Magyar Bohémország emlékeiből - Irodalmi nők, irodalmi kávéházak

Írta: Fehér Árpád

Literatura, 1933.

A murger-i relikviák, a bohémság külsőségei a lomtárba kerültek, s velük a régi író-élet belső romantikája is. Eltűntek a nagy fekete csokor-nyakkendők, a cilinder és a bársonykabát, a lobogó hosszú haj, a szellős körgallér — s elpárolgott a lila kávéházi hajnalok édesbús hangulata. Az élet kitárt ablakain az idő szétrántotta a függönyt. Kegyetlenül süt be a nap: megvilágít szennyet, szenvedést.

Ennek az új kornak az írója — pontos munkaidőt tartva — ott ül az írógép előtt és inkább beamterhez hasonlatos a külsejében is. A költő szintén gépbe diktál lírai verseket morózus hivatalnok-kisasszonynak.

Fejét két tenyerére hajtva, a papirosra meredve, zsivajgó kávéház sajkában alkotott a régi író, a költő pedig a tea égő rumjának kék lángjából olvasta ki legcsengőbb rímeit. A pesti író-bohémek nagyrészt éjszaka éltek, szinte talán azért, hogy elszakadjanak az élet sivárságától és távolról jobban a mélyére pillanthassanak. Vagy hogy sokan csak szépnek látszó felszínéből merítsenek. De meg amiatt is, mert a legtöbbjük szerkesztőségben dolgozott, ahol csak jóval éjfél után ért véget a munka. (Alig lehetett elképzelni, hogy valaki újságíróvá csapjon föl, aki nem mint tehetséges író kezdte. Ma a redakciók zsurnalisztikái munkára írót nem szívesen alkalmaznak.)

A hajnali órákban tűntek föl az írók a mulatóhelyeken, éjszakai vendéglőkben és kávéházakban. Ott keresték a hangulatot, esetleg a pihenést, de a legtöbbjük ilyenkor dolgozott. Erősebb egyéniségek körül meghitt társaságok alakultak ki és mindig volt a városnak egyes olyan kávéháza, ahova divat volt reggel felé járni még egy fekete kávéra. Ott aztán csapatostól lehetett találni írókat, költőket. Az éjszakai irodalmi élet hatása révén érdekes alakok bukkantak föl: nemcsak híressé vált irodalmi pincérek, hanem irodalmi nők is az úgynevezett éjszakai lányok közül, akik agyontaposott testük és megtépázott lelkük ösztönétől hajtva szintén azokat a helyeket keresték föl, amelyeket az írók. Talán, hogy enyhülést találjanak. Vidám és szomorú, komikus és megható regények keletkeztek ezekben a szertefoszlott éjszakákban.

A „puella classica“

A legfantasztikusabb ilyen irodalmi nője volt a pesti éjszakának a „puella classica“ vagy más elnevezéssel a „latin nő“. Az Andrássy-úti Helvécia-kávéházban tanyázott sok más olyan nő között, akik mulatozó férfiak gavallériájából éltek. A puella classica nem viselte az éjszakai leányok rikoltozó ruháját. Egyszerűen öltözködött, pedig nem volt már fiatal, negyvenedik évéhez közeledhetett. Szép sem volt, sőt az orra feltűnően tömpe. Azonkívül formátlan, alacsony a termete. Hanem a „művelt nő“ (így is nevezték) mégis kimagaslott társnői közül. Nemcsak négy-öt európai nyelven beszélt kifogástalanul, latinul is tudott. Ha megismerkedett valakivel, mindjárt latin citátum-mal kezdte és klasszikus latin nyelven folytatta a beszélgetést. Egyébként is meglepően művelt volt. Hol tett szert erre, senkisem tudta. Származását, élete korábbi sorát titok borította. Soha senkinek nem beszélt ezekről.

A puella classicát majd minden író ismerte. Ady is sokszor beszélgetett véle. Fölkeresték, mint az éjszakai élet érdekes tanulmányát és lassankint a latin nőt csak irodalmi társaságban lehetett látni. Talán szóba sem állt már „polgári elemekkel“. Különösen, amikor maga is fölcsapott költőnek. Barátai révén kinyomtatott egy kötet lírai verset. Ki tudja, a művelt éjszakai nő mit remélt ettől? Talán fölfedeztetést, világraszóló sikert, új, büszke életet.

