Toplistám élén szereplő szerzőim közül ezúttal Milly Johnson örvendeztetett meg egy újabb regénnyel, A pompás Mrs. Mayhew-val. (Minden kétséget kizártam azzal kapcsolatban, hogy vajon tetszeni fog-e, hiszen ezidáig csupán egyetlen „baklövést követett el”, ezt pedig készséggel ráfogtam a szorító leadási határidőre.)

Első pillantásra úgy tűnik, az ezúttal megidézett világ igencsak távol áll tőlünk, hiszen egy miniszter feleségének életébe pillanthatunk bele. De tényleg annyira idegen ez a terep? Gondoljunk csak bele, naponta hány meg hány olyan hírrel szembesülünk, ami közszereplőket érint?! Hiszen erre való a bulvár! De, ha már itt tartunk, nézzünk bele, mi is a bulvár. A médiumok ezen része olyan egyszerűsített, populáris, felszínes és szenzációhajhász híreket közöl, amivel el lehet adni a sajtóterméket, legyen az írott vagy online megjelenés. Magyarul: ismert emberekkel kapcsolatos szaftos pletykákról beszélünk. Ne gondolja senki, hogy ez csak korunkra jellemző! Már az ókori falfirkákban, vagy a kódexek képeiben is találunk példát ezekre, de igazán a nyomtatás hozta valóban divatba – és terjesztette egyre nagyobb körben – ezt a műfajt.

Bár elfogadom és elismerem, hogy bizonyos pozíciók megkívánják a nyilvánosságot, ez nekem nem több, mint szappanoperák „sztárjait” idealizálni vagy éppen pocskondiázni. Attól függően, hogy a mennybe kíván valakit emelni, vagy éppen a földbe döngölni, a média mindig képes kiválasztani az olyan életeseményeket, amik címlapra kívánkoznak. Azokat pedig végképp nem értem, akik önmagukat juttatják abba a helyzetbe, hogy életüket a nagy nyilvánosság előtt éljék. Hol marad akkor a magánélet? Hiszen nincs abban semmilyen „magán”, amit magunkról közreadunk! Nem vagyok pszichológus, hogy kielemezzem, mi van a háttérben, de valójában az sokkal inkább izgat, mi készteti az olvasókat arra, hogy ezzel töltsék ki napjaikat? Úgy vélem, a kérdésben a válasz is benne rejlik; a kulcsszó a kitöltés. Nehezen lehet erről toleránsan nyilatkozni, ezért kérem Önöket, ne vegyék tőlem rossznéven, de sosem kedveltem azokat, akik imádtak mások szennyesében turkálni; bánatukon vagy éppen egy-egy meggondolatlan cselekedetükön csámcsogni. Kiváló példa erre Diana hercegnő esete. Amikor a végzetes esemény bekövetkezett, egy ideig mindenki behúzta fülét-farkát, a lesifotósokat lincshangulat fogadta, még a média is kissé háttérbe vonult. (Tudták, hogy a „paparazzo” kifejezést Fellini és az Édes élet tette halhatatlanná?!) Szégyen? Lelkifurdalás? Vagy csak egyszerűen taktika? Bármelyik is volt az igazi, nem tartott sokáig; mint ahogy az emberek híréhsége is rövid időn belül újraéledt.

(Egyik barátom engem is „megvádolt” azzal, hogy a blogon keresztül nyilvánosságra áhítozom. Ami igaz is. Közreadom a véleményemet, megosztom a gondolataimat azokkal, akik olvassák, rá- vagy lebeszélek egy-egy könyvről, utazásról vagy éppen fogyókúráról. De szeretném azt hinni, hogy ez nem több, mint amit egy jó pedagógus tesz, aki igenis befolyásolja diákjai döntését, de mindezt a legnagyobb jóindulattal és legjobb szándékkal úgy, hogy önmagából is ad valamennyit.)

De ideje, hogy rátérjünk Milly Johnson ösvényére. Sophie gyönyörű és okos asszony, akinek férje a családügyi államtitkár, és aki többet tud a választókörzet problémáiról, mint a megválasztott. John sármos, megnyerő, jó beszélőkével, viszont férfi, aki olykor nem tudja magán tartani a nadrágját. Egy kirobbanó botrány sajtótájékoztatót igényel, amin meg kell szólalnia a megcsalt nőnek is. Mégpedig olyan nyilatkozatban, ami arra utal, felvállalja, hogy mindez miatta történt, hiszen ő volt az, aki nem vette észre, hogy a hálószobában mélypontra süllyedt a hőmérséklet; el kellene ismernie, hogy érzelmileg frigid, akit teljes joggal ért ez a malőr. Merthogy ez nem több annál! Sőt, ha az asszony „elviszi a balhét”, akkor a férj tovább repkedhet a csúcs, azaz a Downing Street 10. felé. Sophie-t teljes neveltetése afelé sarkallja, hogy ezt meg is tegye. A bentlakásos iskola, ahová járt a Szt. Bathsheba. Hiába próbálnak utánanézni, nemigen található meg, hacsak nem az aprószentek kategóriájában, de Bathshebát azért avatták szentté, mert mindent, még az életét is feláldozta a férjéért. Enyhén szólva is unalmas és önállótlan szerep, de az egész iskola ezt az irányt képviseli; itt a kedvesség egyenlő a gyengeséggel, szégyennek minősül az érzelmek kimutatása, és különben is, a nő dolga az, hogy saját álmai helyett a férjéét építgesse. Mielőtt arra a helytelen következtetésre jutnának, hogy kis hazánkban nincsenek bentlakásos iskolák, akkor ki kell ábrándítanom Önöket. Még akkor is, ha a 10 legjobb ilyen intézmény nem is nálunk található, de találtam egy népszerűsítő lapot, amit most megosztok Önökkel: https://worldscholarshipforum.com/hu/catholic-boarding-school/ Vélemény?

Mindezek – még saját családja – ellenére is, Sophie nyilatkozata így hangzik: „…a férjem egy teljességgel önző szarházi a legjavából!”

Robban a bomba, de mielőtt még a zártosztályon kötne ki (bizony, eddig is elmenne a férje, csakis a politikai taktika okán!), hősnőnk elmenekül. Méghozzá oda, ahová a legkevésbé feltételeznék: hajdani iskolájának közelébe. Innentől már Önökre bízom, elolvassák-e a regényt.

Ám mielőtt megindulnának a könyvesboltok és könyvtárak felé, még had’ lapozgassam kicsit a Bibliát. Az egyik közismert ószövetségi szereplő mögött ugyanis szintén áll egy asszony, akinek neve nagyon is hasonlít az iskola névadójára, ő pedig nem más, mint Betsabé, Dávid király szerelme és későbbi felesége, aki – miután teherbe esik az uralkodótól – ügyesen eljut odáig, hogy fiukat, Salamont juttassa a trónra az elsőszülött ellenében. Dávid királyt talpnyalók serege támogatja. Rendesen meg is részegül hatalmától, kifordítja önmagából, és ez akkor is így működik, ha mégoly kicsiny is az a hatalom… Ám kell egy asszony is, hogy teljessé váljon a siker. Inkább trófea- mint kellékfeleség, de mindenképpen ő az asszony, aki a sikeres férfi mögött áll. Hogy Betsabé vajon elégedett volt-e életével, arra nem ad választ az Írás. Arra pedig a neten nem találtam utalást, hogy létezne Betsabé-szindróma, amire Milly Johnson utal.

(Viszont találtam egy oldalt hasonló témában, ami felkeltette érdeklődésemet, így Önöknek is javaslom: https://wmn.hu/wmn-life/53620-beteges-feltekenyseg-lakogyules-szindroma-tehenontudat-ritka-mentalis-zavarok-nyomaban. Érdekes olvasnivaló!)

Csak, hogy vizuális kíváncsiságukat is felpiszkáljam kissé, két érdekességre bukkantam a felsőbb körökben kötelező outfittel kapcsolatban. Az egyik II. Erzsébet gardróbjába enged bepillantást: https://cosmopolitan.hu/sztarhirek/2020/06/13/7-eset-amikor-erzsebet-kiralyno-ruhaja-titkos-uzenetet-rejtett/

És ha már Sophie a saját maga által varrt ruhák helyett kénytelen Vivienne Westwoodot viselni (nekem nem lenne ellenemre…), akkor nézzük a legújabb trendet: https://www.viviennewestwood.com/en/collections/vivienne-westwood/aw2122-lookbook/!

Sajnos, ezúttal is piszkálta a csőrömet némi magyartalanság a fordításban. Kezdem mindjárt a főszereplőnket minősítő kifejezéssel: a Sophie a Pofival. Azt még képes voltam magamnak megmagyarázni, hogy miért is nem inkább „Szikla”, ami hősnőnk esetében sokkal inkább fedné a valóságot, ám ez sokkal inkább megfelelt a férje és annak píár stábja által sugalmazott képnek, de ha a szerkezetet vizsgáljuk, a magyarban mindig teszünk a név és a hátravetett minősítő jelző közé egy vesszőt. Ez a könyvben szisztematikusan hiányzik, és első találkozásomkor vissza is kellett olvasnom a szöveget. Ezen kívül is akad egy-egy döccenő szószerkezet, de korántsem zavaró módon, éppen csak hogy a tökéletességet elkerüljük.

Milly Johnson, aki hitelesen és szívvel-lélekkel ábrázolja egy olyan asszonynak a sorsát, akit „megtiport a média, figyelmen kívül hagyott a családja és semmi vett a férje”, most sem okozott csalódást; csak annyi a bajom vele, hogy két nap alatt kiolvastam…