Hét tenger

A Tengeri Farkas 06.

2020. július 11. 09:13 - savanyújóska

Mire Cochrane végül megérkezett Görögországba, már befutottak oda leendő flottájának első hajói is. A Perseverance 1826 május végén készült el, de csak az év végére érte el a görög kikötőket, mert hajtóművei állandóan elromlottak, és Hastings többször is kénytelen volt hosszú ideig vesztegelni az útba eső kikötőkben, amíg a megbízhatatlan gépeken elvégezték a szükséges javításokat. Megérkezése után a görögök a hajót átkeresztelték a Karteria névre – a Perseverance (Kitartás) görög megfelelője –, s végül ezen a néven került be a hajózástörténet lapjai közé. A négyárbocos, szkúnervitorlázattal felszerelt hajó két, egyenként 42 Le-ős gőzgéppel volt felszerelve, melyek egymástól függetlenül működtek, és külön hajtották meg a hajó két lapátkerekét. Ez rendkívüli manőverezőképességet adott a 400 tonnás hajónak, amely nyugodt vízen hat csomós sebességre volt képes gőzgépeivel. A Karteria csupán nyolc, amerikai gyáraktól megrendelt ágyút hordozott fedélzetén, azonban ezek 68 fontos lövegek voltak, melyek félelmetes pusztítóerőt képviseltek. A hajónak volt még egy különlegessége, mégpedig az, hogy az elsők között építettek be rajta vízzáró válaszfalakat. A Karteria volt a haditengerészetek történetében az első gőzhajó, mely tengeri ütközetekben vett részt, méghozzá, elsősorban Hastings kapitánynak köszönhetően, felettébb eredményesen.

Testvérhajói közül az Enterprise csupán egy évvel később, 1827 szeptemberében érkezett meg Görögországba, ahol az Epiheirisis nevet kapta. A Mercury, mely görög szolgálatban a Hermis nevet kapta, már csak a háború vége felé érkezett meg. A másik három hajó közül az egyik felrobbant a próbajáratain, a másik kettő rendelését pedig a háború vége után törölték, s a befejezetlen hajótestek végül a Temzén korhadtak el.

Az amerikai hajógyárban megrendelt Hope 1826 utolsó napjaiban futott be Porosba, igencsak kalandos út után. A fregatt legénysége kétszer is megpróbált fellázadni, először hogy a hajót dél-amerikai kikötőbe vigyék, és ott – persze saját zsebre – eladják, másodszor pedig hogy átálljanak a törökökhöz. Megérkezése után a fregattot Hellas névre keresztelték át, és Cochrane 1827 márciusában erre a hajóra vonta fel zászlaját. A gyakorlatban azonban továbbra is az Unicorn fedélzetén lakott, mivel addigi tapasztalatai alapján úgy gondolta, bölcsebb lesz, ha a pénztárat nem viszi át a Hellasra, hanem az angol legénységgel és angol zászló alatt hajózó Unicornon hagyja.A Hellas és a Karteria.

A Hellas és a Karteria.

 

Ez elég jól jelzi, a tengernagy milyen élményekre tett szert megérkezése első napjaiban. Cochrane, és a vele nagyjából egy időben érkezett angol tábornok, a görög szárazföldi hadsereg élére kinevezett Sir Richard Church, a görög felkelés vezetését teljesen széthullott és meghasonlott állapotban találták. A felkelő csoportok nem annyira a törököket, hanem inkább egymást tekintették ellenségüknek, és a kortársak szerint csak Cochrane és Church fellépése mentette meg a görögöket attól, hogy a függetlenségét még el sem nyert, és nagyrészt török megszállás alatt levő országban polgárháború törjön ki. A görög fegyveres erők élére teljhatalommal kinevezett két tiszt tekintélye kellett ahhoz, hogy az állandóan egymással marakodó görögök végül egy többé-kevésbé mindenki által elfogadott kormányt tudjanak felállítani, mely Porosba tette át székhelyét, míg a kongresszus Damalába költözött.

Miután a politikai ellentéteket valamelyest elsimították, a két főparancsnok rögtön szembesült a katonai helyzettel is, mely szintén nem volt valami rózsás. A legsürgetőbb probléma a törökök által ostromolt Athén felmentése volt, melynek érdekében Cochrane és Church egy közös tengeri-szárazföldi hadműveletet tervezett. Cochrane Hastings parancsnoksága alatt egy kisebb hajórajt a törökök fő utánpótlási bázisa, Volos ellen küldött, maga pedig a flotta zömével Pireusz felé indult. A hajókra ezer fegyelmezetlen, és rosszul felszerelt görög katonát hajóztak be.

Gordon tábornok vezetése alatt egy kisebb csapat már korábban partraszállt Pireusz közelében, és a flotta hajóinak tüzérségi támogatásával tartani is tudta állásait. Az érkező erősítés most a Gordon által tartott hídfőnél szállt partra, és április 25-én általános rohamot indítottak a török tábor ellen. Az első támadás nem sikerült, mire Cochrane maga állt a csapatok élére, és személyesen vezette őket egy újabb rohamra, más fegyvere nem lévén, egy tengerésztávcsővel a kezében. A szemtanúk utóbb rendkívül lelkesítőnek írták le a jelenetet, és valóban az is lehetett, mert a támadás ezúttal sikerrel járt, s a török sereg megfutamodott. Csupán néhány száz albán katona tartotta továbbra is magát, akik elszántan védekeztek egy kolostor romjai közt. A Hellas órákon át lőtte a kolostort 32 fontos ágyúiból, ám az öreg, vastag falazatú boltíves pincék jó védelmet adtak a lövedékekkel szemben. Az albánok végül csak kétnapos ostrom után adták meg magukat, a szabad elvonulás feltétele mellett. Ezt Church meg is ígérte, azonban a görög katonák, a jó balkáni hagyományoknak megfelelően, megtámadták, és szinte utolsó szálig lemészárolták az elvonuló albánokat, akik közül csak azért menekültek meg néhányan, mert a görögök azonnal fosztogatni kezdték az elesettek hulláit, és egymásnak estek a zsákmány miatt. (Persze az albánok se voltak különbek, korábban a fegyverletételre felszólító levelet kézbesítő görög katonát megölték, és fejét kitűzték a kolostor falára.) A következő napokban folyamatosak voltak a zsákmány miatt marakodó görög katonák közti fegyveres összetűzések, és a kisebb-nagyobb zendülések. Gordon tábornok annyira feldühödött katonái fegyelmezetlensége miatt, hogy lemondott posztjáról – hivatalosan a tüzérség parancsnoka volt – és nem sokkal később elhagyta Görögországot.A görög csapatok partraszállnak a Pireusz melletti Phaleronnál.

