Magányosságról beszélni valahogy „ciki”, szégyellni való dolognak tartjuk, talán mert régebbi korokból belénk ivódott értékítéletről van szó: A helyi közösségbe való beilleszkedés kudarcáról, hiszen aki egyedül volt azt nem védte senki, a kiközösítés szinte a halálbüntetéssel ért fel egy időben. A mai kor teljesen más, nem nagyon van értelme összehasonlításokat tenni, a praktikus megközelítés pedig az lehet, hogy mivel a magányosságnak megvannak a magányos sajátos, kevésbé súlyos vagy súlyosabb fokozatokat mutató tünetei (pl. unalom, céltalanság, szorongás, depis hangulat, stb.), ergó léteznie kell megfelelő, tartós hatású kezeléseknek is.

Nagyon érdekes, hogy a magányosság ellentétét, másik végletét nem nagyon tudjuk megnevezni, szerintem a legjobb megközelítés a privát tér hiánya vagy az intim szféra hiánya lehet, amikor annyira nem tud valaki egyedül lenni, hogy nem képes időnként helyretenni, rendezni a vele történteket. Létezhet tehát a szociális kapcsolatoknak egy optimum sávja, ami nem esik egybe mindenkinél, teljesen máshol van például az extrovertált és introvertált embereknél. Az egyedüllét és a magány fogalma nyilvánvalóan nem ugyanazt jelenti, az egyedüllét a magánnyal szemben lehet pozitív értelmű is.

Létezik időskori és fiatalkori magányosság, amit külön szoktak vizsgálni, és meglepődve állapították meg a kutatók, hogy a fiatalkori magányosság gyakoribbá vált mint régen. Számomra ez egyáltalán nem meglepő, és nem szeretnék ideológiákat költeni mögé, hiszen eléggé egyszerű okokkal is megmagyarázható. Anélkül, hogy belesétálnánk a „régen minden jobb volt” zsákutcájába, inkább azokat az egyéni helyzeteken kell változtatni, amik a magányt előidézik. Van olyan, hogy az emberre egy korban szinte rázuhan a felelősség, és hajlamos visszabújni a csigaházába.

Az ember közösségi lény, életünk nagy részét társas interakciók teszik ki, amelyek viszont általában nem öncélúak, hiszen a közösségek lényege, hogy egy adott cél érdekében jöttek létre, és addig állnak erős lábakon, amíg ezt a célt el nem érik. A közösségekben a társas interakciók nagy száma miatt eléggé kicsi az esélye, hogy valaki egyedül érzi magát, például a család egy minimum húsz évre szóló projekt. Családi közegben akár szülőként, akár gyermekként, nem nagyon van az embernek ideje elmagányosodni, főleg ha a család elég nagy és a rokoni kapcsolatokat is ápolják. Az iskolákban az egyes osztályok és tanulócsoportok is közösségi tereket hoznak létre, a különféle sportkörök, művészeti körök szintén, így aki egy kicsit is motiválva érzi magát, azt nem nagyon fogja el magányérzet. A fiatalok azonban az iskola elhagyása után hirtelen vákuumba kerülhetnek, mert onnantól már az interakciók megteremtése a saját aktivitásuktól fog függeni.

Az indiai vallásban például egy lelki gödör fiatalkorban teljesen elfogadott, mert szerintük ilyenkor szembesül az ember a karma tanával, azt se lehet mondani, hogy kizárólag csak a nyugati társadalmak, a nyugati életmód okozta problémákról lenne szó. Fiatal korban, tapasztalatok nélkül nem mindig könnyű a képzettségeknek megfelelő munkát találni, a munkanélküliség pedig a magányosság érzetét segítheti elő. Nem mondunk újat azzal sem, hogy manapság a munkahelyek jelentős része mechanikus, gépies, és alapból kevésbé szociális az otthonról végezhető munkák nagy része. Emiatt javasolható, hogy például egy „call-centeressel” próbáljunk minél inkább pozitív hangnemre törekedni, vagy hogy a cégeknek fokozottabban figyelniük kellene arra, hogy a gépkezelők számára is létezzen egy megfelelő szociális tér, ha hosszabb távon meg akarják őket tartani. A jó munkahelyi légkör, a pozitív kapcsolatokra való törekvés nagyon segíthet minket abban, hogy jól érezzük magunkat lelkileg, számomra például egy kissé megterhelő volt, amikor a pandémia miatt pár hétig otthon kellett maradnom, de a fagyos és depis munkahelyi légkört is igyekszem mindig feloldani.

A közösségi hálózatok túlságos böngészése az én szememben nem annyira a magány oka mint következménye, egy bizonyos szint felett pótcselekvés jellege van, a valódi kapcsolatokhoz képest olyan mint egy étel fényképe az étel elfogyasztásához viszonyítva. Az elvakult, fanatikus kommentelés is szerintem a magányos emberekre lehet jellemző, akiknek per pillanat nem sikerült valódi közösséget találni, csak annak valami silány pótlékát.

„Elvtársakra”, azaz hozzánk hasonló felfogású emberek társaságára viszont feltétlenül szükségünk van. Ha nincsenek ilyen közös értékeink másokkal, akkor a pletykálkodásban és panaszkodásban merülhet ki az egész, ami megint csak pótcselekvés. Nem csak a nagyvárosi ember lehet magányos, hanem kistelepüléseken élők is, bár ez utóbbi sok esetben afféle „társas magány” (tartalmatlan kapcsolat) képét öltheti. Az egyik legjobb barátunk jó esetben a házastársunk is lehet, nagyon jó ha a felfogásunk sok mindenben hasonló, de mindenképpen törekedni kell a barátságok ápolására, és újakat is létrehozni, hiszen akik valamilyen okból tőlünk távolra költöznek, azokkal a kapcsolattartás nehezebb lesz.

Ha nem vagyunk magányosak, azt leginkább az mutatja meg, hogy képesek vagyunk másokkal megosztani számunkra érdekes, és a másik is hasonlóan érdekes pozitív dolgokat, élményeket. A pozitív dolgok megosztására sokkal nagyobb szükségünk van mint ennek az ellentétére, a panaszkodásra. Nemzeti ünnepek átélése, vallásos közösségek látogatása is jó lehet sokak számára, művészi élmények stb., a lehetőségek száma szinte végtelen.

A kultúra amiben élünk nem olvasztja be az ember egyéniségét annyira mint régebben, aminek egyik ára lehet, hogy a jóléti társadalmakban is a több magányos és céltalan ember. A pozitív társas célok megtalálása lehet a magányérzet megszüntetésének egyik fő kulcsa. Ez nem azt jelenti, hogy könnyű, csupán azt hogy megoldható problémáról van szó. A megoldás forgatókönyvei nincsenek még megfelelően kidolgozva, de egymást nagyon tudjuk ebben segíteni. A magányosság gödre nem ciki, hiszen egy emberi alapélményről van szó, de minden gödörből ki lehet mászni.