Történetek egy utazásra kattantból lett idegenvezető útjairól

HoNoradi, az utazó

HoNoradi, az utazó

Toscankörút - A dacból épült város és a tornyok

Siena, San Gimignano, Volterra

2020. április 02. - HoNoradi

Olaszországban a turistabuszokra különös szabály vonatkozik: hétköznap fél kilencig el kell hagyniuk a várost, mert indulnak a reggeli iskolabuszok és nem szabad, hogy a nebulókat feltartsák holmi idegenek a tudás szentélyébe való útjukon. Ha az olasz iskolások is olyanok, mint a magyarok, szerintem egy kicsit sem szomorkodnának a késés miatt, de az ilyen kérdésekben itt is kérlelhetetlenek a felnőttek. A dolog előnye, hogy legalább nem kerülnek be a vendégek a reggeli csúcsba. A hátránya, hogy vagy korán kell kelni, vagy mindent 10 óra utánra kell tervezni. Akik annyira vágynak a kalandra, mint a mi kis csapatunk, azok a korán kelésre szavaznak. Így lehetett, hogy egyik nap se sütött a hasamra a nap, hanem frissen fitten kivetett magából az ágy.

Már korábban is feltűnt, de leginkább a Sienába vezető úton ragadta meg a figyelmemet, hogy egymást érték a dísznövény kereskedések az autópálya mentén. Változatos formára vágott bukszusok, leanderek és cédrusfák sorakoztak katonás rendben. Szépek lehetnek a kertes házak errefelé, hiszen gondolom azért ilyen nagy a kínálat, mert van rá kereslet is. Több növény eleve mutatós virágtartóba volt elültetve, gondolom ezek voltak a mobil kerteseknek való változatok. Költözéskor a szívünkhöz nőtt kert is egyből vihető. Nagyon praktikus megoldás.

siena.jpg

(forrás: saját fotó)

Siena városában nem sokan vásárolhattak a kereskedésekben, mert a település egy sziklás dombra épült. De milyen szép! A története pedig legalábbis Grimm-mesébe illő. Volt egyszer, hol nem volt két város, amelyek állandóan vetélkedtek egymással. Melyik tud szebb házakat felmutatni, melyik tud magasabb tornyot építeni, melyik katedrális a nagyobb, hova gyűlnek a kereskedők és bankárok. Firenzében a családok közül lassan felemelkedtek a Mediciek és hatalmukat a városuk határain kívül is gyakorolni óhajtották. Siena lakói azonban meg akarták mutatni, hogy őket nem lehet olyan könnyen megadásra kényszeríteni és minden erejükkel bizonyítani akarták a város függetlenségét. A középkorban szokatlan módon egységessé tették a város képét, harmonikussá a felépítését. Az építészek nem féltek a meglepő eszközök használatától sem, ha a látvány úgy kívánta. Ezért fordulhatott elő, hogy a Városháza épületének homlokzata, amely a kagyló alakú főtér alsó záróeleme, kissé tört vonalú, mivel alárendelték a formáját a tér igényeihez. A megoldás szokatlan, de a látvány lélegzetelállító. Főként, ha a teret az egyik kis sikátorból közelítjük meg, ami felett a házak boltozata takarja el az eget. Az utcák békésen tekergőznek fel a dombra. Gyalogosan pont megfelelő szélességűek voltak, de gyakran egy-egy autós keveredett közénk és ilyenkor nem ártott behúzódni a kapualjakba, mivel továbbra is szükségünk volt a lábunkra. A „majd mi megmutatjuk” virtus ékes példája a sienai katedrális. A gótikus épület kívül-belül csodálatosan díszes. A mennyezetre a csillagokkal teli éjszaki égboltot festették, az oszlopok kék-fehér csíkosak, a padozatot mozaikok díszítették, amelyeken keresztény és világi alakok is feltűntek. A könyvtárban ott sorjáztak a kódexek és dóm szószéke szinte elmozdult a faragott figurák mozgalmas jelenetétől. Gyakorlatilag elállt a szavam, mert a sok festmény, faragás, freskó együtt nem tudom megmagyarázni hogyan, de nem ment el a giccs irányába. A sok turista egymás lábát taposta a nagy igyekezetében, hogy mindent lásson. Beálltam a kupola alá és hagytam, hogy az épület hasson rám, elvigyen egy kicsit abba az időbe, amikor itt még nem fényképezgető tömegek tolongtak, hanem egy feltörekvő város lakói.

siena2.jpg

(forrás: saját fotó)

Sajnos nem sokáig élvezhették a templom szépségét ezek a lakók. A pestis miatt leállt az építkezés és a tervezett kereszthajó már nem épült meg, csak az egyik boltíve mutatja még ma is milyen monumentális építményről álmodtak a tervezők. Ezt a boltívet ma már kilátónak használják, de mi nem tudtuk megnézni, mert éppen felállványozták. Egyébként ez a járvány aztán nem csak a katedrális, hanem a város sorsát is eldöntötte. Firenze és a Mediciek lettek a térség urai, Sienanak bealkonyult, de a helyi családok palotái továbbra is hirdették a valaha volt gazdagságot. Az egyik ilyen palota udvarába tértünk be újdonsült barátnémmal és megcsodáltuk az udvar közepén álló kutat, az árkádos terasz freskóit és leültünk egy kicsit a körbefutó kőpadok egyikére. Ahogy a feliratból megtudtam a sienai zeneakadémiára tévedtünk be. Az akadémia ajándékboltjában cd-ket lehetett venni és gondolom, hogy bemutassák kínálatukat klasszikus zene szűrődött ki az ajtón. Miközben nézelődtünk az Egy amerikai Párizsbant hallgattuk. Meglepő volt a folyamatosan zajongó forgatagban egy zug, ahol maximum halk beszélgetés mellett az emberek élvezik a zenét. Olyan hatással volt rám a város, hogy egyszerűen nem értettem, mit rohangálnak körülöttem az emberek, miért nem hagyják hadd ragadja magával őket a hely hangulata. Meg is jegyezték az elbai társaim a viháncolásban, hogy nagyon csendes lettem. Mi tagadás, a ritka alkalmak egyike volt, amikor nem tudtam szólni egyszerűen fogva tartott a varázs.

siena3.jpg

(forrás: saját fotó)

Mentem amerre a többiek és így megnéztem a Szent Katalin szülőházának tekintett épületet is majd kisétáltunk a város legrégebbi részéből és megnéztük a régi víztározóját is, amiben ma is kristálytiszta víz van, valamint kék és narancssárga halak úszkáltak a medencéjében. A buszunk most sem várhatott meg bennünket bent a városban, ezért egy helyijáratosra kellett felkapaszkodnunk, hogy eljussunk a buszparkolóba. Elsőajtós felszállítás és agyament sofőr jutott nekünk. A gázpedált és a satuféket ismerte és előszeretettel alkalmazta. Bennünket a sofőrjeink elkényeztettek, ezért nem voltunk ilyen bánásmódhoz szokva. Szerencsére nem volt hosszú az út.

sangimignano.jpg

(forrás: saját fotó)

Átszálltunk a biztonságos buszunkba és indultunk a kimondhatatlan nevű San Gimignano alias San Jimi és Mignonba. Ez a középkori olasz város arról híres, hogy itt maradt meg a legtöbb, számszerint 14 lakótorony. Mik azok a lakótornyok? Kérem szépen, azt mondják, rossz szomszédság török átok, de többször bebizonyosodott már, hogy nem kell töröknek lenni a határvillongásokhoz. Már a középkorban sem kellett sok hozzá, hogy a szomszédok egymásnak essenek. Ekkor jött jól egy megmászhatatlan erődítmény, ahova be lehet gyorsan spájzolni embert, lábas és lábatlan jószágot. Az egész építmény úgy nézett ki, mintha egy földbe ásott hatalmas ház kéménye lenne. A falakon 10x10-es lyukak engedték be imitt-amott a fényt és a külső falépcső felhúzható volt, hogy támadás esetén ne lehessen idegennek semmilyen módon bejutni a toronyba. Ha netán, az alsó szinteket mégis elfoglalták volna, akkor a bentiek feljebb és még feljebb menekültek maguk előtt költöztetve az élelmiszert. Egy-egy torony egy-egy család tulajdona volt. A későbbi korok emberei vagy megbékéltek a szomszédaikkal, vagy rájöttek a tornyok hiányosságaira és elhagyták őket, ezért igen elhanyagolt az állapotuk. Az egyiknek például az a legfőbb nevezetessége, hogy egy fa nőtt ki a tetején. San Jimi és Mignon egyébként egy egyutcás kisváros. Ezen a főutcán sétáltunk végig éhesen és nézegettük, hol tudnánk valami gyors kajához jutni. Teli volt amolyan büfészerű kiülős étteremmel. Az egyikbe beléptünk és választottunk a tányéron forgó pizzákból egy szeletet és nézelődés közben eszegettük meg. Lehet tippelni milyet sikerült választanom! Már a felét megettem, amikor rátaláltam a halra a feltéten. Jól elrejtették a piszkok! Nem tudom milyen hal volt és nem is érdekel. Még körberágicsáltam a biztonságosnak tűnő részeket, de a többit kidobtam. Újabb tapasztalat: Nem veszek többet olyan helyen pizzát, ahol csak rámutatok. A látszat mindig megcsal. Szegény San Jimi és Mignon nem is tudja, hogy egy rossz választás áldozata lett. Mehettünk akármerre, semmi sem tetszett. Pedig még a kilátót is megkerestük a lányokkal, ami nem volt kis teljesítmény tekintve, hogy pont az ellenkező irányba indultunk, mint amerre volt, és a várost övező táj is teljes pompájában mutatkozott előttünk. Nem tudta ledolgozni a választás negatív élményét és Siena csodái után amúgy sem tudott sok újat mutatni. Nem sajnáltam hát amikor továbbindultunk és a nap utolsó megállójaként Volterra felé vettük az irányt.

volterra2.jpg

(forrás: saját fotó)

Másnak is akadtak problémái. Újdonsült barátném közölte, hogy ő aztán nem bír egy tapodtat se továbbmenni a jelenlegi talpain, ezért inkább Volterra főterén megvárja, hogy visszajöjjünk a nagy felfedezésről. Volterra egy elég zord kinézetű város. Az építtetői inkább az erőt akarták demonstrálni, minthogy a szépségre törekedtek volna. Pedig a nagy elődök hagytak mintát a könnyed szépség építészetéből, de az etruszk és római kori épületeknek legfeljebb csak a köveit használták fel a lakosok. Nem sok mindent hagytak meg az utókornak. A csoportunk először elrobogott megnézni egy római kori színház romjait. Majd beléptünk egy alabástrom megmunkáló műhelybe. Tudom, hogy az ilyesmi szinte kötelező elem a körutazás során, de még egyetlen egyszer sem szórakozatott el. Kipipáltam, hogy ezt is láttam. A műhely gazdái meg, hogy ezek is megvoltak. A műhelyhez tartozó üzletben mindenféle formájúra megmunkált alabástrom megtalálható volt. A leginkább egy sakk-készlet tetszett, de sajnos nagyon drága volt és sakkozni sem tudok, porfogónak meg sajnáltam volna megvenni. A szakma csúcsát mégsem itt csodáltuk meg, hanem egy közeli kiállításon, amibe véletlenül szaladtunk bele. Hogy milyen apropóból, nem tudom, de négy művész, megépítette alabástromból a pisai ferdetorony mását. Olyan magas volt kb. mint egy ember meg egy fél. Nem kis teljesítmény lehetett a legkisebb apróságig egyező modell kidolgozása, de le a kalappal az alkotók előtt, mert mint ahogyan azt másnap alkalmam volt megállapítani, tökéletesen sikerült. Még erről beszélgettünk, amikor idegenvezetőnk fakultatív programnak felajánlotta, hogy fel lehet menni az etruszk romokat is megnézni. Megkérdeztük, hogy a fel, milyen meredeket jelent. Nem nagyon, de azért eléggé. – hangzott a válasz. Gondoltuk, adunk a NorbiésRéka programnak is és elkezdtünk felkapaszkodni a meredek lejtőn. Amikor már kellőképpen lihegtünk, akkor egy közpark kapujában találtuk magunkat. Amikor besétáltunk, akkor láttuk meg, hogy a volterraiak valószínűleg idejárnak relaxálni. A füvön fiatalok heverésztek és kisgyerekek próbáltak bemenni az egy csomóban lerakott és gondolom kiirthatatlannak bizonyuló embermagas pampafű közepébe. Szerencsére az apjuk nem támogatta ezt az ötletet és mielőtt a lurkók bevetették volna magukat a susnyásba letartóztatta őket. Egészen békés képet mutatott a táj, ezért csodálkoztam is, amikor Zsuzsa megmutatta a szembelévő várat és közölte, hogy az régen és ma is börtönként funkcionál. Nem volt rossz kilátásuk a raboknak, mert a parkon kívül körülöttük mindenütt fás, erdős rész terült el.  A romoknak, amikért feljöttünk viszont elég rossz kilátásaik voltak a jövőre nézvést. Egy drótkerítés mögül nézhettük csak meg, amit a gaz nem nőtt be. Nem volt rá magyarázat, miért hanyagolták ennyire el ezt a ritkaságot. Szabadon választható volt, hogy merre hagyjuk el a parkot. Nem meglepő módon, mi a hosszabb utat választottuk és így egy kicsit körbejártuk a várost. A parkján kívül a zordsága mit sem változott.

volterra.jpg

(forrás: saját fotó)

Ismét este lett mire a szállásunkra visszaértünk és az első este volt, amikor ahogy letettem a fejem elaludtam. Vagy megszoktam az idegen szobát, vagy nagyon fáradt lehettem. Talán inkább mindkettő egyszerre.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://honoradiazutazo.blog.hu/api/trackback/id/tr6315583148

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása