Szerencsés találkozás - Bogdán Zsolt Bartis Attila-estjéről

Bogdán Zsolt egy Ariel, aki a szenvedést is meg tudja mutatni.

Úgy összegyúrta Bartis Attila novelláit, mint az agyagot, amely az egyik legfontosabb kellék a színpadon, s ami hol fényképezőgép, hol egy elhunyt feleség haja, hol egyszerűen — agyag, amelybe beleállhatnak a különféle botok.

Az írások mind az 1989 előtti Romániáról, még pontosabban Marosvásárhelyről szólnak, következésképpen nosztalgikusak, kíméletlenek és költőiek. Bartis varázslata, hogy egy történetet, amely nem ígér többet annál, ami benne van — az árvíz elviszi a gyapjút, egy öregasszony pedig összeszedi —, eljuttat odáig, hogy az ember torka elszorul. Bogdán varázslata pedig, hogy mindezt el tudja játszani. 

Fotók: Kiss Zoltán. A képek forrása: Gyulai Várszínház

De nem is játssza, hanem éli. Mély tekintete folyamatosan "vele van", a hangját úgy változtatja, ahogyan a történet igényli, hol mesélő, hol fájdalmas, hol harsány — "ami nem kell mááásnak, jó lesz az ocskááásnak", üvölti például — , hol sírós, hol méltatlankodó. Ha botlik is, azért botlik, mint az előadást követő beszélgetésben elmondta, mert ritkán lép fel ezzel a műsorral, és főleg mert ember, aki azon frissiben mond el valamit, így természetesen hibázhat. A mesélő nem színész, ahogy a vers is egyszerűen beszéd, a költő anyanyelve.

Az egyik bot fa is egyben, rajta madarak, melyek Bogdán kezében úgy fütyülnek, mint a piaci porcelánfecskék, amelyek csiviteltek, ha megfújtad őket. Ezzel a fütyüléssel is strukturálja a művész az estet, onnan tudjuk, hogy most új novella következik. A remekül megszerkesztett műsor érzékeny, mély és jó humorú írót és színészt tár elénk, s ez utóbbit a regények nem feltétlenül sejtették.

Egyszer éreztem csak, hogy valami inkább a forma kedvéért történik: a befejezésnél, amikor Bogdán "elbúcsúzik" a kellékeitől. Ahogy például a madaraktól búcsúzott, az érzelmesebb volt a kelleténél. De ez is emberi dolog, mint a botlás, főleg egy ilyen katarktikus, szépen végigvitt est után, amely azt is megrendíti, akinek semmi köze az 1989 előtti Vásárhelyhez. 

Bartis Attila alig tudott megszólalni az Amikor...-t követően, Bogdán Zsolt válaszolt Juhász Anna néhány kérdésére, végül pedig dedikált. Aztán hazasétáltunk, s végig az járt a fejemben, hogy az Úristen segít a csomagolásban. A színész ezt is remekül oldotta meg: miközben a kitelepülés fájdalmas novelláját mondta, a felsorolásoknál a bottal egy-egy fátyolszerű ruhát szedett fel a földről, és lengette meg. Benne volt ebben a mozdulatban minden, az Úristen és a csomagolás, a kitelepülés traumája és az, hogy az emlékezet mégis elviszi magával, amire szüksége van. És Bogdán szerint szüksége van az egész erdélyi magyar kultúrára Székely Jánostól Kányádi Sándorig és Sütő Andrástól Bolyai Jánosig — őket is becsomagolja.

Nincs elérhető leírás.

Eperjesi Noémi fényképe

A tegnap este két nagy művész találkozott a Spektrum Színházban. Szerencsénkre mi is ott voltunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr3317830417

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása