A minap újranéztem a The Witch: A New-England folktale című horrort. 2015-ös, annak idején körülrajongott mozi, ami szépen öregszik, mai szemmel is nagyon hatásos. Milyen jól meg lehetne ezt csinálni a mi történelmünk kapcsán is: a török hódoltság utáni újratelepítés idejére datálva például, amikor a bécsiek zavart értetlenséggel olvassák a délvidékről érkező, vámpírtámadásokról szóló jelentéseket...

Persze a film kapcsán is saját Nógrád-mitológiám jutott eszembe. Hogy a családunk egy része valóban hitt a boszorkányokban, hogy mennyire féltem gyerekként a házuk mögötti erdőtől, és hogy legfontosabb rémálmomban egy patás férfi állt a kertünkben. 

Úgy érzem, a mű ereje az egyszerűségében rejlik, és szerintem a jó horror alapvetően ilyen, nem azért, mert primitív és primer vágyakat elégít ki, hanem azért, mert a szörnyű dolgok mindig nagyon egyszerűen mennek végbe a való életben is. A lenti történeten sokat tűnődtem, és számos módosítással jutottam el a végleges formáig, jobbára egyszerűsítés és kihúzás árán. A lényeg ugyanis az elbeszélői pozíció lett (nem a "mit mond?", hanem a "ki mondja?"), minden érdekessége ebből fakad - ám időbe telt, míg erre rájöttem. 

Egy este a palócoknál

A kórház után – ahol zavaros, és némiképp homályos, de a gyomorban és a fejben és az orrban felgyűlő emlékek és nyomok alapján mindenképp visszataszító eseményeknek voltam szemtanúja – beugrottam az S. nyugati szegletében lévő Penny Marketbe, szinte magam se tudom miért, talán valami meleget és puhát, valami élettel telit akartam venni. Jó hosszú ideig ácsorogtam tanácstalanul a fagyasztott áruk tárolója mellett, a homályosra karcolódott műanyag mögül rózsaszín dolog csillogott elő, amikor is megszólított egy hang. Szervusz, te vagy az, kérdezte az idegen, és amikor megfordultam, már bennem volt a félelem, hogy nem fogom tudni, ki ő, múltam mely követe ért elém, milyen elfeledett gyerekkori barát szólít meg, de a maszk ellenére is megismertem azonnal, hogy ez László, a középiskolából. Négy éven át előttem ült azokban a kréta és hipószagú termekben, melyekben annyit vándoroltunk, órára órára, nem is sejtve, hogy saját elfuserált felnőttségünk felé haladunk elszántan.

Elmondtam neki, hogy csak átutazóban vagyok, tulajdonképp szinte már félig elhagytam a várost, mire ő megértően bólogatott, közbe folyamatosan elnézett mellettem. Mi van veled, böktem végre ki, mert éreztem, ezt várja, mert el akar mondani valami fontos dolgot, egy számára rendkívüli dolgot, amiről már előre tudtam, mennyire érdektelen lesz nekem. Tévedtem.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.