A költemények azonban kezdetlegesek voltak, ám mindeneseire alkalmasak arra, hogy irodalmi ismerőseit megajándékozza velük, vagy hogy ha fiatal írókkal megismerkedett, átadhasson nekik egy-egy dedikált példányt. Azonkívül persze a maga szorosabb környezetében még nagyobb tekintélyre tett szert a kötet megjelenése révén. Rejtélyes történetek, ismeretlen forrásból fakadó legendák keletkeztek körülötte. Sokak szerint európai uralkodó családból származott. Ezzel magyarázták a műveltségét.

A háború idején még fölbukkant néha a puella classica az éjszakában. De aztán a híres kávéház is megszűnt és eltűnt szem elől ez az érdekes asszony, aki — keserves jövedelméből valahol egy erdélyi kisvárosban egyetlen fiát neveltette. Ott él talán távol csöndes, megtört öregségben, vagy beléveszett a nagyvárosi ucca sarába...

Szerelmek — szenvedések

Az írókkal való ismeretség más érdekes, viharos életű nőket is megihletett és arra ösztökélt, hogy tollat fogjanak és kiöntsék lelküket! Verseskönyvet írt a gyönyörű Pilisi Róza is, a békeidők leghíresebb félvilági dámája, aki a legelőkelőbb politikusok, mágnások, művészek és írók barátságával dicsekedhetett. Pilisi Rózának — mint ismeretes — afféle szalonja volt a Magyar uccában. Exkluzív, párisias hangulatú hely volt ez. Csak nagy összeköttetésekkel lehetett oda bejutni, kikerülni pedig fülig szerelmesen. De Pilisi Róza verskötete nélkül soha. Azt is úgy osztogatta, mint egyéb javait. Minden vendégét megajándékozta vele, ajánló-sorokat írt a könyv első oldalára és ráfröccsentette jácint-szagú parfümjét.

A versek gyöngék voltak, a jácint illata nehéz és Pilisi Róza versei tragikus sorsra jutottak. A magyar-uccai vendégek nagyrészének ugyanis nem volt szándékában, hogy a híres Pilisi Róza verskötetével és sajátkezű aláírásával térjen haza otthonába. Hiszen akadt köztük igen sok házas ember. Alig fordultak hát be a Múzeum körútra vezető szűk kis uccába, a könyvet a legtöbbjük elhajította. Igy sodorták Pilisi Róza líráját a megsemmisülésbe az öreg városi uccaseprők.

Freystádtler Flóra volt a harmadik az ismert félvilági nők közül, aki irodalmi munkával is igyekezett a figyelmet maga iránt fölkelteni. Amikor már mélyen lenn volt, talán már az Ó-uccai rokkant garni-szállónál is alacsonyabban — megírta „Életem, szerelmeim, szenvedéseim“ című emlékiratát. Ebben a kötetben azonban kevés az irodalmiság. Inkább skandalum-krónika. Alighanem arra szánták, hogy megkörnyékezzék Freystádtler Flóra gazdag rokonságát. Érdeklődést ez a könyv alig keltett, csak annyit, hogy kupiét énekeltek róla a Nagy Endre-kabaréban.

Nevezetes márványasztalok

Fehérbóbitás, ropogósra vasalt kötényű vidám leányok szolgálták ki a vendégeket az Operaház közelében lévő éjszakai vendéglőben, az Erdélyi Borozóban, amely hosszas vergődés után nemrégiben zárta be alighanem örökre, az ajtaját. Éjfél után itt pezsdült az élet. Művészek, színészek, írók minden második asztalnál. Aztán nemzetközi artisták a különböző orfeumokból és külföldi brettlicsillagok. Minden csupa mámor, mosoly, szerelem. Ezt a hangulatot nem lehetett elmulasztani, hozzá tartozott az éjszakai barangoláshoz. Az Erdélyi Borozó után virradt föl az irodalmi kávéházak ideje.

Ezeknek a régi kávéházaknak egyrésze megszűnt már. Nincs meg a sokáig divatos „Budapest“, a „Millenium“, az „Angol”, a „Meteor’', a „Piccolo” és amelyek megmaradtak, azoknak a közönsége átalakult, irodalmi jellege megszűnt, s csak a kopottszélű öreg márványasztalok meg itt-ott egy emléktábla idézik föl a régi szép időket.

