak, vén szenilisek, akik már mozdulni is képtelenek. Pedig hányszor mondják ránk (általában a hátunk mögött!), hogy: nyuggerek. Vajon az, aki használja ezt a szót, tisztában van azzal, hogy mennyire sértő és megalázó?! Persze, mi is így említjük néha magunkat, de ez tipikusan a Cyrano-effektus: „…magamat kigúnyolom, ha kell…” Kell folytatnom? Nem hiszem. De tűrjük is, mert háttérmunkára azért még jók vagyunk. Hányszor kértek Önöktől is „egy kis szívességet”, hiszen „neked ez olyan könnyen megy”. Ugye, hallották már eleget? Aztán már csak véletlenül szembesülünk szellemi vagy manuális tevékenységünk eredményével – más neve alatt. De ez jó így, nekünk elég. A dicsőség már nem hajt, viszont szíves-örömest fogjuk munkára kis szürkéinket, mert ez is segít ezeket frissen tartani. (De bocsánat a mellékvágányért! Csak kikívánkozott belőlem…)

Szóval George és Jennie egy másik úton sincsenek egy vágányon. Ez pedig a szex. 10 évvel ezelőtt a férfi úgy döntött, többé nem veszi igénybe a házastársi együttélés eme szegmensét; külön szobába vonult és többet hozzá sem nyúlt asszonyához. Mindezt magyarázat nélkül.

Most jöhetnének azok a linkek, amik – megalapozott és hiteles – statisztikai adatokat hoznak fel arra vonatkozóan, hogy ez a „tevékenység” sem akar feltétlenül nyugdíjba vonulni. Azt hiszem, ez megint csak természetes. Hiszen a hátunk mögött hagyunk egy csomó olyan tényezőt, ami eddig kicsit (vagy nagyon) megnehezítette szerelmi életünket. Először is a vágy már nem olyan sürgető, hiszen nem sietünk sehová. A repertoár kibővül, és azok a gesztusok, apró mozdulatok, amikre aktív korunkban nem szenteltünk elegendő figyelmet, most előtérbe kerülnek. Már nem hajt a fajfenntartás kényszere, így nem is igyekszünk „túljutni” a dolgon. És rájövünk: hányféleképpen lehet örömet okozni a másiknak és magunknak. Tanultunk. Volt erre egy egész élet, vagy legalább néhány évtized. És - ha minden jól megy - a tanultakat immár fel is tudjuk használni. Nem kellenek már a gyors numerák és a megfelelés. Viszont meghittségből annál több. Ez kinek-kinek mást jelent, de az biztos, hogy felértékelődik az egymáshoz bújás, az ölelés, a simogatás. Meg a beszélgetés, és úgy egyáltalán az együttlét. Szerencsések azok a párok, akik frissen tudták tartani szerelmüket és ennek fizikai megvalósulását. De – sajnos, és itt megint jön a statisztika – mára ritkaságszámba megy a tartós párkapcsolat. Többedik házasságok, vagy éppen a magány jellemzi társadalmunkat. (Ismét csak zárójelben jegyzem meg, hogy a párkereső oldalak azt igazolják, hogy a szexuális éhség – főleg a férfiaknál – egyáltalán nem hagyott alább 60 felett…) Tehát, idézve a karantén egyik első mottóját: boldog, aki a saját feleségét szereti! Tisztában vagyok vele, hogy ez akkor és ott mást jelentett kicsit, de ebben a szövegkörnyezetben is találó.

Aztán van itt még valami, ami rettentően piszkálja a csőrömet; ez pedig az utódok elképzelése szüleik szerelmi életéről. Állítom, hogy a legtöbb fiatal szemében szüleik aszexuális lények, akik – valószínűleg – szűznemzéssel – hozták létre őket. Mert a hitvesi ágy legtöbbjük számára egy nagy tabu. Azt még talán elviselik, ha apu puszit ad anyunak, de a simogatás már „tapizás”, és a csók egyszerűen: fúj! Vajon melyik webshopban szerezték be ezt az univerzális (és kétség kívül uniszex) szemellenzőt? Persze a pszichológusok sem tétlenkedtek; siettek biztosítani mindenkit, hogy viselése nemhogy ajánlott, de éppenhogy kötelező. Hiszen mennyi, de mennyi lelki defektust alakíthat ki, ha a gyerkőc rossz időben, rossz helyen kukkol!… De mit is várnánk mást az agyturkászoktól, akik ősatyjuk nyomdokain majdhogynem indexre tették a Grimm testvéreket. (Én még abból a generációból származom, ahol az esti mese Piroskáról és Hamupipőkéről szólt, és állítom, nem lett tőle semmi bajom.)

Vagy itt egészen másról van szó?

Chanty, George és Jeanie lánya elképzelni sem tudja, hogy szüleinél valami nincs rendben. Amikor pedig felmerül, hogy anyja ránézett egymásik férfira, akkor jön a szabványos visszavágás: ehhez te már öreg vagy! Lehet, hogy egyfajta hamis bizonyossághoz, egy stabil ponthoz akar csak ragaszkodni, és akkor saját családja is biztonságban lesz? Pedig mindenki csak a saját életét élheti, és a saját hibáit követheti el, még akkor is, ha nem is tanul belőlük. De a családnak van még egy óriási „haszna”, nevezetesen az unoka. Jeanie is boldogan vállalja a gyerekfelügyeletet és sétál csütörtökönként az imádott Ellie-vel a parkban. Ahol szintén unokájával játszik Ray. Ray, akivel elsőre megtalálja a közös hangot, akivel jó és főleg egyszerű együtt lenni. Csak éppen nem problémamentes.  Nos, Jeanie ott áll egy rákényszerített és számára elfogadhatatlan változás küszöbén, ugyanakkor kéznyújtásnyira van tőle egy új és teljes élet. Könnyűnek tűnhet a választás, csakhogy…. Na, ebből a „csakhogyból” aztán van bőven!

De nem is vezetem Önöket tovább Jeanie, George és Ray ki-tudja-hová vezető útján. Hogy George képes-e megújulni, vagy Jeanie szánja el magát egy mindent megváltoztató döntésre? Ezt már Önöknek hagyom.

Ezúttal is kínálok zenei aláfestést a regényhez, ami nem is lehet más, mint Chet Baker és az ő csodálatos trombitája: https://www.youtube.com/watch?v=fVPB7aQHRUU

Viszont most feltétlenül kell néhány szót szólnom a fordítóról. Nekünk, akik nem az anyatejjel szívtuk magunkba az angol nyelvtudást, rengeteget segített Loósz Vera. 99 fordítást köszönhetünk neki; többek közt Haim Potokot ismerhettük meg általa, és Jean Austin művei éledtek fel munkája eredményeként. Saját regényeket is írt, amolyan körültekintőeket és pontosakat, de kellően emészthetőeket. Sajnos a századik fordítást már egy égi táblagépnél fogja csak megírni. Nekünk, olvasóknak, biztos, hogy hiányozni fog.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvklub50plusz.blog.hu/api/trackback/id/tr6616596792

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása