Ilyentájt a tavaszt várva kevesen gondolják, hogy a február utolsó napjával fejeződik be a vadászati év és március első napján kezdődik az új. Érzelmi és racionális alapon mindenkinek van véleménye erről a tevékenységről, tényként azonban meg kell állapítani, hogy sokkal-sokkal korábban volt/van, mint minden természetvédelmi munkálkodás, ezért jó apropó egy kis múltba tekintésre.

Amikor egy szöveg azzal kezdődik: „már a régi görögök/rómaiak is”, akkor a mai, számítógép vezérelte világunkban szocializálódott generáció, ha nem is ásít egy nagyot, de babrálni kezd a törlés gombbal. Mégis csábítom az olvasót egy rövid cserkelésre a Börzsöny vadászati történetében.

Az első vadászati emlékeket jégkori elődeink hagyták ránk. A hegység északi részén, Hont és Bernecebaráti között az Ipoly felé hajló dombtetőkön mind a mai napig jelentős mennyiségben kerül elő a táborhelyekről származó kőeszközök szilánkja, olykor egy-egy szép penge is. Vidékünk az utolsó jégkori periódusban füves sztyepp jellegű terület volt. Az észak felől vándorló állatok a kisebb folyókat követve itt keltek át az ős-Ipoly árterületén, és évezredeken keresztül ugyanott várták őket vadász elődeink a mesterien elkészített kőpengés lándzsáikkal. Követték a csordákat, majd tavasszal visszaútjuk során az ős- Dunából kikecmergő állatokra vadásztak Zebegény és Nagymaros közötti szállásaikról kiindulva.

Hogy mire is vadásztak? A 10-30 ezer évvel korábban kitöltött lőjegyzékek elporladtak :), de az agyagbányákból, vízmosásokból vagy a Duna mélyéről mind a mai napig kerülnek elő mamut, gyapjas orrszarvú, ősbölény, ló, rénszarvas, de még wapiti csontjai is. Vadász elődeink azonban, ha úgy adódott, még a hódot is elejtették. A szélfútta jégkori tájban a tűz körül fázósan kuporgó őseink is jobb eszközök fabrikálásán fáradoztak. A Diósjenő határában található Hornos-tisztáson csodálatos obszidián nyílhegyet talált egy erdész kollégánk (Fritz János 1992). Maga a nyersanyag csak Európa néhány pontján található. Az áttetsző pattintott penge ma is borotvaéles!

A jégkor elmúltával szeretett hegyünk lejtőire felkúsztak az erdők és az egykori növényvilágra ma már csak néhány sziklatető növényzete emlékeztet.

A földművelés és állattenyésztés elterjedésének idején is bizonyosan vadásztak a területen, de erről közelebbi adatunk nincs.

Krisztus előtt 1200 és 800 között a késő bronzkorban lakták sűrűn a hegységet. Ahogy a régészek nevezik: a Kyatice kultúra népe lakta be a tájat. Mielőtt még bárki sóhajtozna az elbliccelt középiskolai történelem órák miatt, megnyugtatom: ez az Iliász kora. Valamennyi kontinentális háziállatot ismerték, csodálatos arany és bronz eszközöket készítettek. A csúcsokon közel húsz nagy kiterjedésű várat építettek. Bizonyosan legeltették a környéket és akkor az erdők ismét visszaszorulhattak a bennük élő vaddal együtt. Régészeti feltárások hiányában az egykori vadászatra utaló zsákmány nyom még nem került elő. Itt-ott egy-két gondosan megmunkált kőpenge utalhat rá (abban az időben a bronz – habár a kor elnevezéséből nem ezt gondolnánk – drága luxuscikknek számított).

Az elhagyott hegyi várakba új lakók nem költöztek. A népvándorlás hullámaival érkező újabb népek a völgyekben éltek. Az erdő visszahódította a legeltetéssel átformált tájat és zavartalanul szaporodhatott a vad is.

Az Ipoly völgyében élő kvádok (markomannok) és a Dunáig terjeszkedő rómaiak vadászatairól szinte semmit sem tudunk. A kelták egy temetőjét tárták fel a közeli Vác határában és onnan sertés/vadsertés maradványok kerültek elő, melyek vadászata, elfogyasztása kultikus jelentőséggel bírt ennél a népnél.

