Mama! Lesz este egy kis etyepetye? – kérdezte a papa reggel, mikor a szalonnát ette e tojással. Nem is tudom, hogyan jutott eszébe e gondolat, hisz ily kérdést ritkán intéz már felém. Talán a tojás láttán ébredt fel benne a vágy, de én tehetek róla, mert miért csinálok ilyenféle reggelit. Jó lett volna valami felvágott is. Na, arról vajon mi jutott volna eszébe? Ahogy ismerem, egyből egy kivasalt disznóhoz hasonlította volna, mert humora kicsit furcsa, de ő az enyém. Így szeretem. Együtt öregedtünk meg. Egye fene! Legyen egy kis etyepetye, válaszoltam, de kicsit izgultam. Mindig izgulni kezdek már ilyen kérdés után, mint egy szűzlányka. Na, nem azért, mert nem tudom, hogy mi vár rám. Azt, már tudom rég. Más miatt izgulok, mert testem varázsa már nem olyan, mint a tavasz varázsa. Ó, hol van már az ifjúság édes tánca!  Akkor, nem volt efféle kérdés, csak ölelés és etye meg petye. Ó, de boldog is voltam, mikor egybeforrtunk! Fess férfi volt a Pista. Ezt, mondta nagyanyám róla. Nem is tévedett, mert büszkén fogtam a kezét. Akkoriban, még én is elégedett voltam a testemmel, ami olyan volt, mint egy friss harmatos barack. Aztán, teltek, múltak az évek, és bizony a test öregszik. Tudom, hogy ez a természetes, de kis önzőmódon azt szeretném, ha minden olyan lenne rajtam, mint rég. Na, jó, ha nem is olyan, de hasonló. Ilyenkor lázasan készülődök az estére. A tükröt háromszor is áttörlöm, hogy jól lássam benne magam, mert úgy vélem torzít néha. Biztosan elöregedett az anyag. Van az is már vagy harminc éves, de a valóság az, hogy a kép hibátlan, a valóságot mutatja. Én, meg egy álomtükörre vágyom, amiben azt látom, amit látni szeretnék. Bolond öreglány, mondogatom ilyenkor magamnak, mert tudom, néha olyan vagyok, mint egy gyerek. Hiszek a mesékben. Hiszek abban, hogy este majd ott állok Pistám előtt karcsún, leengedett hajjal és neki felcsillan a szeme, mikor meglát és kiolvasom szeméből a csillapíthatatlan vágyat. Hiszek abban, hogy azt, és úgy csináljuk, ahogyan akarjuk, mert testünk úgy hajlik majd, ahogyan vágyunk kívánja, de ébredés az álom ára, mert tudom, ez már mind a múlt. Először mosolygok, mert szép felidézni az emlékeket, majd röhögök magamon, hogy mit is akarok. Szép vagy, szeretlek, jut eszembe, kedves párom szava, de tudom ő is boldogabb lenne, ha egy szebb testben látna. Nem véletlenül nézi meg a nőket még most is az utcán. Ilyenkor szerintem gyorsan kicseréli a fejeket. A jó nő testébe beépíti az én fejem. Izgulok! Kipakolom a szekrényt, hogy megfelelő cuccot találjak estére. Felesleges aggódni, Kedves! Nekem meztelenül is jó leszel, szól a párom. Tudja, hogy izgulok és meggyőződésem, hogy még jól is mulat rajtam. Valahol igaza is van, mert miért is rám ruha, ha úgy is földre hull rövid idő múlva. A testemet, pedig jobban ismeri, mint én, de nem lennék nő, hanem érezném úgy, hogy este ragyognom kell. Fehér kis vászonruhácska mellett döntök, mert az takar, de láttatni is enged. Ez, pont jó lesz! Előkerül a csipkés bugyi is, ami így hetven felé kicsit mókás, de adjuk meg a módját. Ma, már csak ezeken az estéken van rajtam ilyen, mert jó kis dereket takaró darabot hordok, mert örökké fázok. Eszembe jut, mikor hevesen tépte le a csipkés bugyit rólam, úgy harminc éve. Na, ma ettől nem kell félnem, mert majd leveszem magam. Közeledik az este. Rózsaillatú fürdőben merülök el. A hab simogatja testem, de harcol vele a szorongás. A testemen vívják meg a csatát. Puha törölközőbe tekerem testem, hogy a vízcseppeket felitassam, de a fránya banyakór megtréfál rendesen. Vissza a kádba és egy halk ima, hogy jól alakuljon minden.

-Édesem! Várlak!

-Megyek Drágám!

Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha reggel nem kérdez semmit, csak napközben utat enged a vágynak, ami ellen nem tiltakoztam volna. Bugyi, lepel, mennem kell! Néhányszor megroggyan a lábam, amíg a szobába érek, de mosoly arcomon. Jöjjön, aminek jönnie kell! Belépek a szobába. Egyből körbeölel a drágám illata, ami mindig, mint egy varázslat megnyugtat. Előttem a férfi, akit még mindig úgy szeretek, mint az első percben. Látom, hogy ráncos már a bőre, de nem érdekel. Hajt felé a vágy. Az ágyon ül és csendesen néz. A szeme, még úgy ragyog, mint rég. Hangjában felfedezem azt az izgató hangszint, ami hosszú éveken át mindig izgatott. Már, nem gondolok semmire. Vágyaim vezetnek. Egy pillant és földre hull minden ruhadarab, úgy, mintha nem is lett volna. Csókolom öreg fejét és boldoggá tesz érintése. Percek, hosszú percek boldog ölelése veszi kezdetét. Néha, egy aprócska kis, jaj, mert bizony rozsdás az a forgó, de nem zavaró. Királylánynak érzem, magam kit kényeztetnek. Mindig erre vágytam mikor fiatal voltam, mert azzal lenni, akit szeretek minden perc gyönyör. De, akkor hevesek voltunk és nem igen húztuk az időt. Igaz, hogy ha sokáig vágyakozunk valamire azt meg is kapjuk. Bár, ehhez, most meg kellett öregedni. A szív szerelme csodákra képes, mert ha hosszabb úton is, de a mennyekbe repülünk, halkabb sóhajokkal, de örök boldogsággal. Ennek is megvan a szépsége és egy egész estét betöltő programmá válik. Boldogság könnyekkel szemünkben nézzük csendesen egymást és lelkünk mélyén azt kívánjuk, hogy még legalább húsz évig legyen módunk így is szeretni egymást. Csend, majd az én édes párom megszólal. Tanár volt a lelkem, aki otthon is az maradt, és neki összegezni kell a dolgokat.

-Édesem, szeretlek! Minden egyes perc ugyanolyan ajándék, mint harminc évvel ezelőtt, csak a dolgok menete változott meg kicsit. Itt is van bevezetés, tárgyalás, befejezés, csak fiatalon rövid mind. Öregen, pedig hosszú a bevezetés, rövid a tárgyalás, hosszú a befejezés. – és emlékei között keresgélve kajánul mosolyog.

-Ötös! Jól felelt Pista. Pihenjen. Én, hozom a kenőcsöt, hogy bekenhessem a derekát, mert holnap fel sem tud kelni, ha nem teszem.

-Kincsem vagy!

-Tudom! Holnap reggelire felvágott lesz.

Nevetünk boldogan, míg utó, utójátékként derekát kenem.