A görög csapatok partraszállnak a Pireusz melletti Phaleronnál.

 

Az Athén alatt álló török fősereg elleni támadást május hatodikára tervezték, azonban a görögök fegyelmezetlensége miatt már előző nap összecsapások törtek ki a két sereg közt, melyek során elesett a görögök egyik vezetője, a hadsereg korábbi főparancsnoka, Georgios Karaiskakis is. Az ő tekintélye nagyon hiányzott a következő napon, amikor a görög sereg megrohamozta a török állásokat. Az újonnan érkezett angol tisztek képtelenek voltak fegyelmet tartani, és fenntartani a harcrendet. A görögök minden rend nélkül, fegyelmezetlen csürheként rontottak neki a török védelemnek, majd a török lovasság ellentámadására pánikba estek, és fegyvereiket eldobálva hanyatt-homlok menekültek. A tengerpart felé menekülők jártak a legjobban, ugyanis a flotta ágyúi fedezték a visszavonulásukat, és a csónakok visszaszállították őket a hajókra. Church május 27-ig tartotta a hídfőt, azonban újabb támadáshoz már nem volt ereje, és végül kénytelen volt ő is visszavonulni a hajókra. A körülzárt athéni Akropolisz védői június ötödikén megadták magukat.

A kudarcot alig enyhítette, hogy Hastings hajói közben jelentős győzelmet arattak Volos előtt. Elnémították a parti erődök ágyúit, öt megrakott török szállítóhajót elfogtak, hármat elsüllyesztettek. Ennek ellenére a pireuszi vereség után nyilvánvaló volt, a kimerült görögök önerőből nem fognak boldogulni a török túlerővel szemben. Ez végül beavatkozásra késztette az európai nagyhatalmakat is. Törökország meggyengítése Oroszország és Franciaország érdekében állt, míg Anglia inkább a törökök oldalára húzott, ám hivatalosan igyekezett semleges maradni. Mikor a török hadsereg benyomult a Peloponnészoszi-félszigetre is, az európai országok közös hajóhadat küldtek a térségbe. A flotta angol főparancsnokság alatt állt, ám a brit kormány kimondottan szerette volna elkerülni a törökökkel való fegyveres összetűzést. A főparancsnok, Edward Codrington tengernagy azonban nem volt igazán kifinomult diplomata, és 1827 október tizedikén összetűzést provokált ki – vitatott, hogy szándékosan, vagy pedig véletlenül – a szövetséges és a török flotta hajói között. Az események a vitorlás korszak utolsó nagy tengeri csatájába torkolltak, melynek során az egyesült angol–francia–orosz flotta az utolsó szál hajóig megsemmisítette a Navarino előtt horgonyzó török-egyiptomi hajóhadat. A győzelem után az oroszok hadat üzentek a törököknek, ami aztán el is döntötte a háború kimenetelét.

A navarinói csata.

A navarinói csata.

 

Mindez azonban ekkor még a távoli jövő zenéje volt. A pireuszi vereség után Cochrane megtartotta első szemléjét a görög flotta hajói felett. A Poros előtt összegyűlt hajóhad legénysége azonban nem várta meg, amíg az admirális megszemléli őket, hanem ők tartottak először szemlét a tengernagyuknál. Alighogy Cochrane megérkezett, máris egy küldöttség érkezett hozzá, mely felszólította a tengernagyot, az Unicornon őrzött kasszából fizesse ki egyhavi zsoldjukat. Cochrane közölte velük, az Athén felmentésére indított hadművelet annyira leapasztotta a tartalékokat, hogy legfeljebb félhavi zsoldot tud fizetni. Hosszú alkudozás után a feldühödött delegáció visszatért a hajókra, és közölte a legénységgel, hogy küldetésük eredménytelen maradt. A hajók ezt követően egymás után húzták fel a horgonyt, és sorban kivitorláztak az öbölből, faképnél hagyva a Hellas tatján álló admirálist.

A megmaradt hajókkal Cochrane igyekezett biztosítani az Európából és az Egyesült Államokból érkező utánpótlást, melyre a fő veszélyt nem is annyira a török hajók, hanem inkább a dicstelenül végződő porosi szemléről meglépő görög hajók jelentették, melyek nagy része kalózkodással igyekezett bepótolni a kimaradt bevételt.

Nyár során Cochrane egy Alexandria elleni támadást tervezett, ezúttal is a jól bevált módszer szerint, a gyújtóhajókra alapozva. Az akciót azonban a rossz idő és a szokásos fegyelmi problémák miatt útközben törölték, s a flotta eredménytelenül tért vissza Porosba. Augusztus elsején Cochrane a Hellas-al és a Soter briggel az egyiptomi flotta orra előtt elfogott egy török korvettet és egy tunéziai teherhajót, és sikerült is a zsákmányt Poros kikötőjébe szállítaniuk, noha közben a teljes ellenséges flotta őket üldözte.

Szeptember 18-án a görög flotta Mesolonghi ellen kísérelt meg támadást, azonban a partra szálló csapatok igen gyengén szerepeltek, és a törökök visszaverték őket. Miután egy vihar szétszórta hajóit, Cochrane visszavonult Porosba, és csupán egy kisebb hajórajt hagyott a Korinthoszi-öböl előtt, Hastings kapitány parancsnoksága alatt. Hastings szeptember végén benyomult az öbölbe, és heves harc után teljesen megsemmisítette a Salona előtt horgonyzó, a parti erődök által is védett török hajórajt. A török zászlóshajó, egy 16 ágyús brigg elsüllyedt, egy másik brigget a görögök elfogtak. Két szállítóhajót szintén elsüllyesztettek, öt másikat elfogtak. A kikötőben tartózkodó három osztrák kereskedelmi hajót szintén elfogták, és hadizsákmányként lefoglalták. A salonai vereség késztette arra az Ibrahim pasa vezette török-egyiptomi flottát, hogy utánpótlási vonalainak védelmében felvonuljon a görög partok előtt. Ibrahim támadást akart intézni Cochrane hajóhada ellen, azonban az időközben szintén a helyszínre érkezett angol–francia–orosz flotta nem engedte ki a török hajókat a navarinói öbölből. Ezek az események vezettek el végül a navarinói csatáig.

A görög flottából egyértelműen a Karteria volt a legsikeresebb egység, sőt, igazából ez volt az egyetlen, valóban sikeres görög hadihajó. A siker titka nyilván az volt, hogy hajója fedélzetén Hastings, a kortársak nagy csodálatára, valahogy olyan rendet és fegyelmet volt képes fenntartani, mely legalább távolról emlékeztetett valamennyire az európai haditengerészetek fegyelmi viszonyaira. Persze Hastings dolga sem volt könnyű. 1828 január elején ezt írta: „Nyakig vagyok a bajban. Nincs egyetlen vasam se. Háromhavi fizetéssel tartozom a legénységnek, és fejenként öt dollár jutalommal a legutóbbi zsákmány után. A készleteim kifogytak, és elvesztettem a horgonyt is. … Öt hónappal ezelőtt nyolcezer dollárt ígértek, hogy kifizethessem a legénységet, és azóta csupán ezer dollárt kaptam Lord Cochrane-től, és hatszáz dollárt Sir Richard Church-től, ami még arra sem elég, hogy kifizessem a jutalmat azon zsákmányolt hajók után, melyeket a hadsereg saját céljaira lefoglalt.Frank Abney Hastings.

Frank Abney Hastings.

 

Mindez nagyjából megvilágítja, milyen nehézségekkel kellett Cochrane-nek ezúttal is szembenéznie. A legtöbb gondot, a flotta személyzetének siralmas fegyelme és harci morálja után, ezúttal is a pénzhiány okozta, ugyanúgy, mint korábban Dél-Amerikában. A filhellén mozgalmak által szervezett gyűjtésből befolyt összegeket, illetve az angol bankoktól felvett két, hatalmas összegű kölcsönt már felélték. A pénzek nem csupán az „élelmes” angol/amerikai vállalkozók és hivatalnokok, illetve a görög hadurak zsebeiben tűntek el, hanem egyszerűen szétszóródtak a gondatlan és kontár görög kezelés következtében. A görögöknek ugyanis fogalmuk sem volt a pénzgazdálkodásról, s a rossz befektetések és a pénzforgalom ellenőrzésének teljes hiánya miatt a költségvetés jelentős része egyszerűen szétfolyt a semmibe.

A pénzhiány és a szervezetlenség mellett Cochrane munkáját ezúttal is hátráltatta a politikai vezetés megosztottsága, illetve iránta való bizalmatlansága. A tengernagy ezúttal sem tudta, de nem is akarta megszerettetni magát. Church-höz hasonlóan az ő energiáinak nagy részét is lekötötte az, hogy tekintélyét és pozícióját bevetve igyekezett visszatartani a görög politikai szekértáborokat attól, hogy egymás torkának essenek. Ez többé-kevésbé sikerült is, és bár az országban napirenden voltak a különböző fegyveres csoportok egymás közti leszámolásai, a nyílt polgárháborút – legalábbis egyelőre – sikerült elkerülni. Cochrane ezúttal se nagyon finomkodott, amikor a véleményét kellett kifejeznie a görög állapotokról. Nyíltan megmondta a görög vezetőknek, mit gondol róluk, ami nem nagyon tett jót a népszerűségének.

Az ekkor már 52 éves tengernagy energiáját lekötötte a politikai belharcokban való részvétel, illetve a keserves állapotban levő flotta logisztikai hátterének megszervezése és biztosítása, így a flotta tényleges parancsnoka, mondhatni az operatív parancsnok, ezúttal Frank Hastings kapitány lett. 1827 nyara után szinte az összes harci vállalkozás az ő nevéhez fűződik. A Karteriával, és a kíséretében levő hajókkal számos sikeres és eredményes támadást hajtott végre a török kikötők és parti erődítmények ellen, egészen 1828 május 25-ig, amikor egy Aetoliko elleni támadás során súlyos sebet kapott, melynek következtében június elsején életét vesztette. Kétségtelen, hogy a görög háborúnak ő volt az igazi tengeri hőse, s halálával a flotta motorja veszett oda. Utána már senki nem tudta megfegyelmezni, és engedelmességre bírni a görög tengerészeket, s a flotta – néhány Miaoulis által vezetett, komolyabb akciótól eltekintve – a továbbiakban már jobbára csak passzív szerepet játszott a harcokban. Sok szükség igazából már nem is volt rájuk. A navarinói csata és az orosz hadüzenet után az orosz flotta vette át a görög vizek ellenőrzését is, az orosz csapatok pedig benyomultak Bulgáriába, s Konstantinápoly felé törtek előre. Nyilvánvaló volt, hogy a háború a vége felé közeledik. Az új, független görög állam – a jelenleginél még sokkal kisebb területtel – végül 1830 februárjában, a nagyhatalmak londoni értekezlete nyomán született meg. A görög függetlenséget 1832-ben Törökország is elismerte.

Cochrane ezt már nem várta meg. Elege lett a pénzhiányból, az intrikus légkörből, a görög kormánnyal való folyamatos összetűzésekből, és egyáltalán az egész balkáni vircsaftból. A tengernagy memoárja a görög események előtt félbeszakad, az egyéb források pedig hiányosak és megbízhatatlanok, így nem tudni pontosan mi történt. Úgy tűnik, a tengernagy idegei felmondták a szolgálatot, és egyszerűen besokallt, mások szerint idegösszeroppanást kapott. 1828 decemberében lemondott állásáról, és egy orosz korvett fedélzetén azonnal elhagyta az országot. A tengernagyot és családját szállító korvett december huszadikán futott be Máltára, ahol a sziget kormányzója, Sir Pulteney Malcolm tengernagy, aki a napóleoni háborúk idején Cochrane alatt szolgált, szívélyes fogadtatásban részesítette őket.

Sir Edward Codrington tengernagy.

Sir Edward Codrington tengernagy.

 

A görög vállalkozás egyértelműen fiaskó volt, bár nem olyan mértékben, mint ahogy azt az életrajzok általában állítják. Cochrane ezúttal a háttérbe húzódott, és a harcokban nem nagyon vett részt, ám igen nagy szerepe volt a görög flotta megszervezésében, és a működéséhez szükséges feltételek biztosításában. Az, hogy a flotta tényleges irányítását átadta Hastingsnak, egyébként nem egyszerűen csak a tengernagy életkorának, és hivatali elfoglaltságának volt köszönhető. Cochrane végig kapcsolatban állt a térségben működő szövetséges flotta parancsnokával, Codrington tengernaggyal, akivel folyamatosan egyeztettek egymás lépéseiről. Codrington kérte arra, hogy ezúttal fogja vissza magát, és támadásaival ne provokálja még jobban a törököket.

A látványos szerep tehát itt Hastingsnak jutott, és a könyvekben általában mindig ő a görög tengeri háború hőse, míg Cochrane-t gyakran meg sem említik. Valójában azonban Hastings Cochrane beosztottja volt, és az általa alkalmazott stratégia, illetve a konkrét haditervek, rendszerint a tengernagy elképzelései nyomán születtek meg. Gyakran emlegetnek egy 1824-es keltezésű levelet, melyet Hastings állítólag Lord Byronnak írt, és melyben kifejti elképzeléseit az új gőzhajók katonai alkalmazásáról, melyet Görögországban a gyakorlatban is alkalmazni kívánt. De még ha ez a levél valóban létezett is, akkor se lehet többet állítani, mint azt, hogy Hastings elképzelései egybeestek Cochrane ötleteivel. Bár a Karteriát rendszerint egyszerűen csak mint Hastings gőzhajóját emlegetik, a tény az, hogy a Karteriát, a többi öt hajóval együtt, Cochrane rendelte meg 1825-ben, ugyanannál a cégnél, ahol korábban a chilei haditengerészetnek szánt Rising Star is épült. A taktika pedig ugyanaz volt, melyet Cochrane már Chilében is használni akart, csak éppen ott a Rising Star túl későn készült el ahhoz, hogy bevethessék.

A flotta felszerelése körüli huzavona, és a hajók építésére szánt pénzek eltűnése miatt azóta is sok bírálat éri Cochrane-t. Megbízott flottaparancsnokként elvileg valóban az ő felelőssége volt a hajók építése, azonban mint láthattuk, a rá leselkedő vélt vagy valós veszélyek miatt képtelen volt arra, hogy személyesen ellenőrizze a hajógyárak munkáját. Az építésre szánt összegek, a neki átutalt 37 ezer fonton kívül, melynek kezelését rögtön átadta Burdettnek, nem az ő kezén mentek keresztül. Mindez persze a legkevésbé sem zavarja kritikusait, akik a hajóépítésre szánt összegek elsikkasztásával vádolják Cochrane-t.

Cochrane talán túlzottan is megbízott Gallowayben, pedig tudnia kellett, hogy a mérnök fia az egyiptomi pasa alkalmazásában áll, ami legalábbis gyanús kellett volna, hogy legyen. Ugyanakkor viszont a tengernagy az ismert okoknál fogva nem tudta személyesen felügyelni a hajók építését, és Belgiumból még az angol hajógyárak munkáját sem tudta ellenőrizni, nemhogy az amerikaiakét. A hajóépítésre és flottafejlesztésre szánt pénzek elsikkasztására/ellopására pedig egész egyszerűen nem volt módja, ugyanis ezek a pénzek többnyire nem az ő kezén mentek keresztül, hanem a görög kormány közvetlenül a hajógyáraknak utalta át őket. Arra pedig Cochrane kínos alapossággal ügyelt, hogy igazolni tudja, mire költötte a saját kezelésében levő pénzeket.

Persze mindez nem változtatott a tengernagy már kialakult megítélésén, akit mind a mai napig túlzottan is anyagias, pénzsóvár alaknak tartanak, aki a rút anyagi hasznot előbbre valónak tartotta mint a dicsőséget, vagy a haza szent javát. Cochrane valóban anyagias természetű volt, azonban ezzel egyáltalán nem volt valami egyedülálló jelenség. A Royal Navy szinte minden magas rangú tisztje a zsákmányt és a hasznot hajtotta, csak éppen ők rendszerint hazafias szónoklatokat tartottak, miközben teletömték a zsebeiket. Nelson maga is kíméletlenül és kicsinyes alapossággal behajtatott minden centet, mely a flottája által elfogott hajók után neki, mint flottaparancsnoknak járt, de ugyanakkor a nyilvánosságot ilyesféle szövegekkel kápráztatta el: „Egy tengernagy számára bőséges jutalom lehet saját öröme és elöljárói elismerése...”

Cochrane ilyesmire nem volt hajlandó. Akkurátusan kiszámolta, mennyi jár neki, és a szóvirágok mellőzésével nyíltan követelte a zsákmányrészét. És itt rögtön hozzá kell tenni, Cochrane sem Chilében, sem Brazíliában, sem pedig Görögországban nem kapta meg azt a zsákmánydíjat, mely az érvényes szabályok, illetve szerződése alapján az általa szerzett hatalmas hadizsákmány után neki járt volna. A tengernagy egyáltalán nem volt olyan önzetlen lélek, mint Hastings, aki gyakorlatilag fizetés nélkül szolgált a görög tengerészetnél, mivel rendszerint saját zsebből fedezte tengerészei zsoldját, sőt gyakran még a hajója felszerelését is. Cochrane-nek ilyesmi eszébe sem jutott. A mai terminológiával élve afféle nemzetközi zsoldos volt, aki alapvetően zsoldért szolgált, nem pedig valamiféle lelkesedésből. Kezdeti lelkesedése a szabadság szent ügyéért chilei tapasztalatai nyomán gyorsan véget ért, és a brazil, illetve a görög vállalkozásba már eleve nagyon szkeptikusan fogott bele. A történelem egyébként később ismét őt igazolta, sokadszorra is nyilvánvalóvá téve, a demokrácia nem működik mindenhol. A korrupcióba, káoszba, és belháborúkba süllyedő dél-amerikai országokhoz hasonló sors jutott Görögországnak is, ahol a szabadság elnyerése után gyakorlatilag azonnal polgárháború tört ki. Ennek lett áldozata a hatalmas anyagi ráfordítások árán létrehozott görög flotta is, melynek hajóit, a Hellas-al és a Karteriával együtt, 1831 augusztusában az angolbarát Miaoulis felgyújtatta, nehogy azokat, az orosz befolyás alatt álló kormányzat tervei szerint, átadják az orosz haditengerészetnek.

Miaoulis emlékmű Hermoupolisban, Syros szigetén.

Miaoulis emlékmű Hermoupolisban, Syros szigetén.

 

A görög úttal gyakorlatilag véget ért Cochrane tengerész-pályafutása, s bár később kapott még megbízásokat, harcban többé már nem vett részt. További életútját tehát már csak röviden foglalnám össze, mert bár későbbi politikai pályafutása is eseményekben gazdag volt, de az olvasókat gondolom csak mérsékelten érdekli a politikatörténet, és az, hősünk milyen szerepet játszott a választójogi törvény reformjában, vagy abban, hogy a whigek az 1830-as években liberális párttá alakultak át.

Görögországból való távozása után Cochrane továbbra sem mert visszatérni Angliába, hanem családjával Olaszországban telepedett le, s itt próbálta helyrehozni megrendült egészségét. Nemsokára azonban olyan változások következtek be Nagy-Britannia politikai életében, melyek nemcsak megengedték végre Cochrane visszatérését hazájába, hanem egyben véget vetettek mellőzésének, és lehetővé tették a nagy tőzsdebotrány után ellene hozott ítélet felülvizsgálatát.

1830-ban, több mint két évtizedes kormányzás után, a tory kormány megbukott, és Cochrane pártja, a whigek kerültek hatalomra. Ezzel egy időben meghalt a király, IV. György is, aki még trónörökös korában maga rendelte el Cochrane kizárását a Bath Rend tagjai közül, és a későbbiekben is mereven elutasított minden kezdeményezést a rehabilitációját illetően. Utódja, IV. Vilmos sokkal kedvezőbben viszonyult az ügyhöz, és nem ellenezte a per újravizsgálását. Apja halála után,1831-ben, Thomas Cochrane, mint elsőszülött, megörökölte a Dundonald Earlje címet és ebben az évben már mint Dundonald Tizedik Earlje, és a Lordok Házának tagja tért vissza hazájába, ahol azonnal kezdeményezte az ellene korábban meghozott ítélet eltörlését.

Ahogy az várható volt, következő évben a király kegyelemben részesítette Thomas Cochrane-t, a kormányzat pedig, hatályon kívül helyezve a korábbi bírósági ítéletet, visszahelyezte őt a Royal Navy kötelékébe. Nemcsak korábbi rangját kapta vissza, hanem az eltelt 17 évet is beleszámítva szolgálati éveibe, ellentengernagyi rangban került vissza a haditengerészethez, mint a kék hajóraj ellentengernagya. (Rear Admiral of the Blue. A flottát elvileg három részre osztották, melyeket színekkel jelöltek. Az elővéd volt a fehér kötelék, a közép a vörös, az utóvéd pedig a kék. Ezt a három köteléket további három rajra osztották fel, melyek mindegyikét tengernagyi rangban levő tiszt irányította. Tehát mindhárom köteléknek három tengernagya volt, egy altengernagy, aki az elővédet vezette, egy tengernagy a derékhadnál, és egy ellentengernagy az utóvédnél. Vagyis abban a merőben teoretikus esetben, ha az egész Royal Navy egyetlen flottakötelékben vonult volna fel, Cochrane vezette volna az utóvéd, vagyis a kék kötelék utóvédjét.)

Mindez szép siker volt, azonban még mindig nem elég ahhoz, hogy Cochrane kárpótolva érezze magát az elszenvedett méltánytalanságokért. Nem foglalta el tengernagyi állását, hanem kijelentette, mindaddig nem vállal beosztást a Royal Navy-ben, amíg teljes rehabilitációja meg nem történik, és vissza nem kapja a Bath Rend lovagi címét. Annak ellenére, hogy nem teljesített tényleges szolgálatot a haditengerészetnél, a következő években szép tempóban haladt előre a ranglétrán. Sorban megkapta a fehér, majd a vörös kötelék ellentengernagyi címét, majd 1841 novemberében altengernaggyá léptették elő. (Vice Admiral of the Blue, vagyis az utóvéd altengernagya lett.)Frederick Marryat, a Royal Navy kapitánya, a XIX. század népszerű tengerészírója.

Frederick Marryat, a Royal Navy kapitánya, a XIX. század népszerű tengerészírója.

 

A tengernagy rehabilitációjában nagy szerepet játszott a sajtó is. Közben ugyanis sorban kezdtek megjelenni a Thomas Cochrane mozgalmas életéről szóló első könyvek, barátai és hajdani beosztottai tollából. Először Marta Graham, akivel Cochrane még Chilében kötött ismeretséget, publikálta emlékiratait a dél-amerikai eseményekről, amit követtek William Bennet Stevenson és John Miers könyvei. Valamennyien a tengernagy baráti köréhez tartoztak, nem meglepő tehát, hogy írásaikban igen jó véleménnyel voltak Cochrane-ről. Maga a tengernagy is publikált néhány visszaemlékezést. Ugyanekkor kezdtek megjelenni Frederick Marryat könyvei és novellái is, aki a napóleoni háborúk alatt kadétként szolgált Cochrane alatt, s írásaiban rendszeresen visszatért hajdani kapitányának alakja, akiről Marryat is mindig a legnagyobb elismeréssel beszélt. Mindez remek reklámot jelentett Cochrane számára, aki mindig is nagyon népszerű volt, ám most egyenesen afféle mitikus magasságokba kezdett emelkedni. A róla szóló könyvek révén ráadásul egy nagyon hasznos rajongóra is szert tett. Ezek ugyanis Nagy-Britannia leendő urának, az ekkor tinédzseréveit élő trónörökösnek, Viktória hercegnőnek az érdeklődését is felkeltették „Anglia utolsó tengeri hőse” iránt. Alapvetően az ő támogatásának volt köszönhető, hogy trónra lépése után, 1847 május 22-én, Cochrane-t nemcsak, hogy újra felvették a Bath Rend lovagjai közé, hanem egyben rögtön meg is kapta a Rend nagykeresztjét. A rehabilitáció ezzel teljessé vált, s a tengernagy még ez év során ismét szolgálatra jelentkezett a Royal Navy-nél.

1848-tól 1851-ig a tengernagy előbb a Bahamákon állomásozó Észak-amerikai Flotta, majd a jamaicai Nyugat-indiai Flotta parancsnoka lett. Miután ekkor már évtizedek óta béke honolt, ez a beosztás leginkább csak adminisztratív feladatokkal járt. Megbízásának lejártával, 1851-ben Cochrane megkapta a tengernagyi (Full Admiral) rangot is. A krími háború kitörésekor ismét szolgálatra jelentkezett, s élvezve a kormány és a királynő támogatását, szerette volna megkapni az oroszok ellen a Balti-tengerre induló flotta parancsnokságát. A hír hallatán kisebb pánik tört ki az Admiralitáson. Cochrane ekkor már majdnem 80 éves volt, de a régi fenegyerek hírneve még mindig élénken élt a Royal Navy-ben. A Lordok erősen tartottak tőle, a tengernagy még valamilyen kockázatos vállalkozásba viszi bele a flottát, s udvariasan bár, de gyorsan és határozottan elutasították az ajánlatot. Nem tartott igényt Cochrane-re a Balti-tengeren működő flotta parancsnoka, az egyébként igencsak harmatos teljesítményt nyújtó Sir Charles John Napier sem, pedig a kivénhedt Tengeri Farkas több ízben is jelentkezett tanácsadónak a flottaparancsnok mellé.

Az Admiralitás igyekezett a tengernagyot minél messzebb tartani a Royal Navy hajóitól, nehogy még valami kárt tegyen bennük. Cochrane ekkor a miniszterelnökhöz, régi barátjához, Lord Palmerstone-hoz fordult, engedélyezze neki, hogy ő vezethesse a támadásokat Szevasztopol kikötőjének erődítményei ellen. Palmerstone állítólag már jóváhagyta az ötletet, amikor 1855 szeptemberében az ostromlott orosz város megadta magát, így a tengernagynak ez a terve is kútba esett.

A háború idején Cochrane ismét felmelegítette egyik régi ötletét, a vegyi hadviselés gondolatát, ezúttal a „büdös-hajóknál” lényegesen korszerűbb formában. Javaslata szerint a brit tüzérségnek cianiddal megtöltött gránátokkal kellett volna bombázni az orosz erődítményeket. (Az ötlet eredetileg Lyon Playfair skót kémikustól és liberális politikustól származott.) A javaslat ezúttal is elutasításra került, s a vegyi hadviseléstől, bár a technikai feltételek ekkor már adottak lettek volna hozzá, egészen az első világháborúig minden hadsereg tartózkodott.

Az agg Tengeri Farkas 1855-ben, nyolcvanéves korában.

Az agg Tengeri Farkas 1855-ben, nyolcvanéves korában.

 

1831-ben Cochrane gazdag emberként tért vissza Angliába. Külföldi szolgálatai során mintegy 70-80 ezer font jövedelemre tett szert. (A hivatalosan elismert bevétel, ha nem adunk helyet a sikkasztásokról szóló pletykáknak.) A Royal Navy-be való visszatérését követően tengernagyként kiemelt fizetést kapott, ami szintén komoly jövedelmet jelentett, még akkor is, amikor az aktív szolgálatot elutasítva félzsoldon élt. Tíz év sem telt el azonban, és a tengernagy már ismét anyagi nehézségekkel küszködött.

A gondok egyik fő forrása ezúttal is Cochrane felesége volt. 1839-ben Kitty különköltözött férjétől, s a család franciaországi házában élt tovább, természetesen a társadalmi pozíciójának megfelelő fényes külsőségek között. (A pár egyébként nem vált el, a különélés ellenére továbbra is jó viszonyban maradtak, és sűrűn leveleztek egymással.) Az egymást érő bálok és estélyek nyelték a pénzt, és a költségeket természetesen ezúttal is a távollevő férj állta. Úgyszintén hatalmas összegeket tüntetett el Cochrane elsőszülött fia, Thomas, aki nemcsak a műszaki újdonságok iránti érdeklődést és a kísérletező hajlamot örökölte apjától és nagyapjától, hanem azok feltűnően rossz üzleti érzékét is. Nagy összegeket fektetett egy vasúttársaságba, mely azonban gyorsan csődbe ment, és hatalmas tartozásokat hagyott hátra. Végül, de korántsem utolsósorban, maga Cochrane is tevékenyen hozzájárult a családi vagyon leamortizálásához. Ő továbbra is a gőzhajók nagy szerelmese maradt, maga is kísérletezett új hajtóművekkel, és már ekkor előnyben részesítette a propellert a lapátkerékkel szemben. Mindez nagyon is előremutató dolog, és újító szellemre vall, azonban mindehhez sajnos most is rendkívül pocsék üzleti érzék járult. A tengernagy egy gőzhajózási társaság alapításával próbálkozott, és természetesen ezúttal is hatalmasat bukott.

A kassza kiürülésével a tengernagy kénytelen volt valahonnan pénzt szerezni, és természetesen ezúttal is a régi időkből próbált meg hasznot húzni. Először az angol kormányzatnál próbálkozott, melyhez 1839-ben kártérítési igényt nyújtott be. Véleménye szerint a nagy tőzsdebotrány utáni jogtalanul bocsátották el a Royal Navy-től, ezért utólag követelte az 1814 és 1832 közti időszakban elmaradt fizetését, és igazságtalanul elszenvedett börtönbüntetése okán kártérítésként még ötezer fontot. Beadványát az angol kormány kapásból elutasította.

A brit történészek ez alkalommal is érezhető rosszallással írnak a mohó és pénzéhes Cochrane követelőzéseiről, pedig igényei tulajdonképpen egyáltalán nem tűnnek megalapozatlannak. A bíróság utólag törvénytelennek nyilvánította a tengernagy 1814-es elítélését, márpedig a haditengerészettől való elbocsátása akkor szintén törvénytelen volt, és jogosan léphetett fel kártérítési igénnyel volt munkáltatója felé. Úgyszintén nincs abban semmi szokatlan, ha egy ártatlanul bebörtönzött elítélt utólag kártérítést követel a börtönéveiért. Az összegen lehet vitatkozni, de az igény jogosultságán aligha.

Miután az angol kormányzattól nem sikerült egy centet sem kivasalnia, Cochrane a chilei és a brazil kormánynak nyújtotta be utólagos igényét az elmaradt zsákmánydíjak iránt. A tengernagy osztott-szorzott – de inkább szorzott –, és úgy találta, a két ország több mint 100 ezer fonttal maradt adósa. Természetesen egyikük sem volt hajlandó fizetni, így Cochrane beperelte mind a chilei, mind a brazil államot. A derék történészek itt általában igencsak súlyos jelzőkkel illetik hősünket, annak fékezhetetlen pénzsóvársága miatt. Cochrane pályafutásának valóban nem ezek a legemlékezetesebb pillanatai, a tengernagy ugyanis a pereket is ugyanolyan agresszív módon vitte végig, mint a hadjáratait. Végig támadásban volt, és nem válogatott sem az eszközökben, sem pedig a jelzőkben, melyekkel hajdani munkaadóit illette. A stílusa valóban nem igazán teszi őt rokonszenvessé, azonban hogy igényei ezúttal sem voltak teljesen megalapozatlanok, azt talán az is jelzi, hogy több évtizedes pereskedések után végül a két dél-amerikai kormány tényleg kénytelen volt komoly összegeket, sok tízezer fontot kifizetni. Ezek egy részét már csak évekkel Cochrane halála után utalták át az örökösöknek. Az utolsó per, melyben a bíróság 35 ezer font kifizetésére kötelezte a brazil államot, csak 1873-ban zárult le. (Cochrane unokái még 1876-ban is próbálkoztak kártérítési igénnyel az angol kormányzattal szemben, de követeléseiket a bíróság ezúttal is elutasította.)Cochrane emlékmű a skóciai Culrossban.

Cochrane emlékmű a skóciai Culrossban.

 

A tengernagy utolsó éveit fia kensingtoni házában töltötte, mint élő legenda, vagy ahogy az egyik életrajzírója fogalmaz, a viktoriánus Britannia két lábon járó emlékműve. Szellemi frissességét élete végéig megőrizte, és már nyolcvanadik éve után nekilátott emlékiratai megírásának, azonban ezt a munkát befejezni már nem tudta. (Halála után fia, Thomas Barnes Cochrane rendezte a hátrahagyott kéziratokat, és adta ki 1869-ben, „The Life of Thomas, Lord Cochrane, Tenth Earl of Dundonald” címmel. A könyv azonban nem terjed ki a tengernagy teljes pályafutására, csupán a görögországi események kezdetéig követi azt. Cochrane eddig jutott el halála előtt a szöveggel. A könyv ráadásul alapvetően nem azért íródott, hogy a közönséget a tengeri kalandokkal szórakoztassa, hanem hogy a szerzőt tisztázza a pályafutása során ellene felhozott vádak alól, melyek élete végéig fájó sebet jelentettek a tengernagy számára. A Speedy portyázásaival például mindössze három bekezdés foglalkozik, a Pallas és az Imperieuse útjaival még annyi sem. Ugyanekkor a Nagy Értéktőzsde Csalást követő bírósági eljárást több fejezeten át részletezi. A dél-amerikai eseményeknél is nagyobb terjedelmet szentel az ottani kormányok kárhoztatására, mint a hadi események leírására.) Cochrane testi egészsége azonban egyre gyengült, az utolsó években vesekövek kínozták. Két igencsak fájdalmas vesekőműtéten esett keresztül, és idős szervezete nem bírta ez ezzel járó megpróbáltatásokat. A második műtét közben halt meg, 1860 október 31-én, néhány héttel 85-ik születésnapja előtt.

