A müncheni Régi Képtár

Münchenben az I. Lajos bajor király (1786-1868) rendelkezése alapján épített Alte Pinakothek (Régi Képtár) eredetileg nem volt „alte”, merthogy ez volt az egyetlen ilyen a városban: mai nevét csak akkor kapta meg, amikor megnyílt a szomszédságában „neue”, vagyis az Új Képtár, amely az XIX. századi német festők műveit foglalta, ill. foglalja magában. A Régi Képtár bajor királyi ház (a Wittelsbachok) festményeit tartalmazza, nemcsak azt, amit Münchenben, de amit más kastélyaikban (pl. Düsseldorfban) tartottak, viszont ezek mellé már az építkezés közben felvásároltak további festményeket, immár célzatosan a kollekció kibővítésére: most kb. 700 darabnál tartunk. Ez már nem gyarapszik tovább, lerögzült, végleges állapotot jelent. 

Az épület neoreneszánsz stílusban készült 1826-36 között (Leo von Klenze tervei alapján). A múzeum a II. Világháborúban súlyos károkat szenvedett, de a festmények nem, azokat biztonságba helyezték; 1957-ben hozták helyre az építmény sérüléseit. Ez többek között úgy oldották meg, hogy nem az egész homlokzatot állították helyre, hanem a korábbihoz képest szimplábban kerül sor a hiányok pótlására, téglából, jelezve a háború hatását. Így nézett ki a korábbi változat: 

05_abb_2.jpg

Vagyis maga a neoreneszánsz unalom. Az ember észre sem venné, ha nem tudná, hogy ez Az. Pláne ma, amikor már csak ennyi maradt belőle (a másik szárnyát restaurálták).

20180706_171226.jpg

Ha a belsejébe lépünk, a hatalmas előtér mögött két szűk és meredek oldallépcső terel minket felfelé üres falak, belülről pedig kivilágított, négyszög alakú oszlopsor mellett. 

20180706_165406.jpg

Ez nem a reneszánsz, inkább a német birodalmi stílus. Bármelyik lépcső tetején is vagyunk, forduljunk vissza és lepődjünk meg annak a térnek szűk mélységen, amelyen feljutottunk ide – impozáns a látvány. Ki sem nézné az ember az épületről, ha kívülről vet rá egy pillantást. 

20180706_165442.jpg

A bal oldali szárnyon érdemes indítani a látogatást, ott kezdődik a bemutató néhány középkori (gót és korareneszánsz) festménnyel, majd Dürerrel és Altdorferrel folytatódik. Ez utóbbi rendkívül érdekelt engem – igazából azért jöttem ide, hogy élőben is megtekintsem a Nagy Sándor csatája c. festményét. 

20180706_145236.jpg

Direkt nem néztem meg itthon, hogy mekkora a mérete, mert szeretem a meglepetéseket. Nos, meglepő, hogy milyen kicsi. Nagy megelégedésemre a művészetek barátai oly mértékben lepték el az előtte lévő kicsiny teret, hogy nagy üggyel-bajjal tudtam olyan képet csinálni róla, ahol csak néhányan álltak előtte: 

20180706_150457.jpg

Van még ebben a teremben egy (több) Dürer. A Magyar Posta 1979-ben kiadott egy Dürer-sorozatot, ez nekem (mert bélyeget gyűjtöttem), megvolt. Most tudatosodott bennem az, hogy a 2, 3 és 4 forintos bélyeg tulajdonképpen egy kinyitható oltárkép három darabja: 

durer_1.jpg

Szintén nagy kedvencemmel találkozhattam egy teremmel odébb, amikor odaálltam Tiziano portréja elé, ami V. Károly császárt (és I. Károly spanyol királyt) ábrázolja. 

tiziano.jpg

Ezt a képet mindig összevetettem magamban azokkal a hivatalos festményekkel, amelyek egy adott kor hatalmasságát ábrázolta, s arra gondoltam: igen, ilyen egyszerűen, így is lehet. Az más kérdés, hogy mivel nincsenek rajta a hatalmi jelvények, így inkább hasonlít egy gyanakodó váltóüzérre, mint egy uralkodóra, de legyünk őszinték? A maga módján ő is az volt. 

