A Németország elleni háborút az angol és a francia stratégák egyaránt úgy képzelték el, hogy annak döntő, és szinte kizárólagos hadszíntere a francia–német határon húzódó front. Az első világháború négy éve szinte végig azzal telt, hogy a két hadviselő fél ezen a fronton, pontosabban annak nagyjából Ypres-től Verdun-ig terjedő 200 kilométeres szakaszán igyekezett áttörni az ellenfél védelmén, hogy döntő csapást mérjen rá. Minden más hadszíntér másodlagos jelentőségűnek számított, és a feltétlenül szükséges minimumnál nem fordítottak rájuk több figyelmet. A következő háborút úgyszintén itt, a Maginot vonal mentén gondolták megvívni.
Az antant háborús vezetői közül szinte csak egyetlen ember volt, aki nem frontálisan akart nekirohanni a német állásoknak, ott, ahol azok a legerősebbek, hanem ott akart csapást mérni az ellenségre, ahol az nem számít rá, az északi, vagy a déli szárnyon. Az illető természetesen Winston Churchill volt, akinek mindkét háborúban fixa ideája volt, hogy Németországot a leggazdaságosabban, vagyis a legkisebb veszteségekkel, délről, a Balkán és Olaszország felől, vagy északról, a skandináv államok irányából lehet legyőzni.
Az alapötlet tulajdonképpen egyáltalán nem volt hülyeség. Skandinávia felől el lehetett volna vágni a németek szinte minden utánpótlási vonalát, közvetlen blokád alá lehetett volna venni a német kikötőket, és elzárni az országot a svéd vasérc bányáktól. Délről szintén fontos összeköttetésektől lehetett volna megfosztani az ellenséget, a balkáni országok segítségével pedig második frontot lehetett volna nyitni, tulajdonképpen hátba támadva ezzel a németeket. És mindkét területnek megvolt az a jelentősége, hogy megszerzésükkel megteremthették volna a közvetlen összeköttetést az angolok legfontosabb szárazföldi szövetségesével, Oroszországgal. Döntő csapást persze valószínűleg egyik sem jelentett volna a németekre, de egy ilyen hadművelet sikere elég nagy mértékben hozzájárulhatott volna a győzelemhez, és elég nagy jelentőséggel bírt volna ahhoz, hogy az angolok rááldozzanak néhány hadosztályt, és hajórajt.
Az alapelv tehát nem volt rossz, ám amikor a részleteket kellett kidolgozni, Churchill teljes katonai inkompetenciáról tett bizonyságot. Amit pedig nem rontott el, azt elszúrták a beosztottai és a kollégái, akik általában nem osztották az északi/déli hadműveletek iránti rajongását, s a tervezéskor és kivitelezéskor igyekeztek a lehető legkisebb erőforrásokat rááldozni az általuk haszontalannak tartott próbálkozásokra, amivel rendszerint tönkre is tették az eredeti elgondolásokat.
1914-ben Churchill rokonlélekre talált az Első Tengeri Lord személyében, aki szintén hasonló elképzeléseket dédelgetett, mint ő. Jacki Fisher maga is északról, a tenger felől akarta legyőzni Németországot, s már jóval a háború előtt, 1905-ben nagyszabású támadást tervezett Schlesweig-Holstein, és a kieli csatorna ellen. 1908-ban szintén radikális megoldással akarta eldönteni az angol–német flottaversenyt, javasolta a királynak, intézzenek egy hadüzenet nélküli, meglepetésszerű támadást Kiel ellen, s lőjék szét az ott horgonyzó német csatahajókat. A király rögtön Fisher elmeállapota után érdeklődött, a ragyogó ötlet tehát nem nyerte el a legfelsőbb jóváhagyást.
1914-ben, miután Churchill ismét Első Lordot csinált belőle, Fisher megint előállt egy minden korábbinál nagyívűbb elképzeléssel, amivel a Balti-tenger felől mért volna döntő csapást a németekre. A Balti Projekt egy korát megelőzően grandiózus partraszálló hadművelet lett volna, amivel a britek angol és orosz csapatokat tettek volna partra a pomerániai partvidéken, valahol Kolberg és Stralsund között, hogy innen kiindulva elfoglalják Berlint, és ezzel gyorsan véget vessenek a háborúnak. A hadműveletben több mint hatszáz hajó vett volna részt, a német flottát a Kiel elé telepített aknamezőkkel, és tengeralattjárókkal semlegesítették volna. Fisher kimondottan ennek a hadműveletnek a támogatására rendelte meg utolsó három csatacirkálóját, a Courageous osztály hajóit, melyek alig hétméteres merülése lehetővé tette volna, hogy elég közel menjenek a sekély pomerániai partokhoz ahhoz, hogy közvetlen tűztámogatást tudjanak adni az ott partraszálló csapatoknak.
Az ötlet, melynek kivitelezhetetlenségéről gondolom nem kell meggyőzni a szakértő olvasót – amikor korábban Bismarckot egy hasonló partraszállás lehetőségével próbálták riogatni, erre úgy reagált: „Ha partra szállnak, a rendőrség majd letartóztatja őket!” –, lelkes fogadtatásra talált az Admiralitás Első Lordjánál. Churchillt lenyűgözte az impozáns haditerv, azonban figyelme nem sokkal később mégis dél felé fordult, ahol remek alkalom látszott feltűnni arra, hogy a Balti Projektnél nagyságrendekkel kisebb ráfordítások árán mérjenek közvetett csapást a németekre. A két Első Lord között ekkor keletkezett végzetes törés, hiszen az egyik északon, a másik délen akarta bevetni a flottát, és kölcsönösen nem támogatták egymás elképzeléseit.
A remek ötlet, amivel Churchill délen akarta megbontani a központi hatalmakat, a Gallipoli áttörés lett volna. A hadművelet eredeti ötlete roppant egyszerű volt, tucatnyi régebbi építésű csatahajó, melyekre máshol amúgy sem volt szükség, lekötötte és semlegesítette volna a török parti ütegeket, amíg az aknaszedők elvégzik a Dardanellák aknamentesítését, majd a flotta, három korszerű csatacirkálóval kiegészülve, áttör a tengerszoroson, elsüllyeszti a Goebent, és Konstantinápoly ágyúzásával békekötésre kényszeríti a törököket.
Az ötlet, bár alapvetően persze az ellenfél lebecsülésén alapult, nem is volt rossz, és nem is volt megvalósíthatatlan. Siker esetén megnyílt volna a közvetlen összeköttetés Oroszország felé, és a győzelem alighanem meggyőzte volna az ingadozó balkáni országokat és Olaszországot az antanthoz való csatlakozásról. Egyetlen hajóraj sehol máshol nem hozhatott volna ekkora nyereséget az angoloknak.
A hadművelethez azonban, talán a sértődött Fisher aknamunkájának köszönhetően, a flotta nem csak másodosztályú hadihajókat különített ki, hanem másodosztályú embereket is. Nagyrészt az ő tétovaságuknak, bizonytalankodásuknak volt köszönhető, hogy a nehézkesen mozgó flotta elszalasztotta a meglepetés erejét, és nélkülözte az áttöréshez szükséges lendületet. Churchill ennek ellenére tovább erőltette a hadműveletet, amit a helyi parancsnokok, az ötletgazda tiltakozása ellenére, rövidesen kiegészítettek egy partraszálló hadművelettel is. A végeredmény jól ismert.
Churchill közvetve a gallipoli kudarcba bukott bele, bár három év múlva már vissza is tért a nagypolitikába, és rögtön újabb ragyogó elképzeléssel hozakodott elő, amivel szerinte meg lehetett volna nyerni a háborút. Egy korábbi ötletét felmelegítve ezúttal ismét északon akart támadni, elfoglalni a holland–német határnál fekvő Borkum, és a dán–német határnál fekvő Sylt szigetét, ahonnan közvetlen blokád alá lehetett volna venni a német kikötőket, megakadályozva a tengeralattjárók kifutását. Churchillnek volt egy alternatív ötlete is, ha a kormány túl nehézen kivitelezhetőnek tartaná a hadműveletet. Mesterséges szigeteket akart építeni a német partok közelében. Elmondása szerint a miniszterelnök, Lloyd George, elragadtatva fogadta az ötleteit, ám mivel azok megvalósítására később semmilyen konkrét lépés nem történt, ez az elragadtatás talán nem volt teljesen őszinte.
Churchill a következő tíz évet a legkülönfélébb kormányzati beosztásokban töltötte, majd miután mindenhol megbukott, tíz évre teljesen kiesett a politikából. (Valószínűleg ekkor született róla az a mondás, miszerint egyáltalán semmihez sem ért, így csak miniszterelnöknek alkalmas.) Az újabb háború kitörését követően, 1939 szeptember harmadikán, Chamberlain miniszterelnök ismét Churchillt nevezte ki az Admiralitás Első Lordjának, nem teljesen világos, milyen megfontolásból. A közkeletű anekdota szerint a Royal Navy hajói zászlójelzésekkel adták tovább egymásnak az örömhírt: „Winston is back!” Nagy valószínűséggel azonban ez csak legenda, melyet alighanem maga Churchill talált ki, és terjesztett.
Winston ezúttal is tudta, hogyan kell megnyerni a háborút. Hivatalba lépésének harmadik napján már be is terjesztette zseniális haditervét, melytől az Admiralitáson és a flottánál minden tengernagynak égnek állt a haja. A tervezet nagy valószínűséggel Fisher Balti Tervéből merítette az ihletet, bár célkitűzései jóval szerényebbre voltak szabva. A célpont itt is a Balti-tenger volt, partraszálló hadműveletről azonban szó sem volt. Az oroszok ekkor éppen a németekhez látszottak húzni, vagyis a támogatásukra nem lehetett számítani, annyi józan ész pedig még Churchillbe is szorult, hogy belátta, Britannia egymaga nem tud akkora expedíciós haderőt kiállítani, ami a németek legyőzéséhez elég lenne. Churchill tervének lényege tehát csak annyi volt, hogy egy erős angol hajóraj bevonul a Balti-tengerre, és ott blokkolja az északi svéd kikötőkből Németországba tartó vasércszállító hajók útját. Ez óriási csapást jelentett volna a németeknek, akik vasércbehozataluk több mint háromnegyedét ezekből a bányákból fedezték.
Az újdonsült Első Lord mindehhez három csatahajót, egy anyahajót, öt cirkálót, több tucat rombolót és aknaszedőt, tengeralattjárókat, valamint a flotta háromhavi ellátmányát szállító nagyszámú teherhajót különített volna ki. A főerőt természetesen a csatahajók jelentették, melyeket a Royal Navy legrégebben szolgálatban álló csatahajói, a Revenge osztály egységei közül válogattak volna ki. (Valószínűleg a Revenge, a Royal Oak, és a Royal Sovereign vett volna részt a hadműveletben.)
A flotta számára a legnagyobb veszélyt az aknákon kívül – melyek semlegesítésére tizenöt speciális aknaszedőt használtak volna – a német tengeralattjárók és repülőgépek torpedói, illetve utóbbiak bombái jelentették volna. Hogy ezekkel szemben a csatahajókat sebezhetetlenné tegyék, Churchill sziporkázó elméje – Reggie Drax, és William Boyle tengernagyok szakértő segítségével – egészen eredeti megoldást eszelt ki. Elképzelései szerint a hajók emelt helyzetben beépített 38 centis lövegtornyait kiszerelték volna, hogy az így felszabaduló kétezer tonnás súlyt a fedélzeti páncélzat megerősítésére fordíthassák. Az így 13-15 centi vastagra növelt fedélzeti páncél megbízható védelmet adott volna a hajóknak szinte minden akkoriban használatos légibombával szemben.
A torpedókkal szemben a hajókra hatalmas rátéteket (bulge) szereltek volna, melyekkel a csatahajók szélessége majdnem 40 méterre növekedett. A hatalmas bulge nem csupán a torpedókkal szemben volt hivatott védelmet adni, hanem a hajótest felhajtóerejét is annyira megnövelte, hogy a csatahajók merülése a számítások szerint 2,7 méterre csökkent volna, így gyakorlatilag bárhol lehetett velük manőverezni a Balti-tengeren. Ugyanilyen rátétet, és erős páncélfedélzetet kaptak volna a flottával tartó tankhajók is.
A bombákkal és a torpedókkal szemben a hajók így sebezhetetlenek lettek volna, legalábbis az Első Lord szerint, aki egyébként sem tartotta komolynak a repülőgépek és a tengeralattjárók részéről a felszíni hadihajókat fenyegető veszélyt. Ahogy látnoki erejével már 1938-ban megállapította: „A repülőgépek nem jelentenek többé halálos veszélyt a nagyon erős légvédelmi ágyúkkal jól felszerelt, modern hadihajókra, akár a tengeren, akár a kikötőben is legyenek azok. … Ha ehhez hozzávesszük még a tengeralattjáróknak meghatározó harci fegyverekként való vitathatatlan elavultságát, bizalom és biztonságérzet kell hogy eltöltse a nyugati demokráciákat a tengerekkel és óceánokkal kapcsolatban.” Churchill abban sem látott problémát, hogy az órási bulge a csatahajók sebességét 13-14 csomóra csökkentette volna. Úgy vélte, az ezzel szerzett sebezhetetlenségük mindezt bőven kárpótolja.
A flottára a felszínen az egyetlen komoly veszélyt a két német csatacirkáló jelenthette, ám mivel a három csatahajó egy kötelékben tevékenykedett volna, megmaradt 12 darab 38 centis ágyújuk megbízható védelmet nyújthatott nekik a német 28 centis ágyúkkal szemben. Az angol hajóágyúk sortüzének lövedéktömege 10,5 tonna volt, szemben a 18 német löveg 5,9 tonnájával, ami meggyőző fölénynek látszott.
Churchill úgy vélte, a brit tengeri erő ilyen látványos felvonulása ráveszi majd a skandináv országokat, hogy Anglia mellé állva hadat üzenjenek a németeknek, vagy legalábbis a britek rendelkezésére bocsássák néhány kikötőjüket, amit a flotta támaszpontként használhat. Ennek hiányában a hajóhadat három hónap után ki kellett volna vonni a Balti-tengerről. Churchill abban is bízott, az erődemonstráció az oroszokra is hatással lesz, és ha nem is üzennek hadat a németeknek, de a továbbiakban legalábbis együttműködőbbek lesznek a britekkel. (Nyilván az oroszokra való utalásként nevezték el a tervezetet Nagy Katalin cárnőről Catherine hadműveletnek.) Ahogy a saját zsenialitásától lenyűgözött Első Lord a haditerv bevezetőjében szerényen megemlítette, a tervezet „a Királyi Haditengerészet előtt nyitva álló legmagasabb rendű offenzíva lehetőségét kínálja.”
Ezzel a lehetőséggel azonban a tengernagyok vonakodtak élni. A reakciók általában a fanyalgástól a heves ellenkezésig tartó skálán voltak mérhetők. Az Első Tengeri Lord, Sir Dudley Pound, jól ismerte már Churchillt, és tudta, nem lenne jó ötlet nyíltan ellenkezni vele. Így aztán óvatosan dicsérgette a hadművelet tervét, aztán a végén mindig hozzátette, hogy: „de...”. És a „de” után mindig jött valami kifogás, amiből volt bőven. A hajók hadműveletre való felkészítése és átépítése legalább egyévi munkába került volna, ami máshonnan vont volna el értékes erőforrásokat. Kérdéses volt az is, a csatahajók átépítéshez honnan kerítenek elő sok ezer tonnányi páncéllemezt, amikor a gyengélkedő brit nehézipar az addigi megrendeléseket sem győzte teljesíteni. (Olyannyira nem, hogy a háború előtt a kevésbé fontosnak tartott hajók, például az anyahajók építéséhez a cseh gyáraktól rendeltek páncéllemezeket.)
És ott volt az a probléma, amit Churchill egyáltalán vett figyelembe, hogy mi történik akkor, ha valami balul üt ki? A tengernagyok egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy a felturbózott csatahajók a német partok közelében tevékenykedve sérthetetlenek lesznek majd a Luftwaffe bombáival és torpedóival szemben. Ha pedig rajtavesztenek, az olyan látványos fiaskó lesz, ami az eredeti tervekkel ellentétben éppen Németország karjaiba hajtaná a skandináv államokat, és Oroszországot.
A hadművelethez igényelt három csatahajó a Royal Navy akkori csatahajó-állományának a negyedét tette ki. Az átépítés után ezeket mindenképpen veszteséglistára lehetett tenni, hiszen visszaalakításuk akkora költségekbe került volna, amit a kivénhedt hajók biztosan nem értek meg. Egyöntetű volt a vélemény, a háborúban ezeknek a hajóknak sokkal jobb hasznát veszik a konvojok kíséreténél, vagy a szárazföldi célpontok elleni támadásoknál, mint egyszer-használatos monitorokként a Balti-tengeren.
Félévnyi kitartó aknamunka után Pound végül elérte, hogy az Első Lord duzzogva ugyan, de lemondott a Catherine hadműveletről. 1940 elején elnapolta a terv megvalósítását, úgy gondolva, csak ideiglenesen. A hadműveletet nyíltan ellenzők közül azonban többen a Catherine hadművelettel együtt kerültek a süllyesztőbe. A haditerv talán legelszántabb és leghangosabb kritikusát, Victor Hilary Danckwerts ellentengernagyot, az Admiralitás tervezési osztályának vezetőjét, például az év végén – 50 évesen – nyugdíjazták. (Két évvel később visszahívták az aktív szolgálatba, és elküldték Új Zélandra, a távol-keleti flottához.)
A Catherine hadművelet negligálásának fontos feltétele volt, hogy az Első Lord kapjon valamilyen más gumicsontot, amin rágódhat. Ehhez éppen kapóra jött a finn háború. 1939 novemberében a Szovjetunió támadást indított Finnország ellen, s az agressziót szinte az egész világ elítélte. Leginkább persze csak szavakban és diplomáciai jegyzékekben, de az angol és francia vezetés már decemberben felvetette, katonai segítséget kellene nyújtani a finneknek, egy nagy létszámú expedíciós haderő formájában, mely Norvégián és Svédországon keresztül jutna el a hadműveleti területre. A tervezett partraszállás helyszínéül Narvikot választották, mely történetesen éppen a Németországba irányuló vasércszállítmányok legfontosabb berakodó kikötője volt.
A hadművelet nyilvánvalóan sokkal inkább a németek, mint az oroszok ellen irányult. Az angol–francia haderő az északi norvég és svéd bányavárosokon és kikötőkön keresztül masírozott volna Finnország felé, és ha már amúgy is ott voltak, megszállták volna ezeket is. Az eredeti terv még egész Norvégia és Svédország megszállásával számolt, de később úgy találták, a mozgósítható erők erre nem lesznek elegendőek. A legoptimistább elképzelések szerint az angolok százezer, a franciák 35 ezer katonát tudtak volna ide küldeni. Hogy az északi norvég és svéd területek megszállása után ennek az erőnek mekkora hányada jutott volna el Finnországig, és jelenlétük ott mekkora segítséget jelentett volna a Vörös Hadsereggel szemben, azt senki sem firtatta.
A narviki partraszállással együtt a britek elfoglalták volna a dán területnek számító Izlandot, és a Faröer-szigeteket is, így egy füst alatt az összes skandináv állam semlegességét megsértették volna. A britek azonban erősen bíztak abban, csapataik megjelenésére a svédek és a norvégok is átállnak hozzájuk, vagy legalábbis belegyeznek abba, hogy a hivatalosan a megtámadott Finnország segítségére induló csapatok átvonulhassanak a területükön. És ha a katonai szükségszerűség úgy hozza, hogy ez az átvonulás eltart pár hónapig, vagy évig, majd azt is tudomásul veszik. A tervek szerint a hadműveletet 1940 március 20-án indították volna, miután a finnek hivatalosan is katonai segítséget kértek volna Angliától és Franciaországtól.
Az Admiralitás Első Lordja természetesen a haditerv leglelkesebb támogatói közé tartozott. Az újonnan hivatalba lépett, agresszív francia miniszterelnök, Paul Reynaud is az offenzíva azonnali megindítását követelte, míg angol társa, Neville Chamberlain, már sokkal kevésbé volt lelkes, és igyekezett halogatni az akciót. Az angol politikusok óvatosságát nagyrészt az indokolta, hogy az előzetes puhatolózások során a norvég és a svéd kormány a legkevésbé sem bizonyult együttműködőnek, s mindketten határozottan elutasították az expedíciós haderő területükön való átengedését. A svédek korábban már megkapták Berlinből a figyelmeztetést, ha angol vagy francia csapatok lépnek a területükre, az azonnali német válaszlépést fog kiváltani.
Maguk a finnek sem voltak elragadtatva. A hatalmas túlerővel szemben a védelem már az összeomlás szélén állt, és nem hitték, hogy kitarthatnak a segélycsapatok megérkezéséig, és azt sem nagyon hitték, hogy ezek a segélycsapatok különösebben sokat fognak segíteni az oroszokkal szemben. Február végén így béketárgyalásokat kezdtek a Szovjetunióval, és március 13-án fegyverszünetet kötöttek velük.
Az angolok egy darabig még próbálták meggyőzni a finneket, fogadják el a segítségüket, de már csak 20 ezer, majd később 50 ezer katonát tudtak felajánlani. A finn expedíció ötletét a tehetetlenségi erő egy darabig még életben tartotta, de komolyan már senki nem foglalkozott vele, és az áprilisi német támadással végleg süllyesztőbe került az egész.
Az Első Lordnak szerencsére ezúttal is volt egy másik ötlet a tarsolyában. A cél ezúttal is a német vasérc utánpótlás elvágása volt, de most nem a Balti-tengeren, hanem a norvég partoknál, ahol ennek a forgalomnak a nagyobbik része zajlott. A főleg Narvikból induló teherhajók itt gyakorlatilag az egész Németországba vezető utat meg tudták tenni úgy, hogy közben nem hagyták el a norvég, a svéd, és a dán felségvizeket, s útközben az erősen tagolt norvég partvidéken számos kiváló menedéket találtak, ha mégis angol hadihajók tűntek volna fel a közelükben. A britek alkalmanként nem haboztak megsérteni a norvég semlegességet, ebből azonban nem csináltak rendszert, mivel nem akarták provokálni, és a németek mellé állítani a norvégokat. Az ércszállító teherhajók túlnyomó része így sértetlenül érte el a német kikötőket.
A britek ezt az útvonalat akarták elvágni azzal, hogy a norvég felségvizeken aknazárakat telepítenek, s az azokat kikerülő teherhajókat ezzel kikényszerítik a nemzetközi vizekre, ahol az ott várakozó angol hadihajók már szabályszerűen megtámadhatják őket. Az ötlet nem volt újdonság, az első világháború végén már telepítettek egy ilyen aknazárat Skerjagaard előtt, méghozzá a norvég kormány – nem teljesen önkéntes – hozzájárulásával. Egyik beadványában Churchill valószínűleg erre emlékezve hívta fel már 1939 december 16-án a kormány figyelmét ennek az útvonalnak a fontosságára: „A norvég érckészlet Németországba történő szállításának blokkolása a háború egyik legfontosabb támadó hadműveletének tekinthető. Hosszú hónapokig nincs lehetőségünk más intézkedésre, ami ilyen jó lehetőséget adna a konfliktus okozta károk gyors felszámolására, és ami talán elejét venné azoknak a hatalmas vérveszteségeknek, amik a fő hadseregek küzdelmével majd együtt járnának. A Balti-tengeri Luleából érkező ércet már megállította a téli jég, melyet a szovjet jégtörők sem törhetnek fel, ha erre kísérletet tennének. A Narvikból származó ércet úgy kell megállítanunk, hogy norvég felségvizeken, a part két vagy három megfelelő pontján, kis aknamezőket telepítünk, melyek a Németországnak ércet szállító hajókat a felségvizek elhagyására, és a nyílt tengerre való kitérésre kényszerítik, ahol a német nemzetiségűeket elfoghatjuk, a semlegesek rakományát pedig ellenőrizni tudjuk.”
Az angol minisztertanács megvitatta az ötletet, és bár alapvetően egyetértettek a felvetéssel, az aknamezők telepítését mégis elvetették, mivel nem akarták ezzel provokálni a norvégokat. Nem sokkal korábban ugyanis tárgyalásokat folytattak a világ negyedik legnagyobb kereskedelmi flottája felett rendelkező norvég kormánnyal ennek a flottának, vagy legalábbis egy részének, a britek részére való átengedéséről. Az angolok erőteljes diplomáciai nyomást gyakoroltak a norvégokra, akik vonakodva bár, de novemberben végül beleegyeztek közel félmillió tonnányi hajótér Angliának való bérbeadásába. A britek tartottak tőle, hogy a norvég felségvizek megsértésével veszélybe sodornák ezt a megállapodást. Miután azonban a bérbe vett 150 norvég tankhajó már jó helyen, vagyis angol kikötőkben volt, következő év elején ismét előkerült az aknatelepítés ötlete.
A Wilfred hadműveletnek elkeresztelt akció során a britek három aknazárat telepítettek volna a norvég parti vizeken, az elsőt a Lofoten-szigetektől délre, a legforgalmasabb narviki kikötőbe vezető Vestfjord bejáratánál. Ez lett volna a legnagyobb méretű aknazár, melyet a Renown csatacirkáló fedezete mellett tíz romboló rakott volna le. A Renown jelenlétére egyébként nem a német, hanem a norvég haditengerészet miatt volt szükség. A telepítés után ugyanis az aknazárakat az angol rombolók tovább őrizték volna, hogy megakadályozzák a norvégokat azok felszedésében. A rombolók ezenkívül az aknák miatt a nemzetközi vizekre kitérő teherhajókat is szemmel tartották volna, hogy elfogják vagy elsüllyesszék a német nemzetiségűeket. Mivel a norvégok régi, de mégis valamelyes tűzerővel bíró partvédő páncélosai Narvikban állomásoztak, a britek tartottak tőle, hogy azok majd elkergetik a rombolókat, és felszedik az aknákat. Ehhez a kötelékhez így szükségesnek láttak egy nehéz hadihajót is csatolni, hogy azzal semlegesítsék a norvég páncélosok jelentette veszélyt.
A második aknamezőt négy romboló, és egy nagy aknarakó telepítette volna a Stadtlandet félszigetnél. A harmadik aknamező, Kristiansundtól délre, tulajdonképpen csak szimulált aknazár volt, az ellenség megtévesztése végett. A Birmingham cirkáló kíséretében hajózó két romboló üres olajoshordókat horgonyzott le, és a közelben maradva figyelmeztették az erre haladó hajókat a „veszélyre”, s hogy annak elkerülése érdekében hagyják el a norvég felségvizeket.
A norvég hatóságokat a britek csak a hadművelet kezdetekor értesítették, tudatva velük, hogy miután önerőből képtelenek fenntartani a semlegességüket, a britek és a franciák majd besegítenek nekik. (A jól bevált szlogen szerint „átveszik a semleges vizek védelmét”.) Az angolok a norvégok megértésére és együttműködésére számítottak, az előző háborúhoz hasonlóan. De ha felszedték volna az aknákat, rögtön újratelepítették volna őket. Fegyveres norvég ellenállásra egyáltalán nem számítottak. Churchill már március elején sürgetni kezdte a hadművelet mielőbbi megindítását, a nehézkesen mozgó angol hadvezetés azonban csak április első napjaiban kezdte el összegyűjteni a hajókat, amikor a balti kikötőkben megélénkülő német hajóforgalomra figyeltek fel. Tartva attól, hogy ez valamilyen Skandinávia felé irányuló akció előjele, április harmadikán elrendelték a Wilfred hadművelet végrehajtását. Az első hajók április ötödikén futottak ki Norvégia felé, az aknazárakat pedig nyolcadikán tervezték lerakni.
Azonban a Wilfred hadművelet valójában csak bevezetője lett volna egy sokkal nagyobb szabású haditervnek. Az angolok ugyanis teljesen biztosak voltak benne, hogy az aknazárak telepítése heves német válaszreakciókat fog kiváltani, német hadihajók fognak behatolni a norvég felségvizekre, esetleg partraszálló hadműveletekre is sor kerül. Ebben az esetben haladéktalanul életbe lépett volna az R4 terv.
A Plan R4 tulajdonképpen a korábbi, Finnország „megsegítésére” kitalált hadművelet módosított változata volt. Miután a finnekkel már nem kellett takarózni, az akció célja most már bevallottan az északi norvég és svéd területek, illetve az itteni bányák és kikötők megszállása volt. A terv szerint a főerők Narviknál szálltak partra, és a vasút vonalán előrenyomultak volna a svéd határig, majd a területek biztosítása után azon túl is. Ugyanekkor öt zászlóalj elfoglalta volna Bergen és Trondheim kikötőjét, és elvágta volna a déli területekről északra vezető utakat és vasútvonalakat. A Stavanger mellett fekvő Sola repülőterét egy deszant hadművelettel rombolták volna le, hogy a németek ne tudják felhasználni. A norvégok érdemi ellenállásával a haditerv ezúttal sem számolt. A hadműveletet akkor indították volna, ha a németek megsértik a norvég semlegességet, vagy alapos indok lett volna azt feltételezni, hogy erre készülnek.
Az R4 terv végrehajtásához éppen kéznél voltak azok az angol, francia, és lengyel csapatok, melyek a korábban tervezett finn expedíciós haderő részeként már összegyűltek az északi angol kikötőkben. A katonák, az ellátmányuk, és az őket szállító hajók már mind megvoltak, így szinte azonnal indítani lehetett őket, ha a németek feltűntek a norvég partok közelében. Ezt a Wilfred hadművelettel provokálták volna ki, melyet április ötödikén indítottak, és nyolcadikán reggel értesítették róla a norvég kormányt is. Az már a véletlenen múlott, hogy a németek szinte csak órákkal, de végül megelőzték a briteket. (A szövetséges erők egyébként nem csupán észak felől akarták szorosabbra fonni a gyűrűt Németország körül, ha kell, semleges államok elleni erőszakkal is. A francia miniszterelnök, Paul Reynaud, ugyanekkor javasolta a semleges belga és holland kikötők elaknásítását, és a holland szigetek megszállását is. Churchill az ír kikötők megszállását tervezte, a május közepére beütemezett Pike hadművelettel pedig a Szovjetunió felől akartak csapást mérni a németekre. A szíriai francia repülőterekről felszálló mintegy 150 angol és francia bombázó több hullámban heteken át támadta volna Batum és Baku városát, amivel szét akarták rombolni a kaukázusi olajipari létesítményeket, hogy megfosszák olajutánpótlásuktól a németeket.)
Bár a Plan R4 eredetileg Svédország északi területeinek a megszállását is célul tűzte ki, már menet közben kétségek merültek fel arra vonatkozóan, a rendelkezésre álló erők ehhez elégségesek e, különösen hogy azoknak a Norvégiában várható német ellentámadást is el kellett hárítaniuk. Miután várható volt, hogy tavasszal az addig csendes francia–német fronton is hevesebbé válnak a harcok, további erőket már nem akartak onnan elvonni, és északra küldeni. A svéd ércbányákat tehát valahogy másképp kellett kiiktatni, és Churchillnek „szerencsére” erre is volt egy jó ötlete.
Míg a Catherine hadműveletről, és a többi, Norvégia és Svédország ellen tervezett akcióról viszonylag részletes források állnak rendelkezésre, a Nagy Katalin fiáról és utódjáról elnevezett Paul hadműveletről alig lehet valamit találni a szakirodalomban. Emlékirataiban Churchill még csak meg sem említi ezt a haditervét, nyilván jó okkal. Azt sem lehet biztosan tudni, mikor merült fel először az Első Lord fejében a hadművelet ötlete, mindenesetre az első írott feljegyzés 1940 márciusából való. (I. Pál egyébként kimondottan rajongott a poroszokért, és szövetségre lépett Napóleonnal. Meggyilkolásában állítólag az angol titkosszolgálatnak is szerepe volt.)
A hadművelet lényege az volt, hogy a svéd kikötőkből induló szállításokat szárazföldi hadműveletek nélkül bénítsák meg. Ehhez a vasérc export legfontosabb kikötőjét, a Balti-tenger északi csücskében fekvő Luleát kellett valahogy lezárni. Churchill úgy vélte, ennek legegyszerűbb módja, ha a norvég partok közvetlen közelében álló anyahajókról, vagy a norvég repülőterekről induló nagy hatótávolságú repülőgépekkel elaknásítják a kikötőt. Miután a tengert Lulea előtt május végéig jég borítja, erre az akcióra legkorábban június elején kerülhetett sor.
Az eredeti tervezet még azzal számolt, a megszállt norvég repülőterekről kivitelezhető lesz az akció. Május közepére azonban, mire el lehetett kezdeni a felkészülést a jégolvadás utáni aknásításra, a szövetséges csapatok helyzete válságosra fordult Norvégiában is, és világossá vált, heteken belül evakuálniuk kell itteni csapataikat. Norvégia német kézre kerülésével igazából már nem sok jelentősége maradt a Lulea elleni támadásnak, hiszen a vasércet a norvég kikötőkből is el tudták szállítani, az Első Lord azonban ismét vonakodott megválni kedvenc vesszőparipájától. Május közepétől rendszeresen bombázta feljegyzéseivel az Admiralitást, sürgetve a Paul hadművelet előkészítését, hogy azt még a szövetséges csapatok teljes kivonása előtt, június elején le tudják bonyolítani.
A hadművelet számára jelentős hátszelet jelentett, amikor Churchillt kinevezték miniszterelnökké. Kinevezése ugyanolyan váratlan volt, és ugyanolyan nehezen indokolható, mint egy évvel korábbi visszahozatala az Admiralitás élére. A legvalószínűbb feltevés, hogy a francia összeomlás után mindenki biztosra vette, a háború elveszett, és a senki által sem sajnált, még saját párttársai között is nagyon népszerűtlen Churchill volt az a személy, akivel el akarták vitetni a balhét.
Az újdonsült Prime Minister egyéb feladatai között is talált időt arra, hogy éppen aktuális bolondériáját erőltesse. Május 24-én a következőket írta a vezérkari főnöknek, Hastings Ismay tábornoknak: „Létfontosságú, hogy Narvik evakuálása előtt a lehető legnagyobb számú aknát telepítsük a Lulea felé vezető útvonalakra. Készítsen tervet az aknák telepítésére anyahajók repülőgépeivel.” Pár nappal később megerősítette: „A Paul hadművelet alapvető fontosságú. Biztos lehet benne, nem hagyjuk magunkat akadályoztatni semmilyen semlegességi egyezménnyel.”
A norvég repülőterek kiesésével a hadművelet teljesen légi-tengeri hadműveletté vált. A támadó gépek a rendelkezésre álló három anyahajóról, az Ark Royalról, a Gloriousról, és a Furiousról szálltak volna fel, és az optimista elképzelések szerint oda is szálltak volna le. A britek bevetettek szinte mindent, amijük csak volt, a három hajóról összesen 78 Swordfish szállt volna fel, aknákkal, bombákkal, és torpedókkal megrakodva. Ez a Royal Navy teljes Swordfish állománya volt. A gépeket 30 Sea Gladiator, és 17 Blackburn Skua vadászgép biztosította volna.
Az akció célja a luleai kikötő elaknásítása volt, és néhány torpedókkal felszerelt gép a kikötőben álló hajókat is támadta volna. A kikötő kiesésével azonban még nem bénították volna meg teljesen a balti forgalmat, vasúton ugyanis tovább tudták szállítani az ércet a Stockholmtól délre fekvő, egész évben jégmentes Oxelösund kikötőjébe, ahogy azt a téli szezonban is tették. Bár erre vonatkozóan nincs információ, de talán feltételezhető, a bombákkal felszerelt Swordfish gépek a vasútvonalakat, és a hidakat támadták volna.
