Nímand arany ami fénylik - kirándulás az aranyásók völgyében
Salzburger Land (4.nap)
Ha boldogabb, nyugodtabb és egészségesebb életet szeretnél, akkor nem egy újabb életmódguru legfrissebb agymenésének a meghallgatása a megoldás, hanem a Rauris-völgy meglátogatása.
A patak a Magas-Tauern háromezres csúcsinak gleccsereitől harminc kilométer hosszan csordogál, majd hömpölyög észak felé, hogy végül már zúdulva érkezzen a Salzach völgyébe, a Kitzlochklamm szurdokon keresztül. Nem is kérdés, hogy ezzel kezdjük az egész napos völgytúrát.
A ragyogó nyári reggel egész tömegeket indított arra, hogy nálunknál hamarább álljon be a pénztár előtt kígyózó sorba. Én azonban diszkréten előreszivárgok, abban reménykedve, hogy a Salzburgerland-kártyánk nem csupán ingyenességet biztosít számunkra, hanem a jegyvásárlás is megúszható vele, amennyiben közvetlenül lecsippantható a bejárati forgókapu konzolján. És igen! Félórás sorbanállást spórolunk meg, és a bevált megoldást innentől a nyaralás teljes hátralévő idejében boldogan alkalmazzuk; számos hegyi felvonónál, múzeumkoban, fürdőkben, stb)
Szóval bent vagyunk. Rövid séta után pillantjuk meg a nagy vízesést, amely nem csak gyönyörű, hanem egy hidrogeológiai kuriózum is, hiszen ez nem a szurdok vize!
A gránithegyekről érkező Raurischer Ache patak ugyanis a hegységperemi mészkő sávot elérve is - szurdokot mélyítő - felszíni vízfolyás marad (a lenti kép bal alsó sarkában láthatjuk a beömlését). Viszont a hegyekből tóduló vizek jelentős része a mészkövet elérve búvópatakká változik, és csodálatos módon közvetlenül a felszíni patak mellett karsztforrásként lép a napvilágra (a nagy vízesés tetejétől egy picivel feljebb, az erdő sűrűjében).
A túra során a sisak viselése erősen javallott, sőt talán kötelező. Rögtön a bejárat után találjuk azt a megtermett tárolószekrényt, amelynek polcairól választhatunk magunknak; akár a konvencionálisabb darabok közül (amennyiben munkavédelmi ellenőrnek szeretnénk kinézni), avagy a nagyon menő Petzl kobakok sorából.
Valamivel feljebb premier plánban tárul elénk az a függőleges sziklafal, amely a legnagyobb vonzerő a via ferrátázók seregei számára. A több-kevesebb gyakorlattal rendelkező entitások csapatosan törnek felfelé a fal kellős közepén vezetett sodronyokon. Egyesek élvezve a kihívást, mások meg rettegve és reménykedve. Ám mindannyian egy közösen teljesített merész akció élményével telve fogják egymást a megélt kalandokkal traktálni az esti sörözéskor.
Nem tudom, hogy ki és mikor pingálta a kőre a Kitz KLETTERSEIG feliratot, de hagyománytiszteletből, vagy toleranciából, netán kegyeleti okokból ma is ott "díszeleg". Közvetlenül mellette jobbra felfedezhetünk két hőst - piros és kék kabátkában - akik éppen hódítják a falat.
A drótba csimpaszkodós sportág szerelmesei igazi paradicsomban érezhetik itt magukat. Az útvonalak keresztül-kasul szelik a meredélyeket, a leglátványosabb szirteken kígyózva keresztül.
A szurdokon már az ókorban ösvény vezetett át a hegyi legelők és a bányák felé. Manapság a forgalom kizárólag a turistákra korlátozódik.
Több alagút színesíti a menetet, a hosszabbakban kiépített világítással, szóval lámpát nem szükséges vinni.
Az alábbi tárlathoz nem mellékeltek tájékozatót, úgyhogy a gyerekeim információéhségének kielégítése végett rákényszerülök az ötletelésre.
