2 röpke esztendővel ezelőtt egészen új típusú kihívások jelentek meg vadul integetve hétköznapjaim horizontján. Imádott kislányom örömteli eljövetelével, ami eddig a bal volt, huszárvágással lett a jobb, a fent a lent és oda-vissza fordítva.

Felnőtté válásom rögös útjának legizgalmasabb fejezetében azonban a temérdek pozitív energia, fantasztikus élmények, végtelen tanulás és felhőtlen boldogság fényesen ragyogó csillagának is van napmentes oldala, mert sosincs yin a yang nélkül. Előzetes képzelgéseimhez képest meglehetősen váratlan irányokból torpedóztak meg a legmegtörőbb feladatok, melyek egyik habzó szájjal vágtató éllovasa a felnövekvő generációknak készült rajzfilmek hosszú távú elviselése. Méreten aluli döntéshozómmal viszont olykor-olykor sikerül közös nevezőre jutnunk, aminek egyik legmegdöbbentőbb példája az írott formában köztudatba robbant, sorozatot is megélt, de immár második (wtf?!) alkalommal is mozikba került kuflik mókázásai. Ja… nem, nem kifli. Direkt így, kufli. Nem kukac, de pattog és ugrál. Nem bolha, végképp nem labda, nem érted? Simán csak kufli.

Minden korszaknak megvannak azok a legendás lángelméi, akik látszólag bármihez is nyúlnak, sokáig beszédtémát fognak adni az olvasóiknak és az utókornak egyedülálló stílusban fogant vízióikkal, amik halandók számára maximum verejtékes lázálmok óráin bugyognak fel a tudatalattijuk zavarosából. Nem ritkán lengi körül őket kétes városi legendák szóbeszéde, vagy szándékos marketing hírverésekben terjesztett hoaxok, hogy bizony különféle, hatékony pszichedelikus kemikáliák rájuk gyakorolt, jótékony stimulálása nélkül mindez nem jöhetett volna létre, legalábbis nem ilyen formában. Manapság ezen elképzelés egyik legikonikusabb figurája világszinten talán Stephen King. Ahogy mondani szokták, fogalmam sincs, mit szed, de kérnék belőle. Van azonban valaki, akinek a feltételezett segédanyagát nemhogy megkóstolnám, de egyenesen arra vedelnék 72 fokos Tatrateát, hogy sarkig kitárulkozott csakráimmal egy nagy szeletét elkaphassam annak, ami őt íróként és grafikusként ihleti. Nem tudom, hogy az alkotói polihisztor, Dániel András milyen dimenziók múzsáit látogatja, de ezelőtt soha nem voltam még szemtanúja kuflikhoz fogható, ennyire randomgenerált tripeknek. Káprázatos a maga nemében.

Hasonló alkotásokat elnézve mindig eszembe jut, hogy ezt bizony valaki emberi agyával kiötli és a tetejében idejét nem sajnálva papírra veti, aztán még illusztrálja is, és a folyamat legfurcsább állomása csak most érkezik, amikor valamelyik kiadó a hóna alá nyúl és piacra szőnyegbombázza. Végül pedig értő, legalábbis kíváncsira sokkolt fülekre talál, hullik a della, érkeznek a folytatások, majd egyszercsak animált formában terítik a világ elé, ahonnan pikk-pakk a mozivásznakra szublimál. És emberek jegyet vesznek rá. Tudom, mert mi is vettünk. Hármat. Mindezt nem pocskondiázásból írom, hanem a bravúrt csodálva, hogy ekkora utat járhatott be egy olyan kitalált világ, amihez hasonló lehet, hogy sokak fantáziájában vendégeskedett már korábban, épp csak a lőtéri kutya sem gondolta volna, hogy erre fogékony lenne bárki is önmagunkon kívül, főleg olyan időkben, amikor az általános szülői szűrő hiperszenzitívebb, mint valaha. Így végzik hát az effajta ötletek néhány megsárgult rajzlapon, vagy penészedő matek füzetek négyzetrácsos börtönében valahol egy dohos pince mélyén. Pedig mekkorát mentek volna a gyufásskatulyában élő, tokányköpülő kocsányos hódszerzeteim. Remélem, még nem dobta ki a család.

