A szociális területen dolgozó szakemberek tapasztalatai szerint a deprivált környezetből átköltöztetett emberek beilleszkedése az új lakókörnyezetbe szakmai támogatás és koordináció nélkül szinte lehetetlen. Az előítéletek természetesen kétirányúak, a „befogadó” közeg megbélyegzi a beköltözőt, mely megbélyegzettség apránként önbeteljesítő jóslattá válik, miután a beköltöző egy idő után akár a jó szándékú megjegyzéseket is támadásként élheti meg. Erre nagyon nagy kihívás felkészíteni mind a közösséget, mind pedig az egyént. Azt gondoljuk, hogy a telepfelszámolási programnak tartalmaznia kellett volna egy ilyen komplex gondozási folyamatot, de az utánkövetés semmiképp sem nélkülözhető eleme a sikeres integrációnak, bár az előzetes felkészítés is igencsak sarkalatos pontja egy ilyen folyamatnak.

Gerd Altmann képe a Pixabay -en. 

Nagyon fontos a különböző félelmeket tisztázni, a közvetlen és a közvetett tapasztalatokat szétválasztani egymástól, ugyanis ezek összemosása könnyen fűthet egy olyan öngerjesztő folyamatot, amely kontraproduktív a lakóközösség és az egyén helyzetére nézve egyaránt. Ha a megbélyegzett egyénekkel vagy családokkal kapcsolatos jóslatok beteljesülnek, az egyrészt keresztülhúzza a társadalmi integrációba fektetett munkát, másrészt pedig a közösség által kavart por az efféle események kapcsán csak tovább rontja a lakótelep hírnevét. A menekülők az áron alul kínált lakásaikkal csak lefelé rántják magukkal az ingatlanok nm árát.

A befogadó közeg tehát árgus szemekkel nézi az új lakókkal érkező jövés-menést a házban, amelynek egy része közvetlen tapasztalat, amikor látjuk, hogy valamelyik lakóhoz barátok, családtagok érkeznek. A deprivált környezetből érkezők esetén ráadásul erősebbek ezek a kötelékek, hiszen sok esetben csak egymásra számíthatnak és a mindennapi ügyes-bajos dolgaik megoldásában is gyakran számítanak egymás segítségre (nem csak ünnepekkor és különböző alkalmakkor látogatják egymást). Ha a lakóközösség ezt nem nézi jó szemmel, azt könnyen személyes támadásként élheti meg a beköltöző is, hiszen úgy érezheti, hogy a mankót rúgják ki alóla. Ezekben az esetekben kialakulhatnak közvetlen konfliktusok, pl. szóváltás, de valószínűbb, hogy a lakóközösség inkább egymás közt „beszéli ki” a belső konfliktusait, így a közvetett tapasztalás által a beköltözőket egy sor más problémával hozhatják összefüggésbe, mely problémák akár már korábban is megjelenhettek.

A legkomplexebb, leghatékonyabb integráció egy kétlépcsős mobilitási program volna, amelyben a telepfelszámolásban érintetteket átmenetileg költöztetnék egy adott lakóközösségbe, s az integrációs program végeztével költözhetnének a végleges helyükre, immár hátrahagyva az eredeti lakóhelyük révén szerzett bélyeget. Ennek a költsége természetesen sokszorosa lehet egy egyszerű áttelepítéshez képest, ugyanakkor érdemes végiggondolni, hogy akárcsak az előgondozás kispórolása is eredményezheti egy program sikertelenségét, a szakmai támogatással és koordinációval végzett utánkövetés kihagyása pedig egyenesen borítékolja azt.