Esetleg: a történelmi időkben a szurdok eme pontja volt a vámszedő stáció az áthaladók számára. Vagy: szürke lesz a cipőd, ha fából készült övtasival kérkedsz. Netalántán: az asztal használata rontást hoz rád, gyúrogasd a kölestésztát a sarokba bújva inkább, szorgosan de értelmetlenül, mert kemence közel-távol nincsen.
A hülyéskedésen túljutva átadjuk magunkat a zsigeri álmélkodásnak.
Átkelünk az emblematikus V-lábú hídon, amely óhatatlanul egy szomorú esemény emlékét juttatja az eszünkbe. 1974 nyarán egy 30 fős lánycsapat zsúfolódott össze az akkori emelvényen, hogy közös fotót készítsenek. Szelfiőrület 0.0. A tákolmány leszakadt, valamennyien a mélybe zuhantak és közülük nyolcan nem élték túl a balesetet. Az áldozatok száma sokkal magasabb is lehett volna, ha a lányok tanára nem veti magát utánuk, hogy a sérültek egy részét kihúzza a vízből, és egyből elsősegélyben részesítse őket.
A rémisztő mélység eltörpül a szédítő magasság mellett. A Freifall Klettersteig függőlegesen tör felfelé a falon, a középen sötétlő repedés mentén.
A via ferráta végén egy 90 m hosszú kötélhídon lehet megpattanni a csúcsról (csak a perspektíva mutatja lejtősnek, valójában vízszintes).
A szurdokból pedig az alábbi búcsúalagúton lehet távozni, amelynek túloldalán rövid erdei szerpentin vezet vissza a civilizációba.
A következő programunkhoz 10 km-t kell felautózni a völgyben a Rauris Hochalmbahn parkolójáig. A kis kabinos 800 méterrel repít magasabbra minket, ahol szélesen kanyargó útra helyezzük bakancsainkat, és nekivágunk egy végtelenül csendes, meditatív sétának.
A túra 400 m szintemelkedéssel éri el a Schwarzwand 2240 m magas csúcsát, ám mi ezúttal kevéssel lejjebb, egy cuki tó partjáig megyünk csak. Pedig a gyerekeinknek annyira bejön a vidék, hogy előáll az a soha nem tapasztalt állapot, amelyben ők hárman egyöntetűen a további mászásra szavaznak. Ám az a helyzet, hogy semmiképpen nem szeretnénk kihagyni a napi programból a Rauris Őserdő meglátogatását.
A felhők alatt felsejlik a Hochkönig mindent uraló északi fala, amelyet pár nap múlva egészen közelről fogunk szemlélni, amikor majd az előtte látható füves-fenyves hiplihuplikon teszünk egy felejthetetlen gerincúrát.
A fiúk az utolsó morzsáig meguzsonnázzák a reggel vásárolt péksüteményeket.
Nem is említettem, hogy a felvonónak van egy középállomása, ahol a hüttében a lelki feltöltődés után szinte minden rendelkezésre áll a testi input-output örömök kiélésére.
A nyalánkságok közé sorolható a ragadozómadár bemutató és az aranymosás. Reptetőműsort is kínálnak, napjában kétszer (madarakat reptetnek, nyilván - aranymosót csak akkor, ha szenzációs leletre bukkan).
A Rauris-völgy hegyoldalaiban már az ókorban bányásztak és mostak aranyat. Ennek ékes bizonyítéka az a kelta nyakkarika, amelyet 1874-ben találtak. Elég valószínű, hogy nem máshonnan hozta ide egy hoplita, ide ahol amúgy garmadában áll az érc. Az 1500-as években 450 bánya működött errefelé, és akkoriban kezdték el a régiót "óvilági Peruként" emlegetni. Volt érzékük a frappáns nyelvi fordulatokhoz - naná hiszen akkoriban köszöntött be a barokk reneszánsza.
Napjaink aranymosásához csengetni kell pár eurót, de nekünk a Salzburgerland-kártyánkkal ez is ingyér van.
A szépen kiépített mintagazdaságban remekül érezheti magát bárki, aki állva, guggolva avagy fekve szeretne lögybölni, csupán egyetlen híja van az össznépi örömködésnek; az arany meglelése. Dacára annak, hogy a felmérések szerint még 1200 tonna sárga ércet rejtenek a hegyek, ez a vízfolyás már teljesen kimerülőben van.
Nem úgy, mint a Magas-Tauern déli oldalán, ahol Heiligenblut felett mi is jelentős zsákmányra tettünk szert pár éve. Ott közvetlenül a vad hegyi patakban túr a megszállott kalandor; lapáttal, gumicsizmában, sikeresen. Erről itt olvashatsz.
Vigaszunk annyi, hogy a tálkánk alján némi aranyhomok is mutatkozik, de ezt a szerénynél is silányabb eredménynek minősítjük, és visszaöntjük a "lelőhelyre".
Ellenben a völgybe visszatérve megnézzük a Rauris-múzeum vonatkozó kiállítását, a helytörténeti egyebekkel egyetemben.
foto: urlaub.raurisertal.at
A falu is roppant bájos.
Az alábbi középkori épület a városháza irodáit rejti, eszményi munkahely annyi bizonyos. Télen hideg, nyáron hideg. Gonosz vagyok, mert irigyelem őket.
Hajrá tovább, felfelé a völgyben! A következő falu Wörth, ahol a Hohe Tauern Nemzeti Park által odafittyentett látogatóközpont kifejezetten a ragadozómadarakról értekezik. Könige der Lüfte. Az épület egyszerű, mégis megindítóan igényes. Ezt lehet nagyon szeretni Ausztriában. A legszimplább dolgok is olyan patent módon vannak megalkotva, hogy újra és újra visszanyerhetjük az emberiségbe vetett hitünket.
A benti kiállítás is inkább csak témájánál fogva ortomolja az egeket, semmint kivagyiságában, mégis kellemes és informatív. A sasfiókákról szóló lenyűgöző film pedig húsz percre a babzsákokhoz szögez minket.
Időközben délről kezd betörni az előre megjósolt viharfront, amelynek késlekedéséért egész nap imádkoztunk. Most is annak reményében autózunk az aprócska egysávos kacskaringón a völgy felső vége felé, hogy még az eső előtt tolhatunk egy kirándulást.
A tájat szavakba önteni jóformán lehetetlen. Egyfelől, emberi léptékkel mérve, rendkívül kihalt. Másfelől ellenállhatatlanul magába szippant a természet burjánzása.
Az utolsó parkoló Kolm-Saigurn előtt található. Innen fél órányi sétára található a nevezetes hegyitanya, amely úgy funkcionál télisport-központként, hogy sífelvonó az nuku. A sítúrázók, hótalpasok és jégmászók mekkája.
Felfelé a Rauris Őserdőn (Rauriser Urwald) megyünk keresztül, amely 80 láptójával, fenyőrengetegével és mohabirodalmával Ausztria egyik legnagyobbra tartott tematikus útvonala.
Mi csupán egy apró részét járjuk be a késő délutáni szemerkélő esőben, de így is rajongunk érte.
Az erdőből a völgyfőbe ereszkedve teljesen elképedünk. Mi ez, könyörgöm? A Gyűrűk Ura forgatása? Új-Zéland, Grönland, netán Norvégia? A lenti képhez képzeljétek hozzá a számtalan vízesés hangélményét is.
Különös buckák szolgálnak a gyerekek játszóteréül. Sejtésem szerint egy-egy - a néhai gleccser által itt hagyott - nagy követ rejt a közepük.
Néhány röpke pillanatra rés nyílik a kavarogva vonuló felhőkön, bepillantást nyújtva a 3106 m magas Hohner Sonnblick oldalára. Szeretnénk többet is látni belőle, de ma ennyi adatott.
A folyó mellett battyogva Alaszkában érzem magam. Teljesen új élmény ez nekem - itt az Alpokban - mert azt ugyan már sokszor megfigyelhettem, ahogy a magasság szerint leképeződnek az éghajlati övek, de ez itt valami egészen más.
Az eddigi tapasztalatom szerint állok egy helyen, ahonnan egyszerre belátom a hegyoldalban a változást a tölgyerdőtől a tundráig. Ez itt viszont a hamisítatlan Alaszka, ameddig a szem ellát!
Ezzel a nap végére értünk, és az aranynál sokkal értékesebb élményekkel lettünk gazdagabbak.
Itt jártunk:
Linkek:
