Anyáról nincs kép.

Ő az, akinél a telefon van, előveszi, kattintgat vele. Megállítja a pillanatokat. Kicsiket, nagyokat. Segít cipelni a mérföldköveket képei által, egészen az örökkévalóságig. Minimum.

Fotó: Jánosi Photography

Szülővé válásom előtt sem volt tele szelfikkel a telefonom. Túrázás során készült képek, és természetesen rengeteg, de TÉNYLEG rengeteg mennyiségű fotó volt a macskámról benne. Ismerős, macskások? 
Nagyon ritkán szoktam kérni a barátokat, páromat, hogy megörökítve egy - egy számomra fontos pillanatot fotózzon le. Ezek általában olyan momentumok voltak, amikre büszke voltam, például egy nehéz túra végén elértem a magas pontokra, és a többi. Egyébként máig jó ezeket visszanézni, képes tényleg eszembe juttatni érzésekkel együtt minden mozzanatát, amire akkor büszke voltam. Ez most is megmaradt. Kitartottam, nem adtam fel.

Anyaságommal büszkeségem tárgya módosult. 0 - 24 őt fotóztam, és ki hibáztatna érte? Persze becsúszik azóta is néhány macskás kép, videó a susogó fákról, de a fő irányvonalam a gyerekem maradt. Azóta készült - e rólam fotó az én jelentős pillanataimon? Nem mondhatnám. Én maradtam a kamera mögött telefonnal, és ma már fényképezőgéppel is. Ha szeretnék közös "szelfit" a gyerekemmel, párommal, azt nekem kell megcsinálni, és a lehető legőszintébben írom, hogy amióta ez az egész magunkat fotózzuk dolog bejött, én normálisat még nem tudtam készíteni. De vannak. 

Heléna, a macskám Karácsonykor (2018)

Ha rájuk nézek, akkor megmelengeti a szívem, de sosem érzem ezeket nézegetve azt, hogy olyan anya lennék, amilyennek a férjem lát például. Nő vagyok, csak a hibáimat látom, mit tegyek? Mindig ott van a "de". Ezért egyre kevésbé szerepeltem a képeken, csökkentek a közösek a gyerekemmel. Persze, sosem voltam oda a beállított, megjátszott dolgokért, de főleg a "jelentéktelen" közös játszóterezések, séták közben is annyiszor elkap az érzés, hogy de jó lenne ezt megörökíteni. Jó lenne megtartani, és sokáig nézegetni. A közös piknikezés közbeni kacajokat, homokvárak építését, fogócskát, ölelést, pillantást. Ezekbe mindig úgy hittem több van. Egy fotón is több marad meg ezekből, mint egy kamerába nézős, együtt ülős fotón.

Fotó: Jánosi Photography

Az igazat megvallva világ életemben kilógtam így vagy úgy a sorból. Vagy a külsőmmel vagy a véleményemmel. Félreértés ne essék, ez szubjektív írás, szubjektív véleménnyel! De úgy gondolom, ha én rajta vagyok a képeken, akkor úgy legyek rajta, hogy az érzéseket keltsen bennem, ne a hiúságomat legyezze. A gyermekem minden születésnapja környékén el is mentünk fotósokhoz, hogy legyen megörökítve az az időszak, az a mérföldkő. Nem tipikus évszámos - lufis képek, de közösek, és róla sok-sok fotó. Ennek köszönhetően az évek során készültek beállított képek, de születtek spontán (vagy annak tűnő) lifestyle stílusban is. Ezért pontosan tudom, mire vágyom, mi tetszik, és persze a fotóim által mit szeretnék adni. A lifestyle képeinknek élet ILLATA van, emlékekkel, érzésekkel fűszerezve. Ez kell, és ezt szeretném adni is!

Ezeken a képeken anya rajta van. Apa is, a gyerek is. Ott minden csak rólunk szólt, ahogy az életünk minden nap csak rólunk szól. Jó ránézni, felidézni, megízlelni a múlt ezen részét, és befogadni újra és újra a jelenünkbe. Csodálatos.