Gurultunk haza Brünnből, s útitársam felveté, hogy ha már itt megyünk el Znojmo mellett, ugorjunk be oda kicsinyég. Estefelé jár az idő, az igaz, de mit vesztünk ama két órával, amit eltöltünk ott? Még elcsíphetjük a legszebb alkonyi fényeket, akkor a legsejtelmesebbek a falak, amikor vöröses barnába öltözködnek. Hát legyen; bekanyarodtunk Znojmóba (régi, általunk jobban ismert német nevén Znaimba), hogy megnézzük a világhíres panorámát.

Mert Znojmónak ez a nagy látványossága: a várfal, amely a Thaya folyó meredek völgye fölött három ágban nyúlik ki. Középső része az, amely a Szent Miklós-templom és az árnyékában meghúzódó Szent Vencel-kápolnát tartja; két oldalt két kikönyöklő erődfokról lehet rájuk pillantgatni, de mindegyik átfogó panorámát biztosít a völgyre, s egymásra is. Hát ezért dőlnek ide a népek, másért – sajnos – nem. Pedig a városnak vannak további kedves értékei, apróságok, szöszmöszök, de a turizmus számára csak ez a három várfal a fontos, mert ezek a jó fényképtémák. Mi csak az idő hiánya miatt szemléltük meg ezt, de én még vissza fogok ide térni, hogy a városról további érdekességeket meséljek el. Most azonban maradjunk a könyököknél.

Znojmo főterén parkoltunk le. Augusztus vége volt, unalmas hétvégi alkony. A nagy, kopár, kövezett téren sehol egy ember… Pedig ez tényleg a belváros, van itt tűztorony is! (A volt tanácsháza tornya.)

Mielőtt arra a szorongató érzésre jutottunk volna, hogy itt neutrontámadás söpört végig, előbóklászott valahonnan két rendőr, s ebből megértettük: itt még van élet! (A következő két fotó útitársamé: T.M.F.B.S.)

Elindultunk a főtéren át a vár felé, ahol két kislány egy mozgóbüfében fagylaltot árusított. Hogy kinek és miért pont itt és ilyenkor – rejtély volt. De a fagyi finom. Én nem ettem, útitársam elmondásában közlöm e élményt.

A vár bejáratánál egy sörgyárra bukkanunk. Nocsak. Sörgyár, itt, a város közepén, műemléki környezetben, mindennek a tetején? Mikor kerül ez ide?

1709-ben. Az 1050-ben épített s folyton fejlesztett mord vár addigra már minden stratégiai jelentőségét elvesztette, elkezdték lebontani a falakat, szóval, nem sok mindent találunk a páncélos középkorból. Ekkor kezdett idetelepülni a városban 1278 óta működő sörgyár, amely felfalta a vár területének egy részét. Hivatalosan 1720 óta főzték és mérték itt a sört. A katonaság végleg csak 1725-ben vonult ki a többi területről, arra meg Fischer von Erlach építtetett magának egy háromszárnyú barokk kastélyt. (Ma múzeum.) A serfözésre vonatkozó múlt idő jogos: mert már nem. Ahogy olvastam, a környezetvédőknek elegük lett abból, hogy a gyár teherautói szétbarmolták a kövezetet és a repedeztek miattuk a műemléki falak, ezért a gyár 2005-ben csendben elhurcolkodott innen Brünnbe: ott termelnek, ott palackoznak. Hogy a régi dicsőség hátrahagyott helye mire jó most, nem tudom: élettelennek tűnt az egész, olyannak, mintha itt semmi sem lenne a múlt emlékein kívül. Talán majd egyszer múzeumot fognak nyitni benne.

Mellette egy vékony, szinte ösvényszerű kőjárat indul ki a vár első fokára, oda, ahonnan a legtöbb fénykép készül. Felmegyünk egy toronyba, ott vár ránk egy információs pult, de amúgy az átjárás szabad. Ha innen egy lépcsőcsigán leereszkedünk, máris ott vagyunk a sík téren, a vár egyes számú fokán, s lehet gyönyörködni a látnivalókban.

Mielőtt azonban ebbe képileg illusztrálva belemerülnénk, nézzük meg a Szent Katalin-kápolnát a bástyafok közepén, amely egy kiugró sziklán gunnyaszt. Ez egy rotunda, vagyis kör alakú imahely, cseh neve is ez: Rotunda svaté Kateřiny.

A történelemtudomány még adós azzal, hogy pontosan mikor jött létre, de mindenki az XII. század első felére datálja. Benne a szintén eme korszakból, tételesen 1134-ből származó falfestmények vannak, amelyeket, mert záróra volt, nem tudtuk megnézni. De mi úgyis a panoráma miatt tértünk be ide… A rotundát 1555-ig egyházi célokra használták, de a hívek valahogy nem tudtak vele igazán azonosulni, fura, szokatlan formája miatt Pogány-várnak nevezték, azt hitték, hogy még a kereszténység előtti időkből maradhatott itt. Az XVI. sz. közepén hirtelen megtorpant a hitbeli lendület (reformáció!), s megvette a város. Azonban a rotunda e tájban még nem volt ilyen magányos, mint most; ilyenné akkor lőn, amikor 1709-ben elkezdték építeni mellette a sörgyárat, s lerombolták a körülötte ágaskodó falakat. Ím, a gyalázatos vég: istálló, műhely, majd táncterem és sörbár lett. Csak 1888-ban kezdték el rekonstruálni addig elhanyagolt freskóit. Jelenleg csak látványosságnak számít, belépti díj ellenében megtekinthető.

Akkor jöjjön a várva várt panoráma! Először is a főlátványosság kell nekünk, a két templom:

Alattuk van a Thaya folyó völgye. Jobb oldalon két magas, fával borított domb között a felduzzasztott víz kéklik. (Ezt máshonnan fényképeztem le, a Szent Vencel-kápolna oldaláról.) 

Ide valami jó kis szabadstrandot lehetne elképzelni, de nem láttam erre utaló jelet. Talán a horgászok értékelik a leginkább a látványt. Hal lehet bőven. (Csehország tele van tavakkal, a többségük mesterséges, az XVIII. században futott fel a halgazdaság, ezért is van a cseh ételek közt annyi pontyos, csukás, harcsás finomság.)  

Velünk szemben lankás domboldalak zöldellnek, rajtuk kis házakkal. Mondhatnánk erre, hogy zártkerti övezet, s ezzel nem tévedünk sokat. Bukolikus a hangulat az apró, mármint felülről apró építményekkel, de ez még a város része, ám láthatólag nem sok köze van a belterülethez, inkább pihenőövezet.

Nem tudom, hogy hol halhatott meg a mi Zsigmond királyunk 1437. december 9-én, amikor éppen a várba bezárkózó feleségét, Cillei Borbálát akarta a családi béke helyreállítására bírni a diplomáciai eszközök kimerülése után, magyarán: épp zordan ostromolta a várat. Zsigmond már öreg volt és fáradt, betelt az ideje. Felvette az utolsó kenetet, misét rendeztetett a lelki üdvéért, letelepedett trónjára, felöltötte a császárságának kijáró öltözetet, aztán egy nap múlva teljes uralmi felszereltségben örökre elszunnyadt. Lehet, hogy a vár másik oldalán történt a dolog, erre még nem jöttem rá. Én azonban itt, e dombok között képzelem el ezt az eseményt.

Mint ahogy azt is itt képzelem el, ahogy 1304-ben fejjel lefelé lógott a sátrában. Akkor éppen nem a feleségével, hanem a cseh királlyal, ill. annak egy helyi érdekeltségű rablólovagjával volt baja neki, meg az osztrák hercegnek, ezért (magyar seregekkel együtt) ostromzár alá vette a várat. A viadal több szempontból is eredeti volt, mivel cseh földön itt vetettek be először ágyút. Sokol lovag, teljes nevén Lamberg János és pusztításban hű társa, Kunstatt Henrik (más néven: Hynek) eredi módját találta meg annak, hogy elvegye a császár-király kedvét a további piszkálódástól. „Sólyom” és „Sovány ördög” (ahogy nevezték őket) hordókban halmozta fel az ostromlott vár lakosságából kiürült bélsarat, s ezt legörgették az ellenség táborába. Az egy dolog, hogy a szétszakadó ócska hordók büdösek voltak, de nem ez volt a cél, hanem a vérhas kiváltása. Tökéletes volt a siker: Zsigmond éppen úgy elkapta a nyavalyát, mint a vele együtt harcoló IV. Albert osztrák herceg. Amikor már nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy dögrováson vannak, Bécsből hozatott nagyhírű orvosuk (nevét nem tudom) eredeti kúrát vetett be. Úgy gondolta, hogy a vérhas eredménye ugyebár alul hatol ki az emberből, mert a belekbe szorul a rossz levegő; ha tehát a páciens kihányná vagy kilehelné a kórt, akkor az nem érné el a béltraktust. Ezért a két uralkodót felfüggesztette egy-egy kötélre fejjel lefelé. IV. Albert nem bírta a strapát, ő kilehelte a lelkét az első nap után; Zsigmond túlélte. Hogy az orvossal mi történt ezek után, azt nem tudom, de hogy nem kapott ezért díszoklevelet, az biztos. Zsigmond számára különben bukás volt az ostrom, a várat nem sikerült bevennie.

Lankák, mezők, házacskák… Köztük a császár fejjel lefelé, miközben hány és láza van és félrebeszél… Dögletes szag és hullák mindenütt… Fenn a röhögő rablólovagok… Hát, ez is megérne egy filmet!

De menjünk vissza, s forduljunk a két templom felé. A Szent Miklós (Chrám sv. Mikuláše), a nagyobbik, tisztes gótikus iparosmunka (építés: 1338), belülről különösebb látnivalója nincs, benn góttal vegyes a barokk, amelyre persze a sűrűsödő alkony félhomálya is rátett, bár a nyitott ajtón át sejtelmesen zúdult be a lebukó tűzgömb fénye:

Megjegyzendő, hogy tornya nem eredeti munka, 1850-ben avatták fel. Kis történelemhamisítás, mint nálunk a Mátyás-templom, de jól néz ki. A templomban ravatalozták fel a halott Zsigmondot, mert ezt a várat a halála után sikerült bevenni. Az oltára előtt a szószék egészen eredeti: az Úristen a földgömb fölött. Haladni kellett a korral... (Ez a laposföld-hívek figyelmébe ajánlom.)

Egy kis részlet még belőle:

És ne feledkezzünk el Szent Bonifác mártírról sem, akinek itt van az ereklyéje:

A több Bonifác közül ő valahol a környéken (vagy Magyarországon) szenvedett vértanúságot kb. 1007-ben, mivel a lakosság megunta hittérítési sikereit. Megjegyzés: érdemes mellette megnézni a hálatáblákat. Mind német nyelvű, csehet egyet sem találtam. Ez azt jelenti, hogy 1945-ben véget ért a kultusza. Az okokat, gondolom, nem kell magyarázni.

Mellette a kis Szent Vencel (Kaple sv. Václava) gubbaszt (1520-ból) közvetlenül a várfalon. 

Van egy kis fedett keringője, ahonnan megnézhetjük, honnan jöttünk ide:

A belseje ennek sem túl jelentős, annyi benne csak az érdekesség, hogy két emeletből áll: alul van a Szent Vencel, fenn a Szent Anna kápolnarész. Ilyen sincs sok Csehországban, sőt, a világon sem. Ez a felső rész:

Ez pedig az alsó:

Ha pedig ezen is túlmegyünk, néhány kis utcán át egy kapun keresztül kiérkezünk az utolsó teraszrészre.

Ez már tényleg az: nagy, sík parkolószerűség, csak éppen autó nincs benne, egy étterem üzemel a sarkában, egy meg alatt. Ismét megtekinthetjük a helyeket, ahonnan jöttünk, s megállapíthatjuk, hogy bár a látvány itt kevésbé meglepő, de még mindig pihentető a szemnek. 

Ez azt jelenti, hogy lepillantva észlelhetjük: szőlőtőkékkel rakták tele a domboldalt (pont, mint Kutná Horában), középén, a szalagosan kanyargó sétaúton pedig egy Kálvária-szobor áll. De erről már hadd beszéljem útitársam, T.M.F.B.S., aki így ragadta meg ezt. Fekete-fehér, de akkora már besötétedett, a táj is ilyen lett.

Mi pedig – ó, bánat! – hajthattunk haza. (Aki viszont érdeklődik az iránt, hogy mi vár rá a városban, ha még pár órán át ott marad, annak kesergő beszámolóm itt.)