A tervezett támadás politikai hatásaival a britek nem sokat törődtek. A várható svéd reakcióval egyáltalán nem foglalkoztak, csak amiatt aggódtak, az Egyesült Államokban esetleg kedvezőtlen visszhangot fog kiváltani az angol támadás. A német válaszlépés sem izgatta őket, sőt, szinte bíztak benne, hogy a németek megtámadják a svédeket is, és ezzel kiváltják azok ellenállását, a svéd területek megszállása, illetve az ott folyó harcok pedig tovább gyengítik majd a németek erejét. Ahogy Churchill ekkoriban mondta: „Több hasznunk, mint kárunk lenne belőle, ha a németek megtámadnák Svédországot és Norvégiát.”
A hadművelet tervei egyébként elég hamar kiszivárogtak, és májusra már mind a svédek, mind a németek tudtak róla, hogy valami készül a svéd kikötők ellen. A svédek többször is aggodalmuknak adtak hangot a szomszédos Norvégiában zajló brit hadműveletek miatt, majd amikor az angol külügyminiszter, Lord Halifax, jámborul csodálkozva megkérdezte a londoni svéd nagykövetet, kormánya mégis miért aggódik, az így válaszolt: „Hát, nem is tudom. Talán mert úgy tudják, hogy maguk Narvikból odarepülnek, és aknákat dobnak a Botteni-öbölbe.”
A Paul hadművelet azonban a Catherine-hez hasonló ellenérzéseket váltott ki az Admiralitáson. Churchill hű szövetségesei és fegyverhordozói, William Boyle (Lord Cork) és Reggie Drax tengernagyok, természetesen lelkesen támogatták a haditervet, melynek kidolgozásában is részt vettek, de a többiek általában igencsak fanyalogtak. Az idő múlásával, miután nyilvánvalóvá vált, hogy Norvégiát nem tudják tartani, és az egész ország a németek kezére kerül, a luleai kikötő jelentősége egyre kisebb lett. Az Admiralitáson nem értették, miért kell jelentéktelen stratégiai előnyökért kockára tenni a Home Fleet mindhárom anyahajóját, melyeket a tervek szerint egészen közel kellett volna vinni a norvég partokhoz, a Vestfjord bejáratáig, hogy a róluk induló gépek elérjék Luleát. A térségben már nyüzsögtek a német tengeralattjárók, és a Luftwaffe norvég repülőterekről induló bombázói, a hadművelet tehát óriási kockázatot jelentett volna az abban résztvevő angol hadihajóknak. (A haditerv más változatai szerint a gépek északról, az Északi-fok felől indulva közelítették volna meg a svéd kikötőt.) Ezenkívül a Royal Navy légierejének teljes Swordfish állományát bevetették volna, melyek közül az optimista vélemények szerint is legalább 15 gép került volna a veszteséglistára. Sokak szerint már ez nem érte meg az egészet, de voltak jó páran, akik úgy vélték, aligha fognak viszontlátni egy gépet is, mely felszáll az anyahajókról Lulea felé.
A hatótávolsággal elvileg nem volt gond, ha a Swordfish középső ülése helyére póttartályt szereltek be, a gépek gond nélkül elérhettek Narviktól Luleáig, és vissza is tudtak térni. Elég valószínű, hogy a britek ezt tesztelték le május 17-én, amikor az Orkney-szigetekről, Hatston repülőteréről póttartállyal felszerelt Swordfisheket indítottak aknatelepítésre a norvégiai Stavanger ellen. A gépek este indultak, és hajnalra nagyrészt sikeresen vissza is érkeztek, vagyis a navigációt is meg lehetett oldani. Az akció nyilván bizonyította Churchill és emberei számára, a Paul hadművelet kivitelezhető.
Most ismét az Első Lordra, Sir Dudley Poundra várt a feladat, hogy Churchill őrült ötleteit valahogy hatástalanítsa, vagy legalábbis elviselhető mértékűre csökkentse az általuk okozott károkat. Pound a Paul hadművelet megfúrását is úgy kezdte, mint a Catherine-ét, vagyis helyeselt, és támogatásáról biztosította az ötletet. Aztán jöttek az aprónak tűnő kifogások. Az Első Lord elejtett pár megjegyzést, amivel felhívta a figyelmet arra, hogy bár a Stavanger elleni támadás sikeres volt, a hat gépből kettő visszatérés közben, öt-hat órányi repülés után magától lezuhant, mert a motorok kenőolaja kifogyott a rendszerből. Vagyis hiába van a nagy hatótávolság, ha a motorok nem bírják az ilyen hosszú folyamatos üzemet. Új motorokkal, vagy módosított kenési rendszerrel ellátni a gépeket pedig az idő szűke miatt már nem volt lehetséges. Az egyharmados veszteségarányt a Paul hadműveletre vetítve csak emiatt 26 Swordfish elvesztésével lehetett számolni.
A gépekbe beépíthető póttartályok sem álltak megfelelő számban rendelkezésre, és erősen kétséges volt, hogy a sűrűn foglalkoztatott, és teljesen lekötött anyahajókat képesek lesznek e mind összevonni a Paul hadműveletre. A gépeknek sem a nyílt tenger, hanem a norvég hegyvidék felett kellett volna a sötétben navigálniuk, és megtalálniuk a célpontot, majd visszatérni az anyahajókra. Pound végül, a miniszterelnöki teendőivel lekötött Churchillel valószínűleg nem egyeztetve, a támadó erőket egyetlen anyahajóra, és 18 Swordfish gépre redukálta. A támadást a legtöbb forrásmunka szerint az Ark Royal hajtotta volna végre, valamikor június tizedike körül.
(Folyt. köv.)