Az illuzórikus történetecskéknek tehát a méltán ismeretlen, elhagyatott rét ad helyet a legvadabb fantáziahajtások rengetegében, ahol egy gömbölyded bájával púposodó földkupac fogad magába szám szerint hét darab jámbor kuflit. Akik ugye nem kiflik. Ha azok lennének, nem falevéllel takart halógödrökben élnék életüket. Zödön, Pofánka, Fityirc, Valér, Béla bá’, Hilda és Titusz nihilben fürösztve tengetik lustán hömpölygő hétköznapjaikat, amiket mi, roppant szerencsés nézőként rendületlen figyelemmel kísérhetünk. Ezek a pajkos kuflik ugyanis tudvalevőleg világi bajkeverők. Merészebb napjaikon például nem kevesebb betyáros tettekre képesek, mint élelemkeresés a réten, bújócskázás, jelmezbálozás, de bevállalósabb hangulatukban még egy-egy hosszú henyélést is megkockáztatnak ám. Szóval valamelyest látni azért, hogy nem a feszesen pattogósra vett cselekmény fog a képernyőkhöz tapasztani minket, ami ráadásul nem is kimondottan a klasszikus értékekre helyezett tanokat sorjázza a bemutatott élethelyzetekbe tömörítve. Sőt… a hamuban sült tanulságokat, mint olyan, Dániel András gyakorlatilag nemhogy gyökerestül kitépi, be sem veti vele meséi táptalaját. Innentől kezdve pedig vadul meglendül a kézben a színesceruza, tényleg semmi nem korlátozza többé egy nyomtatott/animációs ámokfutás rendezésében, amiben az égig rúgja az ősszülői konvenciók gyűjtőkosarát.

A kezdetektől kiütköző, megmagyarázhatatlan vonzása minden bizonnyal itt van elásva. A szembemenő, merész pimaszságában, amit Kazinczyt idéző nyelvújítással és Karinthy játékosságával kevert turmixszal önt fel peremig. A szerző bámulatos tehetséggel és nyelvezettel göngyölíti a tényleges mondanivaló nélküli, abszurd eseményeket, amiknek olyan vizuál dizájnt kanyarítanak, hogy öröm szemezni vele. Vadmarcipán növényzet, kukorékoló repülőgép, zuhanyzó napocska meg földalatti tevemanók… kihalok. Megkockáztatom, hogy fele ennyire nem működne a recept, ha az elképesztően random figurák hagyományos szinkronizálás áldozatai lettek volna, csakhogy a valaha volt legkreatívabb formáját választották a megszólaltatásuknak, ez pedig az EGYETLEN színész torkából megküldött, sokszínűen megkülönböztetett hanghordozások bevetése, amit például Pogány Judit művésznőtől már oly jól ismerünk (lásd/halld Kacsamesék, Bogyó és Babóca…). Ámde jelen esetben nem más veszi hangszálaira e nem kis feladatot, mint a mindig nagyszerű és átható szeretetbomba Scherer Péter színművészünk, akiről megmondom őszintén, elsőre nem gondoltam volna, hogy ennyire szépen lehozza a különböző karakterek hangi elválasztását, de magabiztosan kiállja a próbát, sőt, nem csupán a kötelező minimumra törekszik, tényleg feltölti mindnyájukat szívvel-lélekkel. Nem csúszik el holmi amatőr ripacsként a kifli és a kukac kényes határáról, mindvégig tűpontosan a kufli tartományban marad. Egyedülálló teljesítmény.

A továbbiakra nézve nem szeretnék a bátor érdeklődők, frissebb szülők és rutinos herbálozók számára semmit lelőni, egy próbát tenni kell vele, legalább youtube-on. Vagy ne. Se nem kötelező, se nem ajánlott, simán nézzed. Egy békét és nettó jókedvet sugárzó jópofa marhaság, ami kortól függetlenül betalálhat bárkinél. Vagy nem. Még kutatom, hogy pontosan mit látott a család, de a gyerkőc ideig-óráig élvezte, én a feladásig élveztem, anyuka meg… úgy tett. És ez elég is egy háztáji, nemzethy mindfuck-tól.

Ez a mozi megért nekem egy 7/10-et a maga fejjel lefelé lógatott univerzumában.

A Mi újság, Kuflik? MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon és/vagy Twitteren is!