Egy koncertőrült naplója

Egy koncertőrült naplója

Guns N' Roses koncerten jártam

Guns N' Roses – 2018. 07. 09. Chorzów

2018. július 18. - Koncertes

A Guns a kedvenc zenekarom.

guns_n_roses_palacio_de_los_deportes_30-11-2016_31366316670.jpg

A Tilos Rádión régen volt egy rockműsor hétvégente, amit vallásos áhítattal hallgattam, és alig vártam, hogy a telefonon kért számaimat végre lejátsszák, hogy felvehessem kazettára. Ebben a műsorban hallottam meg először a Paradise Cityt. Azonnal berántott.

Utána jöttek a zsebpénzből kispórolt CD és DVD vásárlások, városligetes Guns pólók, nyakláncok, pénztárcák, felvarrók, kiegészítők, veszkócsizmák, bőrnadrágok, fejkendők, és minden, amit el tudsz képzelni. Ráadásul az egész családomat sikerült rászoktatnom

Amikor a Slash, Duff és Matt (valamint a néhai zseniális Scott Weiland) vezette Velvet Revolver a környéken koncertezett, mindig megnéztem őket, és hihetetlen volt testközelből látni a hőseimet. De bármennyire bírtam Scottot, jó lett volna látni az igazi Guns felállást is.

A Sportarénás Axl és a többiek koncerten az elsők között táboroztunk le a stadion előtti füvön, nem tudtuk akkor még, hogy 3-4 órát kell majd várni a művész úrra. A koncertről sok emlékem nincs, csak annyi, hogy nagy élményt volt látni Axlt a színpadon, annak ellenére, hogy hangügyileg nem volt a helyzet magaslatán.

Később Slasht is elcsíptem Myles Kennedy-vel (érdemes meghallgatni az albumokat, baromi jók!), de amikor megtudtam, hogy Axl, Slash és Duff újra egy színpadon fognak zenélni, felvisítottam. Tényleg.

Nemsokára pedig jött a mail Toditól, hogy "Guns koncert Bécsben". Fél másodperc múlva már meg is vettem a jegyet. Aztán a család többi tagja is így tett.

A bécsi buli pedig fantasztikus volt. Lényegében teljes sokkban, földbe gyökerezett lábakkal és tátott szájjal bámultam végig a háromórás koncertet. El sem hittem, hogy ezt a három arcot együtt látom a színpadon. Igazi legendák, a hőseim, pár méterre tőlem. Együtt.

Az élményből nehezen ocsúdtam fel, mire sikerült, jött az újabb Todi mail: Guns koncert Lengyelországban! Az írás címéből nem nehéz kitalálni, mi volt a reakcióm. 

Újra látni akartam őket. Most már fel voltam készülve. Tudtam, hogy teljesen más lesz (annak ellenére, hogy a setlist nem sokat változott), hiszen így már nemcsak érzelmektől fűtve, hanem egy kicsit nyugodtabban tudom nézni és élvezni a koncertet. Ez az előérzet többé-kevésbé be is jött, de erről majd később.

A koncert előtti napokban már teljesen be voltam sózva. Pláne hogy megérkezett végre az Appetite ünnepi remasterelt újrakiadása vinylen, amit lényegében ötszázhatvanszor hallgattam meg hirtelenjében. Ha még nem hallottad az új verziót, szerezd be a lemezt/cédét, sokkal jobban szól. Ütős basszusok, hangsúlyos cinek, dinamikusabb hangzás. Ahogy a metálarcok mondanák, horzsol! (A különböző streaming oldalakon pedig megtalálsz egy rakat eddig kiadatlan régi koncert- és stúdiófelvételt, hallgasd meg őket, ha még nem tetted!)

Na de a kis közszolgálati infó után ugorjunk a koncert napjára.

Ha még nem utaztál külföldi koncertre, nem tudod, milyen érzés. Amikor este alig bírsz aludni az izgalomtól, hajnalban pedig kipattan a szemed, te meg az ágyból, felhajtod a kávét, és indulsz is a gyülekezési pontra.

A Népligetben már napkelte előtt megjelentek a fekete pólós arcok, a korosztály lényegében 0-99 között mozgott, látszik, hogy ezek a dalok időtlenek, ugyanúgy beszippantják a lázadó tinédzsert, mint a középkorú hivatalnokot vagy a nyugdíjas rockert.

37189673_2088269634722646_4493618686015307776_o.jpg

Névsorolvasás után mindenki elfoglalta a helyét, és indult a kb. nyolcórás túra. Soknak hangzik (és az is), de jó társaságban, jó rockzenék hallgatása és gunsos kvízjáték közben egy kényelmes buszon könnyen kibírható. (Tipp: érdemes előre ülni, és hallgatni a sofőröket. Szakadtam a röhögéstől.)

Szóval koncertekre utazni baromi jó. Teljesen más feeling, mint amikor pillanatok alatt ott vagy a Sportarénában/Budapest Parkban/Barba Negrában/stb. valami király koncert előtt. Nyilván az kényelmesebb, és természetesen én is gyakrabban járok itthon koncertre, mint külföldön, de ilyenkor nincs meg az az órákig tartó izgalmas utazás. Mondhatni elmarad az előjáték.

37108705_2088269528055990_4415229245031186432_o.jpg

Azért nem mondom, örültünk rendesen, amikor végre megérkeztünk a Slaski Stadionhoz. Bent még zajlott a soundcheck, kint pedig már álltak a sorok a tűző napon, pedig még messze volt a beengedés.

A várakozás szerencsére könnyen ment, mert a lengyel szervezők gondoskodtak róla, hogy a stadion környékén könnyen inni-/ennivalóhoz juthassunk, illetve rengeteg mobilvécé állt rendelkezésünkre. Ja nem. Kaja/pia lényegében nem volt, árnyék sem sok, és az egész 55 ezres stadion mellett sikerült felállítani 3 db Toi-Toit. Konkrétan 20 perces sorok voltak előttük.

Viszont a beengedés gördülékeny volt, ezt tényleg a szervezők javára írhatjuk. De bent a stadionban hasonlóan katasztrofális volt a helyzet. Normális mellékhelyiség nem volt, csak körülbelül TÍZ darab kék műanyag csoda, italpultban sem bővelkedtek, viszont legalább nem lehetett alkoholos italt kapni. Egy rockkoncerten. 

A kiemelt állórészben pillanatok alatt szépen összegyűltek az álló és ülő emberek, lényegében egy milliméter hely nem volt, és levegőben sem bővelkedtünk, de legalább (küzdősportos tapasztalatomnak és a kommandós laposkúszásnak köszönhetően) sikerült belőni a negyedik sort. 

37351784_1347893182008119_3874910298926219264_n.jpg

A döglesztő kánikulában nem ment könnyen a kétórás várakozás, de végre kezdett a Tyler Bryant & The Shakedown, akik a tavalyi bécsi bulin már bizonyítottak. Most sem kellett bennük csalódni, ütős kis bluesos/rock'n'rollos bulijuk alatt máris könnyebb volt kibírni a hátralevő időt a fő attrakcióig.

Utánuk kis szerelgetés után jött a dán Volbeat, akiket már nagyon vártam, viszonylag gyakran szoktam hallgatni őket, de még nem csíptem el őket élőben. Zúzós kis bulit nyomtak (bár az elején a hangosítás még nem volt az igazi). Az énekes/gitáros Michael Poulsen végig nagyon lelkes volt és a közönség is díjazta őt (plusz imádom az akcentusát, ami lényegében totálisan érthetetlenné teszi az összes dalszövegüket). A gitáros Rob Caggiano is hatalmas forma, végig vigyorogva nyomta a súlyos riffeket és tekerős, de dallamos szólókat.

volbeat_1.jpg

A dánok levonultak a színpadról, úgyhogy mindenki kihúzta magát, még szorosabban összepréselődtünk, és kezdődött az utolsó várakozás.

37037747_2088270188055924_1347405861517000704_o.jpg

A kiírt nyolcas kezdés előtt néhány perccel elindult a zombigyilkolós/tankos bevezető kisfilm a kivetítőn, majd brutális pisztolylövések után megjelent a zenekar a színpadon, és jött az összetéveszthetetlen basszusintró Dufftól. It's So Easy.

duff.jpg

Ami sajnos az első sorokban teljesen élvezhetetlen volt. Egyrészt nem szólt jól (okés, elöl mindig lutri a hangosítás, de tavaly Bécsben remekül megoldották), másrészt pedig kissé túl sok jegyet adtak el a Front of Stage-be, így a dal alatt kissé több emberrel kerültem heves intim viszonyba, mint szerettem volna. Brutális lökdösődés volt, a szuszt is kiszorították belőlem minden oldalról. Sokan rosszul is lettek/pánikba estek, így a szekusoknak úgy kellett kimenekítenie több embert már az első percekben.

A következő pár dal alatt ugyanez volt a helyzet, a Mr. Brownstone, a Chinese Democracy és a Welcome to the Jungle szintén a túlélésről szólt, nem pedig a zene élvezetéről. De legalább folyamatosan jobb lett a hangosítás (bár a rendezői jobbon Fortus gitárját sajnos alig lehetett hallani, pedig zseniális a srác).

Utána egy kicsit lenyugodtak a kedélyek, a Double Talkin' Jive már egész élvezhető volt, és az Estrangedet (ami az egyik kedvenc dalom evörrr) végre teljesen át tudtam élni.  

Utána jött a klasszikus Wings feldolgozás Live and Let Die a lángokkal és megőrüléssel, majd a turné egyik újdonsága, a Velvet Revolver-féle Slither. Ami sajnos nem igazán illik szerintem Axl hangjához, Scott sokkal jobban hozta szerintem.

37079212_2088270561389220_8751503079762821120_o.jpg

Apropó, Axl hangja. A bécsi fellépésen iszonyat jó formában volt, de most eléggé küzdött a fejhangokkal (szerencsére azért Melissa Reese besegített neki rendesen a magas vokállal). A Yesterdayst például sosem szerettem igazán, de most kimondottan borzalmas volt. Nem kéne már erőltetni szerintem. 

Ahogy a sok feldolgozást sem. Live and Let Die, New Rose, Speak Softly Love, Wichita Lineman, Wish You Were Here, Black Hole Sun, Knockin' on Heaven's Door, Whole Lotta Rosie, The Seeker... Kicsit túltolták szerintem, annak ellenére, hogy szeretem ezeket a dalokat. 

A tavalyi koncert körülbelül háromórás volt. Az idei három és fél. Ez (két előzenekarral) iszonyat sok, főleg, hogy sokszor le is ült kicsit a buli.  Beszéltük páran, hogy egy kb. két és fél órás, feszesebb setlist sokkal jobban adná.

Maga a koncert felépítése (a plusz számoktól eltekintve) nem igazán változott, illetve a vizuálba sem nyúltak bele túlságosan, lényegében ugyanazok a videók mentek a kivetítőn, mint tavaly. 

Azonban, mint az elején említettem, tudtam, hogy ez más élmény lesz. És tényleg az volt, így tiszta fejjel elképesztő, hogy mennyire más jön le a koncerten. 

Először is, most máshol voltak a csúcspontok. Tavaly a Coma (másik kedvenc dalom evörrr) brutálisan nagyot szólt, idén nem tettem le a hajam tőle. De például pótolták a tavaly elmaradt Don't Cry-t, és nem is csalódtam benne. 

slash.jpg

A legütősebb nekem egyértelműen a November Rain volt. Alapvetően nem tartozik a kedvenc Guns szerzeményeim közé (bár a codát Slash fájdalmas szólójával imádom), de most elképesztően átjött. Axl ugyanis teljesen megváltozott a dal alatt. Könnyes szemmel, teljes átéléssel énekelte a magány és a vágyódás balladáját.