Rubenstől a Leukipposz lányainak elrablása már csak arra késztetett, hogy éppen megálljak előtte. Történt ugyanis az, hogy mi járattuk az IPM-t, vagyis az Interpress Magazint. Az egyiknek a címlapján ez a kép szerepelt, de hogy, hogy nem, valahogy kettő is volt ebből a számból. Szerintem apám és anyám egyaránt megvette az újságosnál. Úgyhogy vagy az egyik példány tűnt fel a lakásban, vagy a másik, így, ha nem is akartam volna, beleégett a festmény a szemembe. Mondtam magamnak, hogy ezek a nők nem igazán ruhamodellek – és pont ezért sokkal jobban tetszettek. 

08rablas.jpg

Időrendben haladunk hát előre az épület másik vége felé, ahol az XVIII. század vár ránk  – ezzel az évszázaddal zárul a tárlat. Jön Leonardo, Raffaello, Rubens, Rembrandt, van Dyck, El Greco, Tiepolo. Ez utóbbinak itt van a hatalmas festménye: Szt. Kelemen pápa imádja a Szentháromságot.  

tiepolo.jpg

Gyermekkoromban láttam ennek reprodukcióját, s alaposan elgondolkodtatott. Szóval van Jézus, aki olyan lazán veti be a fölény sármját, oly kecsesen tartja kezében megfeszítésének láthatólag pehelykönnyű eszközét, mintha dicsekedne vele: ugye, milyen szép keresztem van? Az Atyaisten viszont, mint valami foszlott ruhájú koldus hajol a pápa fölé, s magyarázkodna neki: nézd, kérlek, én sem így akartam ezt a dolgot, de te legalább hiszel még Bennem. 

Majd jönnek a franciák. Innen csak egy képet emelek ki, Fragonard egyik léleküdítő festményét, amely megtanítja a serdülő nemzedéknek, hogy mire jó (ugatáson kívül) a kutya:  

fragonard_1.jpg

Akik utánuk következnek, azok már az Új Képtárban találhatóak meg. (A régivel szemben.) 

A Régi Képtár ugyanakkor nem elsősorban a német, hanem olasz és németalföldi képekkel örvendeztet meg minket. A termek bejárása attól függ, hogy mennyire ismerjük ezeket. Mert ha igen, akkor is kell hozzá legalább két óra, hogy az ember megtekintse a kedvenceit. A termek közül váltakozva az egyik zöldre, a másik vörösre van festve, s az utcafront előtt is vannak még kisebb, egymásba nyíló termek, itt az „aprómunkák” kaptak helyet.

20180706_164631.jpg

Az alkotások kényelmes távolságban vannak egymástól, zsúfoltságra nem kell számítanunk, bár van pár terem, ahol a mennyezetnél is festmények vannak – de ezek óriási méretűek. (Megjegyzendő: különösen a barokk részleg az, ahol irdatlan méretekkel hivatkozó művekkel találkozunk. Kell is hozzájuk a belmagasság!) 

20180706_152031.jpg

Ami tetszett, hogy itt nem az akadémia tagságára jelöltek jelentek meg, értsd 60 év +/– 10, hanem a fiatalság is. Gyerekkoromban több cikket olvastam arról, hogy hanyatlik a klasszikus zene, nem járnak a fiatalok képtárakba, meg ilyenek. Aztán tessék: itt tele volt velük a sok terem. És nem osztálykiránduláson vettek részt, hanem csak azért, mert ehhez volt kedvük. 

20180706_161602.jpg

Jut erről eszembe egy történet. Egyik ismerősöm egyszer kotorászott a dvd-jeim között, s amikor ajánlgattam neki egy-egy filmet, megnézte a borítójukat, aztán visszatette őket. Kérdeztem, mi a baj velük? Az, felelte, hogy őt az újdonságok érdeklik, öt évnél idősebb filmet nem néz meg. Akkor adok neked egy jótanácsot – mondtam. Ne menj el még véletlenül se a Sixtusi Kápolnába: amit ott látsz, az már 500 éves…