Nem tudom, hányan merünk belegondolni egy csendes, a szeretteink körében töltött békés vasárnap reggelen, vagy akár egy sűrű szövésű, fárasztó és megterhelő hétköznap délutánon, hogy hogyan szeretnénk, ha véget érne az életünk.
Nem gondolunk erre, hiszen a halál gondolata nyomasztó, és általában úgy érezzük, amíg nem muszáj, amíg nem nyomul közvetlen közel, nem kell foglalkoznunk vele, nem kell szorongást keltő kérdéseken törni a fejünk.
Valóban nem kell, de a felelősségteljes gondolkodásnak talán részét kell, hogy képezze egyfajta előrelátás. Nem számvetés, pusztán mindig új reflexió és önreflexió. Ha ez nincs, a halál híre, vagy akár csak egy szerettünk általi közelsége is megrémiszthet bennünket, tagadásra, hárításra késztet, a szembesülés elkerülésére.
Lev Tolsztoj Ivan Iljics halála című művét valamennyien olvastuk középiskolai tanulmányaink során. És bár akkor egészen más fókuszú figyelemmel közelítettük meg az elbeszélést, valójában az élet végével, végességével való megküzdést írja le, példamutató őszinteséggel. Amikor Ivan Iljics megtudja, hogy a halálán van, üvölteni kezd, és három napig abba sem hagyja. A szerző így ír erről:
Ebben a három napban, amelyben számára már megszűnt az idő, abban a fekete zsákban kapálódzott, amelybe egy láthatatlan, legyőzhetetlen erő gyömöszölte. Úgy vergődött, mint ahogy a hóhér kezében vergődik a halálraítélt, tudva, hogy nem menekülhet; és minden percben érezte, hogy minden erőfeszítése ellenére egyre közelebb kerül ahhoz, amitől iszonyodik. Érezte, hogy gyötrelme kettős: abban áll, hogy egyre mélyebben gyömöszölődik abba a fekete lyukba, de még inkább abban, hogy nem tud egészen belejutni. Abban, hogy belebújjon, az a tudat akadályozza, hogy az élete jó volt. Életének ez az igazolása tartotta fogva, nem engedte tovább, és minden másnál jobban gyötörte.”
Ivan Iljics üvöltését és szenvedését nem a halál gondolata okozza, hanem befejezetlen, le nem zárt mondatai, kapcsolatai. Az el nem fogadás, a gondolat, hogy még nem élt eleget, hogy az élete nem volt jó és teljes.
Gyötrelmei soha véget nem érőnek tűnnek, ám a műben is van feloldozás: Ivan Iljics meglátja gyermekét és feleségét, és rájuk gondolva, az ő szeretetük fényében elfogadja sorsát, abbahagyja az üvöltést és nyugalomra lel.
A halál helyett világosság volt
- írja az orosz realista. Szembesülés nélkül tehát nincs elfogadás sem. Az elfogadás ereje mentén viszont Ivan Iljics lelke fényesen és békességben hazaköltözik.
Fotók: Déri Miklós. A képek felhasználása nem engedélyezett.