Szívszorító látvány volt. Most először láttam ugyanis Axl Rose-t embernek. Eddig idol volt, sokszor önmaga karikatúrája, egy igazi díva, a rock fenegyereke, a balhés, hisztis, excentrikus énekes... Most pedig egy magányos férfit láttam, aki már túl van a fénykorán, és a színpadon él csak igazán. 

Elhittem neki a dalt, végre nem csak showműsor volt. 

A többiek ugyanis (annak ellenére, hogy mindig Slash volt a kedvencem) félistenek most már, igazi rocksztárok. Gondolj csak Slash-re, aki már soha nem lép színpadra az ikonikus cilinder nélkül. Vagy az égimeszelő, szikárra gyúrt testű Duffra, aki atlétában, vérprofin, szinte rezzenéstelen arccal tolta végig a műsort.

duff1.jpg

Ellenben most Axl szinte végig élt. Össze-összemosolygott a zenekartagokkal, játszott a színpadra feldobott női fehérneműkkel, elkért a közönségtől egy "WELCOME TO POLAND, BABY" feliratú zászlót, és egész egyszerűen őszinte volt. Megvolt a színpadi jelenléte, és a tavalyi koncerttel ellentétben most tényleg kommunikált a közönséggel.

melltarto.jpg

A másik csúcspont nekem a Whole Lotta Rosie volt. Talán azért, mert teljesen váratlanul ért. A zenekar korábban is játszotta már a dalt (lásd a már említett Appetite bővített verziót), valamint ugye ott az Axl-AC/DC sztori is, de a mostani setlisteken nem volt rajta. Szóval ütött, üvöltve tomboltam végig.

Imádtam még a Patience-t és a Sweet Child O' Mine-t is, most valahogy főleg a ballada vonal működött nálam. Muszáj még megjegyeznem, hogy a Chinese Democracy dalok is állatul szóltak, a Madagascar szintén kellemes meglepi volt. 

Lényegében az összes klasszikus felcsendült az este során, és a bulit (mint mindig) a konfettiesős Paradise City zárta, amit egy emberként üvöltött a közönség.

Azt kell mondjam, hogy bár akadt néhány dal, amit nem igazán tudtam értékelni, a koncert mégis hatalmas királyság volt, és egyáltalán nem bántam meg, hogy újra megnéztem őket. Ha pedig valaki most látta a zenekart először, biztos vagyok benne, hogy megvolt a libabőr és a katarzis. Te ott voltál? Hogy látod a koncertet?

Ha jövőre a közelben járnak, én tuti ott leszek.

A lengyel szervezők meg elmehetnek a sunyiba.

A setlist: 

It's So Easy

Mr. Brownstone

Chinese Democracy

Welcome to the Jungle

Double Talkin' Jive

Better

Estranged

Live and Let Die

Slither

Rocket Queen

Shadow of Your Love

You Could Be Mine

You Can't Put Your Arms Around a Memory/New Rose

This I Love

Civil War

Yesterdays

Coma

Speak Softly Love/The Godfather Theme

Sweet Child O' Mine

Wichita Lineman

Don't Cry

Used to Love Her

Wish You Were Here

November Rain

Black Hole Sun

Knockin' on Heaven's Door

Nightrain 

Ráadás:

Patience

Whole Lotta Rosie

Madagascar

The Seeker

Paradise City

A képek forrása: Wikipedia, saját, Todi, a Guns N’ Roses koncertre utazunk Todival Facebook csoport tagjai: Hidegné Kohajda Edina, Szentmiklósiné Hegedűs Szabina, Csörögi Tücsi, Illangó Kun

A bejegyzés trackback címe:

https://koncertes.blog.hu/api/trackback/id/tr1514120115

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bda 2018.07.19. 13:07:55

Én valahogy hiányolok olyan nótákat mint: Nice Boy, Dead Horse, Perfect Crime, Garden of Eden, Right Next Door to Hell, Mama Kin, My Mitchell. Think About You, Don!t Damn Me, Crash Diet, de amikor Train Kept Rollin-t nyomtak az is tetszett.
süti beállítások módosítása