A honfoglalást megelőző időszakban a Börzsöny északi és keleti oldalán szláv népek jelentek meg. Jártukban-keltükben bizonyosan vadásztak is a hegyben. Tőlük eredhet a mind a mai napig fennmaradt Jelenchegy név Bernecebaráti határában, ami a mai szlovák nyelvben jelen, vagyis magyarul szarvast jelent. Számon tartották, ismerték, elnevezték tehát.

A honfoglalás korától egészen a tatárjárásig nem sok tárgyi vagy írásos emlék maradt fenn, de Szokolya egyik névértelmezése szerint lehetett a királyi solymászok faluja, vagy csak egyszerűen sólyommal adóztak, ugyanis a szokol sólymot jelent a szláv nyelvekben.

Az 1280 után számosan fennmaradt határjárási jegyzőkönyvek már tudósítanak többek között a hegységben élő farkasokról, disznófürdőkről, ragadozó madarakról. Ahol van vad, ott beszélnek róla, helyeket neveznek el, és ha már a XVI. századig a Dunakanyar a legfontosabb uralkodói központ, akkor ki más vadászna ebben a tájban, mint maga a magyarok királya.

Márianosztra felé menet az erdős hegytetők sokasága közül az egyik a Zuvár. A szondázó ásatás során számos őz és szarvas csont utal arra, hogy a környék jó vadászterület lehetett és erre utal a közeli Vadálló helynév is.

Az Ipolydamásd határában épült várba királyaink közül elsőként Károly Róbert járt. Környékén tavasszal és ősszel rendszeresen vadászott és többször nevezi kedves vadászó helyének. Fia, Nagy Lajos királyunk is többször pihent itt vadászatai során és szakított időt az államügyek intézésére. 1345 és 1376 között hét oklevelet - ma úgy mondanánk: ügyiratot - látott el kézjegyével ebben a várban. Hogy mire vadászhatott, csak sejthetjük. A szarvassal, farkassal, medvével, őzzel kapcsolatos helynevek majd mindenütt előfordulnak (pl. Suta-berki nyiladék, Szarvaskő). A Kóspallagra vezető út mellett azonban van egy jelentéktelen domb, melynek az elnevezése figyelemreméltó: Bibervár, magyarul: hódvár. A vízben élő hód böjti étel lehetett, ezért számon tartották az előfordulását.

Természetesen maga Mátyás király is vadászott a Börzsönyben. Királyházán, a réteken felverte sátrát, ahol közben Beatrix királyné egy arany labdával :) játszott az udvarhölgyeivel, midőn a király vadászat közben a közeli forrásnál megpihent. Azóta a Kemence-Diósjenő határán hűs vizet szorgalmasan csergedeztető forrás neve Királykút. Nagymaros határában egykori igazságos uralkodónk a hasonnevű forrásnál oltotta szomját. Egy másik vadászatánál az elejtett szarvas májából vígan lakomáztak, midőn lovai a tikkasztó nyári időben a patakban szürcsöltek volna, de abban alig volt valami: „Ezt a patakot hat ló ki is tudja inni!” - kiáltott fel Mátyás király és azóta a patak neve Hatló-patak.

Ha már vadásztak királyaink, akkor vadásztak a főurak, de még az egyházi méltóságok is. A XV. században az ország közepén fekvő Drégelyvárat az esztergomi érsek vadászkastélynak használta.

