Perui utak perui ízekkel

Az általános választás utáni első exit poll eredmények nem éppen kellemes meglepetést okoztak a kiszámítható, stabil, szélsőségektől mentes kormányzás kialakításában reménykedő perui többségnek. És a döbbeneten az első hivatalos részeredmények sem enyhítettek. A szélsőbalos jelölt győzelmét valahogy senki sem látta jönni, se újságíró, se közvélemény kutató, se a többi jelölt, aki az esélyesnek gondolt baloldali-progresszív Verónika Mendoza besározásával volt elfoglalva.

A 18 induló közül a legtöbb szavazatot Pedro Castillo, a Peru Libre párt jelöltje kapta az első fordulóban. Ennek a pártnak az egyik lelkesítő jelmondata a „félelem nélkül előre a szocializmusba”, és Castillo a kampány során többször is megerősítette, hogy az államosításnak fontos szerepet szánnak a szegénység, és a kirívó társadalmi egyenlőtlenség felszámolása során. A rá szavazó embereken kívül ez akkor nem nagyon érdekelt senkit, mert a felmérések szerint még a középmezőnybe sem tudott feljutni. De aztán mégis sikerült a kanyarban egy jó nagyot előznie balról, amivel a legnagyobb ijedtséget persze Limában okozta. Az ország lakosságának az egyharmada a fővárosban él, akik nap, mint nap szembesülhetnek az utcákon a venezuelai bevándorlók sorsával, és rajtuk keresztül a szomszédságban „létező szocializmus” következményeivel.

Castillo támogatói nem is a fővárosból, hanem Peru legszegényebb tartományaiból, leginkább az Andok máig is csak nagy nehézségek árán megközelíthető régióiból kerültek ki. Sok itt élő, jellemzően őslakos indiánnak gondot jelent még a megélhetéshez szükséges alapvető javak előteremtése is, és még az amúgy sem túl magas színvonalú állami egészségügyi, vagy oktatási rendszer sem mindig jut ezekre a vidékekre, úgyhogy a fővárosi honfitársaikkal ellentétben nem kaptak a szívükhöz ijedtükben Castillo radikális szocialista programjától. Számukra az, hogy a volt tanár, és szakszervezeti vezető deklarálta a fennálló gazdasági és társadalmi rend radikális megbolygatását, elsődlegesen nem a végeláthatatlan recesszió és gazdasági összeomlás fenyegető képét vetítette előre, és akkor sem ábrándultak ki a tőről metszett szocialista agitátorból, amikor felvetette az alkotmánybíróság negligálását, vagy éppen a parlament feloszlatását abban az esetben, ha akadályoznák, hogy elnökként megvalósítsa társadalmi egyenlősítő programját.

Castillo szilárd szocialista elköteleződése ellenére nem fárasztotta a perui láma pásztorokat sem a dialektikus materializmus, sem a szabad piaci kapitalizmus, sem a tiszta ész kritikájával, hanem inkább a már jól bevált populista gesztusokkal igyekezett még több embert megnyerni az ügynek. Média szereplésiben hangsúlyozta, hogy maga is csak egy a nép egyszerű fiai közül, aki nagyon hazafi, és mélyen hívő katolikus is, aki nem mulasztja el soha a misét, a család szentsége mindenekelőtt, és esze ágában sincs sem az abortusz, sem a homoszexualitás legalizálása. Pontosan tudja, hogy a vidéki perui társadalom legnagyobb része – részben a színvonalas oktatási rendszer által biztosított ismereteknek köszönhetően - a hagyományos értékek elkötelezett híve, még ha ezzel maguk sem biztos, hogy tisztában lennének.

Bár óriási meglepetésre jelentős előnnyel, több, mint 5 százalékkal vezet a második helyen álló jelölttel szemben, az első körben megszerzett támogatókon kívül nagyon nehéz lesz újabb szavazatokat szerezni a második fordulóban, ahol már csak az első 2 helyen végzett jelölt közül választhatják ki a peruiak, hogy kinek a kezébe kerüljön a végrehajtó hatalom. És a peruiak közül sokaknak nem is a semmiből az élcsapattal együtt az élre ugrott vörös ördögfajzat a legtragikusabb, hanem az, hogy a másik jelöltet is előbb látnák a pokol tüzében perzselődni, mint az elnöki székből országos ügyeket intézni.

A második legtöbb szavazatot szerző Keiko Fujimori pályafutása során megszerezte a legnagyobb elutasítottsággal bíró közszereplő címét is. Ezzel a második fordulós felállással pedig alaposan feladták a leckét, a szélsőségeket kevésbé toleráló választópolgároknak, mivel Peruban kötelező a választásokon való részvétel.

A Keiko személye iránti tömeges ellenszenvet jól mutatja, hogy már az előző két választás során is bekerült a második körbe, ahol végül a nála súlytalanabb, és rutintalanabb politikusok csak azért győzhettek, mert ő állt velük szemben. A klasszikus liberális gazdasági elveket valló 45 éves politikusnak részben családi örökségként jutott a megosztó szerep a perui politikában. Az öreg Fujimori a tehetősebb peruiak többségének azt az embert jelenti, aki nemcsak megszabadította az országot a maosta gerilláktól a kilencvenes évekre, hanem rendben tette a pénzügyi csődöktől és elszabadult inflációtól szenvedő perui gazdaságot is. Velük szemben nagyon sokan pedig úgy látják, hogy Fujimori egy diktátor volt, aki feloszlatta a parlamentet, átírta az alkotmányt, és a terrorizmus elleni harc leple alatt halálbrigádokkal végeztetett ki ártatlan embereket. Természetesen mindkét homlokegyenest eltérő vélemény helytálló, és valóban megoldhatatlan feladatnak tűnik, hogy az egyébként politikai tehetséggel megáldott Keiko a börtönbüntetését töltő apa árnyékában a perui szavazók többségének akaratát képviselje a legmagasabb szinten.

Nagy kérdés, hogy egy radikális baloldali jelölttel szemben is egy befolyásos család politikusát fogják-e látni benne a szavazók, aki ellen korrupciós eljárás is indult az Odebrech botrányban, vagy így inkább a kisebbik rosszként többen teszik majd az ikszet a neve mellé.

Június hatodikáig még biztosan sok heves szócsata, fantáziadús mocskolódás, és jó pénzért vett hiteles vallomás fogja feledtetni a perui szavazók egy részével, hogy rövid időn belül dönteniük kell, hogy melyik kezüket harapják meg majd a szavazófülkében.