Eszembe jutottak a régi A38 hajós bulik. Amikor egy felejthetetlen éjszakán túl kellemesen megfáradva kikászálódik az ember az épp csak jobb oldalára forduló főváros felett ébredő nap első, még erőtlenül kóválygó sugarai közt. A Petőfi híd lábai közt átkeringőző Duna hűvös habjait lustán cifrázza aranyba az álmoskás derengés. Most valahogy szokatlanul hívogató a máskor csak a szélvédőn túl elmosódó rakpart árván elnyúló lépcsőzete. Leültet egy jóleső búcsú néma elmélkedésébe zárva, öledbe helyezve a felkelő napot, ami kedvesen melengeti még benned az összegyűjtött friss élményeket. Akkor és ott csak hozzád szól, senki más nem érdekli, hiszen aki eddig nem vette észre, ezután sem fogja. Az El Camino tulajdonképp ez a napfelkelte. Egy meghitt levezetés. Egy idilli merengés. Egy magányos zárókő, magában hordozva az új idők cirógató szelét.

A Breaking Bad 11 évvel ezelőtt robbantott magának helyet az érinthetetlen nagypályások kerekasztalánál. Vince Gilligan instant klasszikust nevelt ki az évek során, amely iszonyatosan népes és kitartó rajongótábort húzott fel maga köré, aminek peremén nyilván megtelepedtek a hype ellenhatásában kitermelődött tömegek is. Persze nem kell és nem is lehet mindenki ízlésének megfelelni, de a hozzá kapcsolódó 14 behúzott Emmy díjat és 25 jelölését nem lehet elvenni tőle. Ezek a számok pedig bőven alátámasztják az őt övező általános közimádatot, továbbá az sem véletlen, hogy bármely videómegosztó portálját megnyitva ezrével tódulnak kifelé virtuális ajtaján a mai napig népesedő paródiák, kivágott jelenetek, összefoglalók, toplisták, remixek. Popkulturális diadalmenetéhez határozottan hozzájárult, hogy a legutolsó mellékkarakterére is szántak annyi fáradságos munkát, amennyivel gyakorlatilag maroknyi példától eltekintve ki tudták iktatni az egysíkú sablonfigurákat és az idegpályákon táncoló arcokat az 5 évadnyi történet egészéből. A tetejében küldetésük közvetítését a lehető legtökéletesebb gazdatestekre bízták, remekbeszabott utakon mozgatva őket. Nem csoda, hogy világot rengető várakozások és kitörő lelkesedés fogadta az El Camino „véletlen” szivárogtatásait és hivatalos bejelentését.

A film megfogant ötletmagjának egyedüli, picinyke szépséghibája, hogy ezt a folytatást egyáltalán nem egy levezetett logikai művelet folyománya ihlette, nem pláne az észszerűség nyomelemei táplálták, hanem a nettó rajongás és epekedő nosztalgiaérzet, csinált igények. A rendezőt is. A stábot is. A nézőket is. A sorozat ugyanis a szó legszorosabb értelmében, minden tekintetben kerek egészet alkot. Egy nagyon helyre kis befejezést kapott, ami, ha itt és most a szívünkre tesszük a kezünket, egyetlen másodperc plusz játékidőt nem igényel. Mégis görcsösen szeretnénk hinni benne. Utólag viszont e csalfa ábrándok varázsütésre porladnak szét előttünk atomjaikra, mert nincs az a jól eső emléktúra, ami valódi mondanivaló nélkül jól tudná lakatni a felpiszkált hiányérzetünk, amit hivatott lett volna betömködni egyébként, még ha egy kreált űrről van is szó. Jelentősebb célkitűzés nélkül pedig ballasztot vesztve áthintázunk egy 2 órás, indokolatlan múltbarévedésbe, ami sajnálatos módon eleve nem szeretne ennél többet nyújtani. Vince Gilligan szándékosan mankók nélkül hagyta a nézőit, amit megmondok őszintén, nem volt túl jó ötlet. Ennyi év távlatában még komoly fanként sem ártott volna néhol pár minimálisra szabott kapaszkodó. Bevallottan nem vágyik többre egy, a sorozat lábnyomaiban lépkedő levezetésbe oltott közepes lélekstimulálásnál. Beállít minket egy gyönyörűen megidézett Breaking Bad körkép bemutatótermének közepébe, aminek minden állomására menetrendszerűen elhelyez egy-egy ismerős arcot. Ettől nemcsak a fanservice faktor emelkedik túlzottan feltűnő magasságokba, de egy idő után frankón az lesz az ember érzése, hogy a régi szereplőkön kívül senki más nem él a környéken. Az emlékek porlepte zarándokútját járva lassan körbeérsz a pazar festmény jeleneteiben, majd egyszercsak rá kell döbbenned, hogy bármi történt is fordultadban, tulajdonképpen mindvégig egy helyben toporogtál. Ebből az elhibázott koncepcióból csírázott ki a Jesse Pinkman méltó lezárásának szánt röpke utózönge, amely végeredményben semmivel nem mesélt el többet annál, mint amit anno Jesse felszakadó örömkönnyeiben elsuhanó táj költői látványától kaptunk, ami megindító pillanatban vetítette előre a feltámadt remény új fejezethez fűződő ígéretét. Újra előcitálni ezeket az érzésmaradványokat és mindent kimondatni velük nem éppen profi húzás, ellenben visszamenőleges hatállyal aknázza alá a korábban már oly pontos eszközeivel kiváltott hatásait. Csalódott vagyok. Átverve érzem magam.

A vérfürdőbe torkollt leszámolásból szökött Pinkman rövidúton lett a nyomozóhatóságok legkeresettebb célpontja, miután szitává lőtt holttestét nem lelték meg a háborús bevetéseket idéző helyszínen. Az állam legnagyobb kristályos metamfetamin gyártója és ellátójaként rengeteg mocskos ügybe tenyereltek Walterrel, amiről az államiak, szövetségiek és a DEA is szívesen kötetlen párbeszédet indítana a fiatalemberrel. Jesse természetesen nem élne feltétlenül a lehetőséggel, ezért mindent megtesz, hogy új személyazonosságot szerezzen az újrakezdéshez. Ehhez pedig pénz kell. Nagyon sok pénz. Megtrancsírozott lelkivilággal és lenullázott egyenleggel fut hát neki összemonopolyzni a jövőjét, miközben nyomában liheg a múlt és fordítva. Óvatosan, lépésről lépésre araszol a megoldás flashbackekkel sűrűn kikövezett útján, ahol észrevehetően alig haladgat a történet, mert lépten-nyomon blokkol minket egy önmagában kellemes adalékot nyújtó, ám a cselekmény szempontjából elhanyagolható tartalommal szolgáló visszaemlékezés. Checklist-szagú arcképcsarnok szemlézés húzza a vészesen fogyatkozó játékidőt, ahelyett, hogy a jelenre koncentrálna valami, egykor a sorozatra is jellemző provokatív, pimasz ötletekkel megvalósított lezárásban. Pici mellékküldetésekre szakadt a film, amiben nagyobb fényt kaptak e középszerű fejezetek, mint a főszál remélt kreatív kifuttatása. Meghökkenve vettem tudomásul, hogy egy gyengébb epizódnak tán épp csak, hogy elmenne ez a teljes filmnek szánt izé a sorozat végére sulifixezve.

A színészi teljesítményre persze továbbra sem lehet panasz, remekül bontják ki nekünk a hosszú évekre konzervált, ismerős ízeket, mintha tegnap lett volna 2013. Aaron Paul ami kevés teret kapott, azt bejárta a karakterrel, de túlzás lenne azt állítani, hogy sikerült megközelítenie a legfényesebb villantásait. A többiek meg… hát ilyen nyúlfarknyi jelenésekért kár volt egyeseknél. Maradjunk annyiban, hogy az El Camino senki kifulladt karrierjét nem fogja bebikázni, egy belsős örömjáték szemtanúi lehetünk, ami sejtésem szerint az újra összeállt stábnak jóval többet adott, mint a nézőknek. Az előzetes marketingcsapdákban több fantázia volt, mint a végeredményben, amiről tényleg alig lehet valamit érdemben elmondani, hiszen a rajongóknak semmi újat nem hozott az időnként meghitt utóíz mellett, kívülállóknak pedig egyenesen értékelhetetlen lett az alkotás a szükséges háttérismeretek hiányában.

Féltem tőle, ami nagyrészt beigazolódni látszott, hogy az El Camino-val egy korrekt, ám teljességgel felesleges nosztalgia kisvasútra válthatsz jegyet, ahol semmi perdöntő megfejtésre nem kerül sor a 121 perc alatt, a végén pedig csak egyetlen kérdés tigrisbukfencezik ki a megrökönyödéstől eltátott szádból: Ennyi…? Mindössze az alapmű és a hozzámnőtt karakterek, színészek iránti hétmérföldes szeretete tartja meg szerkezetét az összeomlástól. Önmagában ez baromi kevés hivatkozási alap az ingatag lábakon támolygó létjogosultságához.

Mit csináljak veled… 10/6, és nem találkoztunk…

Az El Camino: A Breaking Bad Movie MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!