Vajon mindenki a helyén van ott és abban a szerepben, amibe beleszületett? Ha már felmerül a kérdés, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a válasz nemleges.
Nincs ez másképp Bill Perch, a feltörekvő ügyvédbojtár és Laura Madeleine Egy francia titok íze című regényének egyik főszereplőjének esetében sem. Rettentően unja a hárompéldányos űrlapokat, a főnök gusztustalan szendvicseit, meg a kötelező munka-söröket, a mindig szürke Londont és – tulajdonképpen – a barátnőjét is. De a történetek általában úgy kezdődnek, hogy „ám egy napon”, és Bill életében is eljön ez az „ám-egy-nap”. Igazából egy dögunalmas megbízatást kap; ki kell derítenie, hogy valaki, aki ötven évvel ezelőtt eltűnt, vajon meghalt-e? Valljuk be, ennek igencsak nagy az esélye, különösképpen akkor, ha az illető hajlamos volt az öngyilkosságra. Ezért nem is kell más, mint megtalálni egy-két keményebb nyugtató receptjét, és ezzel holttá is lehetne nyilvánítani. És itt elérkeztünk a lényeghez: erre azért van szükség, mert tulajdonát, Hallerton House-t, amit közösen birtokolt az öccsével, csak akkor lehet eladni, ledózerolni és jövedelmező üdülőteleppé alakítani, ha mindkét fél beleegyezik, illetve az egyiket holttá lehet nyilvánítani. Feladata teljesítéséhez – és a reménybeni partnerség megszerzéséhez – Bill útja a messzi Norfolkba vezet, ott is a Saltedge-be, a Hallerton House-ba, ebbe a romladozó, lassan enyésző, árnyakkal és varjakkal teli óriási házba. Elvarázsolja őt ez az érintetlen és mesebeli környezet, valamint a leány, akinek holléte után nyomoz. Emeline Vane naplójának megtalálása után már szinte biztos abban, hogy nem hiába indul el a morzsákkal ritkán szórt úton: a napló írója nem lehetett öngyilkos, bár mentális sérülésekben valóban bővelkedett. De hogyan lehetne ezek nélkül elviselni és túlélni a háborúban maradt két bátyja és édesanyja halálát?! Mert a történet kezdetén, 1919-ben még nem volt közkeletű és gyógyítható a poszttraumás sokk, és Emeline ettől szenvedett. Ezért orvosolta magát az édesanyjának felírt morfiummal. Ködös állapotában két dolgot tudott: öccsét mindenáron meg kell védenie és ő maga nem akar egész életére zárt osztályra kerülni. A sorain átsejlő küzdeni tudása győzi meg Billt arról, hogy életben van, legalábbis életben volt akkor, amikor nyoma veszett Párizsban, a Gare d’Austerlitz-en.
Hosszú és kockázatos út vár Billre, ha meg akarja őt találni, mert manapság bármennyire furcsának is tűnik, 1969-ben, az események kezdetekor még az angol fiatalok sem azon törték a fejüket, hogy Indiában vagy a Fidzsi-szigeteken töltenek-e néhány évet, mielőtt beszippantja őket is a city, a biznisz vagy éppen a jog világa. ’69-ben még csak éledezett a frissen tudatosult szabadság és szabadosság, és nem lehettet mindenki azonnal hippi. Mennyi döntésében a kalandvágy és mennyi a szakszerűség? A végeredmény azonos: hosszú lesz az út hősünk számára, de új élményekben nem fog hiányt szenvedni.
Szokás szerint elkezdtem böngészgetni a térképet. Saltedge-et ugyan sehol sem találtam, de lévén a többi fellelhető volt, így még az is lehet, hogy ez egy parányi település Norfolkban, ebben az Északi-tenger melletti megyében, amit a Google „nem-nagyvárosinak és ceremoniálisnak” titulál. Úgyhogy valóban; ha Londontól kellő távolságra, ha magányra és – kissé zord – szépségre áhítoznak, akkor nem is választhatnának ennél megfelelőbbet. A másik központi helyszín sem nyüzsgő sokszínűségéről híresült el; Cerbere Franciaország délkeleti csücskében található, méghozzá a lehető legdélibb és legkeletibb csücskében, innen már csak pár lépés a spanyol határ, és persze katalánok lakják. Messzebbre már nem is menekülhetett volna, de itt lel új személyiségre és új otthonra Emeline.
Sokáig vártam, hogy ha már a regény címében szerepel az „íz” szó, akkor a történetben is helyet kapjon némi gasztroélmény. A kötet kétharmadánál ez is megjött: a szerző a katalán konyha provinciális műremekeivel kényeztet el minket a lehető legegyszerűbb paradicsomos-olívás kenyértől egészen az „es nui”, azaz fészek nevezetűig, amiről semmit nem tudtam meg, talán csak annyit - a hozzávalók alapján -, hogy amolyan „mindent bele minél bonyolultabban” eledel lehet. Mondhatnánk, hogy könnyű ott főzni, ahol közel a tenger és erdőségeknek sincsenek híján. A zöldségeket, gyümölcsöt ki-ki megtermeli maga, mint nálunk egy jobb konyhakertben. Felmerült még jónéhány étel neve, de pontos elkészítési útmutatót nem találtam.
(Ám, hogy legalább Önök ne maradjanak leírás nélkül, megosztom a katalán csirkés-kolbászos ragu receptjét, amit egy másik lektűrben találtam:
Kell hozzá hagyma bőséggel, fokhagyma (szintúgy!), csirkemell, kolbász bármilyen piros húsú paprika és jónéhány szem olívabogyó. Ez már rossz nem lehet, de készíts még elő egy serpenyőt és egy tűzálló tálat, ugyanis minden hozzávalót előbb olívaolajon kicsit átpirítunk, majd a tálba zuttyantunk. Fűszerei a kakukkfű, só és bors, na meg a füstölt piros paprika (ez tényleg spanyol találmány, nálunk is lehet kapni, de próbáljunk meg eredetit beszerezni), az egészet alaposan meglocsoljuk paradicsomlével, borral és csirkehúslevessel, aztán már mehet is legalább másfél órára a sütőbe. Nem érdemes extra köretet mellékelni; annyira ízgazdag, hogy akár főtt krumplival, kenyérrel is tálalható. Ha „csak” ennyit tudna a katalán konyha, engem már akkor is kilóra megvettek!)
Billt az első gasztrosokk Párizsban éri, amikor is beleharap élete első croissant-jába. Naná, hogy elolvad, hiszen Angliában a kulináris élvezetek csúcsa a fish-and-chips és a puding…, na, jó, meg a Wellington bélszín, de ahhoz nem mindenki jutott hozzá. Különösen azokban az időkben.
Kis gondom van a cím fordításával, ugyanis az „Egy francia titok íze” nekem mást ígér, nem is beszélve a néhány szavas ajánlóról: „eltűnt idők ételei és egy nagy szerelem története” – ez nem fedi sem a cselekményt, sem a lényeget. Bár azt őszintén remélem, hogy az ízek még élnek…
Ennyi felvezetéssel el is engedem Bill és Emeline kezét, na meg persze, az Önökét is, és csak remélem: megfelelő volt az aperitif!
