Nápoly bohó Betlehemje

„A Maradonásat ki ne hagyd!” – mondta nyomatékosan ismerősöm, amikor hallotta, hogy Nápolyba készülök, s lelkemre kötötte, hogy a Betlehemesek utcáját látnom kell. Hozzátette még, hogy ez számára a förtelem csúcsa, de nincs mese, oda kell menni, mert ilyen nincs még egy a világon… A helyszíni szemlén részt vett további barátaimnak ugyanez volt erről a véleménye. No, miről is van szó?

Nápolyban a XVII. sz.-ban elharapózott egy fura kisipar: a Betlehem-építészet. Az XIV-XV. századból már voltak feljegyzések arra, hogy Nápolyban szalmát, kis fabábukat helyeztek el templomokban és úriházakban, mutatva a Megváltó születését; de csak 1507-ben jelent meg az első olyan Betlehem, amelyben már volt egy barlang (még igazi kőből), ez 28 alakkal bírt, továbbá felbukkant benne egy kocsma is. Ez fontos lesz, mert a nápolyi betlehemesek Jézus születését körberakták lakóhelyük jellegzetes alakjaival és helyszíneivel. E művek ekkor még a templomok számára lettek leszállítva. Volt rá igény: mert Advent alatt mindegyik pap vetélkedni kényszerült a látványosságra oly fogékony nápolyiak lelkéért, templomból pedig túltengés volt. A hívek részéről jelentős vonzereje volt a dolognak az, hogy Jézus születésénél ugyan jelen volt a három király, azonban köznép vette őt körbe. A kisember örömmel látta viszont magát a mellékalakokban, s az iparosok ezt az élményt célzatosan szállították neki.  

20181019_131213.jpg

Kifejlett állapotában így pompázott az eredmény. A Betlehemet december 8-án kellett megnyitni, s fokozatosan kerültek bele a szereplők, vagyis a ruhát öltött kis bábok festői falusi miliőben. Az volt a cél, hogy Szentestén a kompozíció már végső állapotban legyen, az utolsó elem az aznap elhelyezett Kisded volt a jászolban. A világoskék háttér előtt középre került (általában szikla tetejére) a Szent Család és annak hódolói; egyébként lenn és oldalt volt ott minden és mindenki, mondhatni, a lényeg, amiért építették az egészet: sziklán ülő házak, patakok, hidak, vízesések, ösvények, kaptatók, az élők közül juhok, tehenek, az értelemmel bíró jószágok sorában pizzakészítők, halászok, vándorok, koldusok, iszákosok, vásárlók, eladók, háziasszonyok, bojtárok, nemesemberek, még szajhák is. A mellékalakoknak tulajdonképpen semmi kapcsolata nem volt a történet középpontjával, nem is figyelnek rá, egymásra annál inkább: élik vidáman az életüket, s pont ezt szerette bennük a nápolyi nép. Még csak feltétlenül szépek sem voltak: golyvások, koldusok, törpék is bemutatásra kerültek. Kialakultak a konkrét alakok, némelyiknek neve is volt. Különlegesek voltak az eladók, mert portékájukkal egy-egy hónapot jelképeztek. A figurák érzelemteljesek: mind vidámak (bánatos arc után kutatni kell), mosolyognak, nevetnek, mutogatnak, hadonásznak, beszélnek, széttárják vagy kérlelve nyújtják mások felé a karjukat. Ezt lehetett bámulni, körbejárni és imádkozni előtte az ünnepkör végéig.

Az XVIII. században az arisztokrácia, majd a polgárság fogékony lett a témára. Mindenki igyekezett lepipálni a másikat, ebből aztán olyan verseny kerekedett, hogy a Betlehem-építészet a város egyik szellemi védjegyévé változott. Goethe ezt írta róla 1787. május 27-én: „Itt lehet megemlékeznem a nápolyiak egy másik igen népszerű kedvteléséről. A jászlak ezek (presepe), karácsonykor minden templomban ott látni őket; tulajdonképpen a pásztorok, angyalok és háromkirályok imádását ábrázolják, többé-kevésbé tetszetős, gazdag és pompás csoportosításban. A vidám Nápolyban ez a csoportosítás még a lapos háztetőkre is felkerült; könnyű, kunyhószerű építményt emelnek ott s örökzöld ágakkal és cserjékkel díszítik. Az Istenanyát, a Gyermeket s a körülöttük állókat és lebegőket pompásan kiöltöztetik; ruházatukra tekintélyes összeget költ a ház. Hanem ami az egészet összehasonlíthatatlanul fölségessé teszi, az a háttér, benne a Vezúvval és környékével. A bábuk közé nyilván eleven alakok is keveredhettek olykor-olykor, s így alakulhatott ki fokozatosan az előkelő és gazdag családok egyik legjelentősebb szórakozása: hogy esti üdülésül előadattak palotáikban világi jeleneteket is, akár a történelemből, akár a költészetből.” Vagyis a Betlehemek a helyi amatőr színjátszást is elősegítették. Nem csoda hát, hogy szakirodalma van, amelyben művészettörténészek elemzik a fejlődését, a kompozíciók szabványait, a jelentősebb mesterek műhelyeinek technikáit. (Jelzem, hogy a neten így keressünk rá: „presepe”, olaszul: jászol.)

S hogy mire volt képes ez a bohóság, azt meg lehet vizsgálni a S. Elmo-erőd alatti Certosa di San Martino-ban, vagyis a Szent Márton Kolostorban. A gyűjteményes kiállítás nagy, régi Betlehemeket foglalja magában. Ezek XVIII. sz.-i bábuit és berendezéseit Michele Cuciniello (1823-1889), egy helyi építész gyűjtötte össze. Egyik barátja, Giuseppe Fiorelli, a helyi múzeumok főigazgatója ösztökélte őt arra, hogy bocsássa őket közszemére, Demetrio Salazar, a kolostor igazgatója biztosított helyet neki. Cuciniello végül belement a dologba azzal a feltétellel, hogy a jeleneteket ő állítja össze egyik építész barátja segítségével. Ezt először 1880-ban láthatta a közönség, a további hasonló, de kisebb darabokat (külön-külön kiállítva) a múzeum menet közben vásárolta össze. (Kép: wikipedia, alkotó: Lalupa. Én is lekaptam, de ez élesebb.)

cuciniello.JPG

A Cuciniello-féle Betlehem elképesztő a méreteinél és az alakok számánál fogva. Nem kell nagyon magyarázni a benne látható történetet, de azt nem árt tudni, hogy Cuciniello a bölcsőt egy római templom rom-utánzatában helyezte el, ezzel jelezve azt, hogy ez a kis ember volt az, aki végül uralma alá hajtotta a rómaiak lelkét. Volt persze, akinek a rom légiessége nem tetszett, mondván: az oszlopai vékonyabbak, mint az előtte álló pásztorok válla.

Aztán az XIX. sz.-ban a divat lehanyatlott. Az európai képzőművészet a klasszicizmus megjelenéséig nyilvánvaló adottságnak vette, hogy a bibliai és szentek életét tartalmazó jeleneteket nem korhű, hanem az alkotó korának ruházatában adták elő, ill. abban is. (Ez alól csak a Háromkirályok és kísérete volt kivétel, mert rájuk keleti jelmezeket húztak.) Aztán ez a forradalmak korával lehanyatlott, pedig érdekes lett volna cilinderes urakat és csákós tiszteket látni a Bölcső körül.

Ettől még e kisipar nem szűnt meg, viszont eredetisége lehanyatlott. Szemlélete lecövekelt a barokk külsőségekben, így ez ma már csak megmerevedett, dogmaszellemű utánzás minden eredetiség nélkül. S kik készítik őket? Vannak családok, akik örökségképpen élnek ebből: ők ragadták magukhoz a belvárosban, a Dóm közelében lévő sikátort, a Via San Gregorio Armeno utcát, ahol a portékáikat közszemlére teszik – ma már nem is elsősorban a nápolyiak, inkább a turisták számára. Viszont a látottakban a kegyelet a legkevesebb. Mert agyonpingált, jól–rosszul összetákolt, régi ruhákba öltöztetett szobrocskákból áll az utcatárlat. A mesterek semmiféle modernitási engedményre nem készek: ugyanaz náluk a testtartás, ugyanaz a ruházat, mint kétszáz évvel korábban, s ez erősen avíttas jelleget ad az egésznek. Egyszóval: desztillált a giccs.

20181023_143927.jpg

Mentségemre legyen szólva, hogy előző napon az Archeológiai Múzeumban néztem végig a római szobrászatot. Ha soraim mögül kihallatszik a sikoly, az emiatt van. De tompítsuk az élményt: gondoljunk bele, hogy már több száz éve is ilyeneket láttak a vásárlók, egyszóval egy rövid sétával visszalépünk a múltba, mert ugyanabból válogathatunk, mint a korabeliek. (Kivéve a kínai műanyag autókat és elemmel hajtott művízeséseket, mert ezek a társbérlők.) S hát milyen kedélyes, ártalmatlan szórakozást nyújthatott nekik az, hogy az egyes elemeket összeszedve felépíthettek egy Betlehemet! Igazi kirakós játék volt, a minőségi végeredmény pedig kreativitást igényelt. Szerintem gyermekeknek ma is ajánlott lenne – ha nem volna nagy a térigénye, és ne lenne olyan drága mulatság, mert egy közepes kompozícióhoz 20-30 szobor kellene és ugyanennyi tájelem.

20181023_143554.jpg

Viszont a vidor mesterek igyekeznek frissen reagálni a közéleti változásokra, s azonnal készen állnak arra, hogy politikai szereplők, focisták, színészek és zenészek buta kinézetű, üvöltő színekkel kipingált bábjaival árasszák el az utcát. A Maradonás jászolt én ugyan nem találtam meg (pedig figyeltem alaposan), a jelek szerint elkelt. Van helyette viszont Putyin, Merkel (kissé célzatosan római karlendítéssel), s ki feszít középütt…? Na ja. Otthonra egy kis Mussolinit? Ha fizeti, hadd vigye!

Persze, nem a Betlehemhez. (Bár ki tudja.)

20181023_143734.jpg