Az ünnepek közeledtével mindenki kényszerét érzi annak, hogy éves legekkel foglalkozzon. Mi csak egy nagyon picit ülünk fel erre a vonatra. Az év legnagyobb átigazolási szenzációja volt, hogy Daniele De Rossi a Bocába igazolt. Az év további átigazolási eseményeivel nem is foglalkoznánk. Helyette inkább ennek jelentőségével. A foci kereskedelem ugyanis annyira egyoldalú, hogy kifejezetten ritkaság számba megy az Európából Latin-Amerikába igazolás. Az meg külön tiszteletet érdemel, ha valaki nem Katarba, Kínába stb. megy pályafutása végén. Nézzünk egy csapatot a legjobb példákból.

Hogy mennyire ritka ez az iránya a focista-áramlásnak, az számunkra is akkor derült ki igazán, amikor elkezdtük összerakni a csapatot. Alapelvünk az volt, hogy az számít európai játékosnak, aki európai válogatottban játszott. Így is kifejezetten nehéz feladvány volt összerakni egy csapatot. Több esetben kényszermegoldásokat alkalmaztunk. De Rossit magát például bekknek hátra vittük. Végül is egy némiképp furcsa 3-5-2-vel hoztunk össze egy csapatot. Kommentben nagyon várjuk a jobb megoldásokat.

Waltner Róbert

Hát igen, kezdjük a legnagyobb kényszerrel. Waltner Róbertet betettük a kapuba. Ez nyilván többszörösen visszás, mert egyrészt csatár, másrészt pedig igazán sok időt nem töltött hivatalos meccsen a Bocaval a pályán. De mégis csak leigazolta a Boca. Mellette szólt továbbá: 1) hogy Campos óta a LatAm világban nem ritka a csatár-kapus pályafutás vonal; 2) hogy mindenképp beakartuk tenni, de ahogy később látni fogjuk, a csatársorba nem nagyon fért; 3) hogy a kaposvári "csöves csapat" edzőjeként tudja, milyen amikor kényszermegoldásokat kell alkalmazni, és biztosan megért minket. Waltner egyébként a Bocán kívül a legtöbb magyar csapatban játszott, és egyszer bajnok, egyszer pedig gólkirály lett. (ez a kép pedig kihagyhatatlan)

Juanfran

A védelem oszlopa ebben a csapatban biztosan Juanfran lesz, mert ő az egyetlen igazi védőnk. Ő is idén került Dél-Amerikába, bár kisebb publicitást kapott az esemény, mint De Rossi esetében. Nem is akárhova ment, hanem a nemzetközi szinten legeredményesebb brazil klubba, a Sao Pauloba. Hogy mennyire ritkaság számba megy az ilyen irányú igazolás, azt jól jelzi, hogy a klubban ő a második spanyol játékos. Az első Fernando Carazzo Castro volt. 1936-ban. Ha már védelem, nem került rossz helyre. Dani Alves mellett játszik.

Daniele De Rossi

De Rossi átigazolása azért is volt hatalmas jelentősségű, mert vele újabb lépést tettünk az egycsapatos legendák kihalása felé. Így hirtelen már csak Messi és Akinfejev jut eszembe, de Messi azért elég mainstream, Akinfejevet meg ugye láttuk a Fradi ellen Moszkvában. De Rossi távozását viszont még Juve-drukkerként is megkönnyeztük. Egyrészt nem felejtjük el a 2006-os VB-t neki. Másrészt, hogy az egyik legjobb mentalitású játékos volt a történelemben. Gyakorlatilag mindent tudott a középpályán, amit lehet. Elképesztő felfutások, kőkemény belépők (ha már a 2006-os VB), fantasztikus labdák. Épp ezért attól sem félünk, hogy megoldja a hátvéd feladatokat, amúgy a Romában már előfordult, hogy a védelem közepén ténykedett. 

George Saunders

Összeállítási nyomorunk a hátvédsorral véget ér, amit egy ismeretlen angol sráccal zárunk, akinek viszont baromi jó az élettörténete. Az Arsenalról álmodott, aztán a család Spanyolországba ment még gyerekkorában, ahol hirtelen lett egy Villareal, aztán Torre Levante és Espanol. A kalandos kezdetbe belefért az is, hogy ő lett az első katalán válogatott brit (pl. Krkic-csel és Jordi Albaval egyszerre). Felnőttként nem különben izgalmas pályát folytatott. A spanyol folytatás rövid idő után egy éles váltással Kolumbiában folytatódott egy barát javaslatára. Ott is megjárt néhány klubot, de végül az Envigadoban megtalálta a helyét. Ugyan középpályás, de ilyen pályafutással megoldja a hátvéd posztot is.

Pep Guardiola

Nehéz újat mondani a Brescia legendájáról, aki később edzői karrierbe kezdett. George Saunders-hez hasonlóan volt katalán válogatott játékosként, ami kevésbé meglepő, hiszen született katalán. Ami talán kevésbé tudott, hogy a karrierje nem csak a hosszú barcelonai évek után elindított Brescia-Roma-Brescia kanyar miatt érdekes, hanem hogy jóval Dzsudzsák előtt igazolt a Közel-Keletre. Ezt viszont még a végére megfejelte egy mexikói kalanddal (szép mentés!). Fél évet játszott a méltán híres Dorados de Sinaloa színeiben, igaz, ez a sérülései miatt összesen 10 meccset jelentett. A szezon végével ráadásul a klub ki is esett az első osztályból. Azóta egyszer visszajutott, majd megint kiesett az első ligából, így Sinaloa állam továbbra sem a Dorados-ról híres.

Ledesma

Bár született argentin, Ledesma csak az olasz válogatottban játszott (felesége olasz), így megkérdőjelezhetetlen a helye a csapatban. Igaz, egyetlen válogatott meccsel a háta mögött, nem lett igazán meghatározó tagja a csapatnak. A karrierjét még a Bocaban kezdte, de aztán még ifiként került Olaszországba, konkrétan a Leccébe. Meghatározó játékos aztán végül a Lazioban lett, ahol két kupa-győzelemig jutott. Bár argentin származású, mégsem Argentinában élte meg a dél-amerikai játékoskalandot. Egy röpke 4 hónapra a Santos-ba került, amikor a Lazio már túl sok volt.

Camoranesi

Ledesma mellett még Camoranesi és Osvaldo volt az utóbbi időben az a két játékos, aki argentin származásúként olasz válogatott lett. Nyilván közülük minden tekintetben Camoranesi volt a sikeresebb. A hosszú juvés évek alatt természetesen megnyert mindent Olaszországban, és ha nincs az a bizonyos Nedved eltiltás, valószínűleg BL-győztes is lenne. De így csak egy BL-ezüst jutott neki. Az olasz válogatottal pedig ott volt 2006-ban, és tevékeny részese volt a győzelemnek. Az ünneplésben még a haját is engedte levágni. A többiekkel szemben neki Dél-Amerika nemcsak egy kitérő volt. Ott kezdte, és ott is fejezte be a pályáját.

Clarence Seedorf

Bár Paramariboban született, Hollandiában nőtt fel, holland válogatott volt, és csak pályája legvégén került Dél-Amerikába, a brazil Botafogoba. Máig az egyetlen játékos, aki három különböző klubbal is nyert BL-t (az Ajax-szal, a Reallal és a Milannal is). Gyakorlatilag a komolyabb klubjai közül csak az Interrel nem nyert BL-t. A Botafogo után azonnal bedobták a mélyvízbe, és a Milannál lett edző. Ez nem tartott sokáig. Azóta pedig rengeteg csavarral teli edzői pályát visz Kínától Kamerunig. Ha egyszer megcsináljuk az okosak csapatát, ott is tuti helye lesz. Hat nyelven beszél, a Bocconin szerzett üzleti mester diplomát, és csak Professzornak becézték a Milanban.

Luis Garcia

Luis Garcia pályája is meglehetősen kalandosan alakult. A világ országainak nagy részében játszott. Valahogy sehol sem tudott igazán megragadni. Ezzel együtt is behúzott egy BL-sikert, azon a bizonyos isztambuli meccsen, ahol a Liverpoollal 0-3 után álltak fel. Abban az évben egyébként 5 gólt lőtt a BL-ben, végig játszotta a döntőt is, abszolút alapember volt. Aztán fokozatosan került ki a Poolból, először még egy teljesen vállalható Atleticós igazolással, majd egyre kevésbé vállalható irányokba ment tovább. Ennek még a komolyabb állomásai voltak az UNAM és a Puebla a mexikói első osztályban. India meg Ausztrália utána már nehezebben értelmezhető. Mi azért a szépre emlékezünk.

Osvaldo

Osvaldo élettörténete is filmet kíván, és persze hogy egy ilyen összeállításba is befér. Azon túl, hogy 30 évesen visszavonult, mivel inkább a "disco-lifestyle"-ra szavazott, fontos róla tudni, hogy Argentinában született, de egy távoli rokonnak köszönhetően jogosult volt az olasz állampolgárságra. Így már 20 évesen Bergamóban találta magát. Aztán pedig letolt egy full értelmezhetetlen karriert, rengeteg állomással, egy olyan scudettoval a Juventus-ban, ami azért inkább a jókor volt jó helyen tipikus esete, hogy végül a Bocából visszavonulva zenei karrierjére koncentrálhasson. Az olasz válogatott elmúlt évtizedbeli nehézségeit jól mutatja, hogy első válogatottságakor Balotelli helyet hívták be. A magánélete sem kevésbé cifra. Három gyermek, két elhagyott nőtől a jelenlegi lista.

Trezeguet

A lista sokat elmond az argentin foci problémáiról, hiszen a játékosok fele akár argentin válogatott is lehetett volna. Trezeguet, bár Franciaországban született, Buenos Aires-ben nőtt fel argentin szülők gyermekeként. Aztán a felnőtt karrierje már elég gyorsan visszavezette Franciaországba. Ha már ott volt Vb-t és EB-t is nyert a válogatottal. Azt az EB-s aranygólt biztosan nem felejtjük soha. 5 éve Monaco után pedig majdnem minden tekintetben felért a csúcsra. A Juvéval csak a BL-trófea hiányzott, és még a B-be is ment a csapattal. Karrierje vége kalandos lett, de mentségére, ebben azért két komoly, argentin csapat is benne volt.

Ha tetszett a poszt, olvass további 50 focisztorit új, Még 50 focisztori című könyvünkben. Kapható a Libriben.