A legnevezetesebbek a Newyork-kávéház márványasztalai. Alig van olyan, amelyiken sok-sok irodalmi munka ne született volna. Fönn, a kávéház erkélyének két oszlopa között, szűk helyen kerek kis asztal áll ma is. Egy ember alig tud odafurakodni melléje. Ebben az enyhe révben, ezen az asztalon írta Molnár Ferenc „Az Ördög“-öt. Még most is sok író dolgozik rajta. Újabban Hunyadi Sándor kedvenc munkahelye. Lenn, a kávéház alsó helyiségében Szomaházy István, meg Krúdy Gyula írtak nap-nap után. Szász Zoltán a legnagyobb lármában, a kávéházi tömeg kellősközepén vetette papírra tárcáit és cikkeit. Általában a Newyorkról és közeli környékéről azt a tréfát mondták akkoriban, hogy a világ közepe. A közelben, a Dohány uccában volt az Otthon-kör, a sarkon az irodalmi jellegű Lippert-vendéglő, az ucca másik részén, alig néhány lépésnyire a legmodernebb fürdő. El lehetett hát élni akár évekig, anélkül, hogy az íróember erről a tájékról kimozdult volna. Akadtak is, akik hetekig nem hagyták el ezt a körzetet. Két korán elhunyt nagy talentum: Török Gyula és Kanizsai Ferenc ott töltötték el legszebb éveiket.

Ady is sok márványasztalt tett nevezetessé. A nagy költőnek különc szokása volt, hogy ceruzával verseket írt a kávéházi asztalokra. De soha, egyetlenegyet sem másolt le, otthagyta, amikor eltávozott. Nem csoda, hogy alig egy-kettő kivételével, elkallódtak; másnap már Ady sem igen emlékezett rájuk. Irt ilyen verset a Japán- kávéházban, ahova Kabos Edével és Bíró Lajossal járt egy időben; írt a Palléromban és különösen sokat a Meteor márványasztalaira. Hogy a költőnek ezeket az elszórt kincseit érdemes volna megmenteni az öröklét számára, akkor arra még senki sem gondolt.

A vidék emlékei

Vidéki városokban is élt sok költő és író, aki nevezetessé tett egy-egy kávéházat. Nagyváradon volt a legnagyobb kulturális élet. Az ottani Royal-kávéház tükre alatt, a nagy irodalmi asztalnál Ady-tól, Nagy Endrétől, Biró Lajostól, Dutka Ákostól, Ernőd Tamástól kezdve megfordult minden nevezetes költő és író. Ennél az asztalnál szőtték álmaikat a „Holnaposok” és sok modern vers, a megújult magyar költészet sok forró gyöngye született meg hideg márványa fölött. Aradon a Városi kávéház volt az irodalmi élet centruma, Kolozsvárott a Newyork, Szegeden a Kass.

Szeged két legnagyobb nevű írója nem igen járt kávéházba. Móra Ferenc odahaza dolgozik ma is csöndes otthonában, vagy a tiszaparti Kultúrpalota hangulatos könyvtárszobájában. Tömörkény István pedig vendéglőben írt a legszívesebben. A Tiszapart elhagyatott részén ma is meg van az ódon Ónozó-csárda. Annak a vendégszobájában dolgozott Tömörkény, ott írta egyetlen színdarabját is, a Barlanglakók című népies játékát, amely a Nemzeti Színházban került színre. Mint Tömörkény mondta nagy szeretettel, szatirikus mosollyal:
— Özvegy Ónozó Poldiné összes termeiben.

Amikor irodalmi vagy egyéb esemény volt Szegeden és vendégek érkeztek, Tömörkény híres vendéglőjét okvetlenül felkeresték. De ilyenkor az író nem mutatkozott, elbújt a közelben lévő kis házában. Nem szerette, ha az összes termekben megzavarták.

Örök tűz

Szép Ernő írt egyszer egy verset a kávéházról, amely éjjel-nappal nyitva van és tűzhelyén soha, egy pillanatra a láng ki nem lobban. Örök tűz ez hát, szakadatlanul sugározza melegét az enyhe falak közé betérőknek. Forró kávénak, illatos teának balzsamával éleszti a fáradt embereket, hogy aztán küzdelmes életük útján tovább rohanjanak. A kávéházak örök tüzének romantikáján élt az új utakra térő magyar irodalom. E hőskor emlékén szomorúan mereng a késői utód; hallgatja az írógép rideg kattogását.