Temetésére 1860 november 14-én került sor, óriási gyászszertartás mellett. Gyászolók hatalmas tömege haladt végig London utcáin a hat fekete mén által vontatott díszes halottaskocsit követve. A tömeg élén ott haladt a Royal Navy szinte teljes vezérkara, magas állami méltóságok, és magas rangú chilei, brazil, és görög delegáció. Nagy-Britannia utolsó tengeri hősét, a Tengeri Farkast, a Westminster Apátságban helyezték örök nyugalomra.

Chilei delegáció Cochrane sírjánál, egy 2018-ban tartott megemlékezésen.

Chilei delegáció Cochrane sírjánál, egy 2018-ban tartott megemlékezésen.

 

14 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr5815994828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Head Honcho 2020.07.11. 19:48:57

Nem semmi életút. És végül megkapta az elismerést, amit kivívott magának.

hátramozdító 2020.07.11. 20:40:23

Nagyon köszönjük, ez a sorozat is elgondolkodtató mestermű volt. Meg persze már most kíváncsi vagyok, mit hoz ide a jövő.

Prof. William · http://profwilliam.wordpress.com/ 2020.07.12. 00:07:23

Igazán remek cikksorozat, volt egy általunk nem annyira ismert hősről. Köszönjük!

Untermensch4 2020.07.12. 00:48:25

"A krími háború kitörésekor ismét szolgálatra jelentkezett, s élvezve a kormány és a királynő támogatását, szerette volna megkapni az oroszok ellen a Balti-tengerre induló flotta parancsnokságát. A hír hallatán kisebb pánik tört ki az Admiralitáson. Cochrane ekkor már majdnem 80 éves volt, de a régi fenegyerek hírneve még mindig élénken élt a Royal Navy-ben. A Lordok erősen tartottak tőle, a tengernagy még valamilyen kockázatos vállalkozásba viszi bele a flottát, s udvariasan bár, de gyorsan és határozottan elutasították az ajánlatot."

Ezt nem érem fel ésszel. Adtak volna neki csak néhány hajót, válogatott legénységgel (gondolom lettek volna önként jelentkezők, életében először fegyelmezett és motivált legénység...). Oroszokkal közlik hogy "Elindítottunk Önök ellen egy flottát. Meg Thomas Cochrane-t is." Pont a hírneve miatt lett volna nagy besza-behu az oroszoknál. :)

savanyújóska 2020.07.12. 08:33:52

@Untermensch4: A győzelem bizonyos, tehát nincs szükség holmi vakmerősködésre, ami veszélybe sodorná a mi szép hajóinkat. A Cochrane féléket általában csak akkor szokták elővenni, amikor kiderül, hogy a győzelem mégsem annyira bizonyos, és valahogy menteni kéne a helyzetet. Itt is csak akkor húzták volna elő a kalapból, amikor már aggódtak Szevasztopolnak a vártnál jobban elhúzódó ostroma miatt.

Untermensch4 2020.07.12. 11:15:03

@savanyújóska: Lehet hogy túl cinikus vagyok de ellenlábasai sem lobbiztak hogy kapjon esélyt kudarcot vallani..?
Néhány hajót a királynő sem volt hajlandó kockáztatni hogy a regények lapjairól ismert hős kalandorkodhasson egy jót? :)

savanyújóska 2020.07.12. 17:49:32

@Untermensch4: Azért ez még egy királyságban se úgy megy, hogy a királynő csak úgy ad a kedvencének egy flottát, hadd szórakozzon egyet. Az ellenlábasai meg inkább attól tarthattak, hogy a végén még megint sikert arat.

Wierosssz 2020.07.12. 20:19:49

Azért kár, hogy már nem érte meg az HMS Warrior szolgálatba állítását (bár gondolom az épüléséről RN fejesként voltak infói), tuti jött volna "az én már évekkel ezelőtt megmondtam" szöveggel :)

Untermensch4 2020.07.13. 19:59:30

@savanyújóska: Nem egy flottát... csak négy hajót. A "hivatalos" flotta mellett amolyan privateer-utánérzésként :)

Cymantrene 2020.07.15. 21:11:19

Mindent egybe vetve: szép életút.
Vajon mi lett volna Nelsonnal, ha túléli Trafalgart? Előbb-utóbb neki is a tökére léptek volna, amikor már nem lett volna rá olyan nagy szükség.

gigabursch 2020.07.15. 22:25:44

Nem semmi êletút.
Köszönöm a sorozatot.

Ami a görögöket illeti:
Egy lyukas tejeszacskót nem lehet rájuk bízni.
S még a magyarokra mondják, hogy hárman négy felé...

@Cymantrene:
Mármint Nelsonra vagy a tökeire?

Macroglossa 2020.07.17. 06:54:21

@Cymantrene: Nelson szerintem olyan szintű "rocksztár" lett volna egy megnyert és túlélt Trafalgar után (meg már Abukir és miegymás a tarsolyában), hogy szinte sebezhetetlen lett volna politikailag

savanyújóska 2020.07.17. 09:16:36

@Cymantrene: @Macroglossa: Nelson azért általában mindig tudta, kivel kell jóban lenni, és mikor hogyan kell viselkedni. Sokkal simulékonyabb volt, mint Cochrane, bár néha ő is egészen bunkó módon önfejű tudott lenni. A Lady Hamilton ügyre majdnem ráment a karrierje, és nem törődött vele. Ha túléli a háborút, szerintem hivatásos nemzeti hőst csináltak volna belőle, szépen csengő címekkel és rangokkal, de távol tartották volna a tényleges hatalomtól, és a flotta irányításától.

Flankerr 2020.07.23. 00:35:55

Köszi szépen, imádtam minden sorát a sorozatnak :)
süti beállítások módosítása