A mohácsi csata után még jó ideig békés állapotok uralkodtak a hegyeink között, de 1544-ben Nógrád eleste után 1686-ig a hódoltság peremvidékévé vált a táj. A rövid háborús időszakokat hosszabb békés időszakok váltogatták. Időnként egyes vidékek a Duna mentén, a Nógrádi-medencében elnéptelenedtek, de az Ipoly-völgy falvai megmaradtak. A folyamatosan helyben lakó parasztság megőrizte hagyományait és az általa használt tájat, ami pedig a vadászat történetét illeti, a helyneveket. Ezekből – ha hézagosan is - következtethetünk az itt élő vadfajokra.  A szarvasról, őzről, vaddisznóról több helyen maradt fenn név (pl. Őz-berek, Őzike-forrás, Őzike-lak, Őznyújtó, Róka út, Suta-láb, Disznó-gödör, Róka-völgyi-árok, Róka-hegy Szarvasborjú-bérc, Róka-lyuk, Disznós-bérc, Vadász-kút, stb), és pár hely kötődik a medvéhez is: Medve-völgy és Medveluk-lápa, Medve-patak. Vác ezekben az időkben számos ostromot megélt. A romok alatt, a használati tárgyak mellett előkerült állatcsontok is segítenek visszaidézni a XV-XVII. sz-i vadállományt. Íme a lista: gímszarvas, őz, vaddisznó, mezei nyúl, borz, daru (mármint a madár), szajkó és egy hiúz. A régészek szerint a kifejlett nőstényt (hiúz) megnyúzták, tehát bizonyosan a közelben ejtették el.

A kor vadállományáról izgalmas képet nyújt a néhány főúri esküvőn tálalt étkek fennmaradt jegyzéke. A már korábban felsorolt vadfajokon kívül számos kisebb- nagyobb madarat is zsákmányoltak és bizton jóízűen megették, mint a fürjet, rigóféléket és az aktuálisan vonuló madarakat. A folyamatos legeltetés nyomán nagy kiterjedésű füves pusztaságok alakultak ki. Vác-Szob között a hódoltság alatt tízezrével terelték a hajdúk Bécs felé a magyar szürke szarvasmarhát. 1649 február elsején kötött egyezség szerint a nógrádi vár kapitánya a váci püspöknek „tartozzék adni, öt szarvast, öt erdeit (vaddisznó akkori neve!) és többek közt 50 fogolymadarat, 50 fajdot (siketfajd vagy császármadár)”.

Hogy mivel vadászhattak eleink? A korból származó metszeteken már míves puskákat is látunk, de volt még helye a számszeríjnak is. Szerencsével az útbevágásokban olykor gondosan kovácsolt nyílhegyekre lelhetünk. Damásdról művészien megmunkált fegyverdíszek kerültek elő. A vadászatok döntően hajtásból álltak, vagyis kutyával (kopókkal) űzték a vadat. Erre utaló helynevünk is van (Kis-Kopó, Nagy-Kopó). Az mára feledésbe merült, hogy a hajtott vadat hosszú vászon lepedőkkel vezették a puskások elé. Bizonyosan ennek a nyoma a Varsa tető elnevezése. Ezek a terelésnél használatos hálók, ponyvák az úri hagyatékok részét képezték, így maradtak fenn. Bizonyosan fontos volt a solymászat, mert számon tartották a ragadozó madarak fészkelő helyeit.

A török kiűzése, majd a Rákóczi-szabadságharc után a régi és új birtokosok: Óbuda Visegrádi Koronauradalom, Esterházyak, esztergomi érsek, pálosok stb. német és cseh jágereket hozott a börzsönyi erdők kezelésére és a vad óvására. A vadászatra is gondot fordítottak.

A XVIII. század elejétől a szaporodó lakosság ellátására egyre nagyobb területen kellett kiirtani az erdőt és szántóföldi művelésbe fogni. A maradék erdőkben pedig folyamatosan legeltettek.  Az erdei vaddal, különösen a farkasokkal a konfliktus kiéleződött. Hont és Nógrád vármegye elrendelte a kártékony „féreg” irtását. Nem csak űzték, mérgezték, hanem veremcsapdákkal is irtották ezt a ragadozót. Területünkön, Honton, Perőcsényben és Nagybörzsönyben még helynév őrzi (Farkas-völgy, Farkasverem) ezt a tevékenységet és fellelhető a farkasvermek helye.  

A kártevő féreg (farkas) egyik csapdázási módja volt a farkasverem (Konyár, Hajdú-Bihar m.; Balassa-Ortutay: Magyar néprajzi lexikon)

Ebből a korból erdei kirándulásaink során találhatunk egy-egy vörösre oxidálódott ólom puskagolyót. A Börzsönyben a források, helyenként a patakok a vulkáni kőzetből gránát kristályokat mosnak ki mind a mai napig. Ezek a mákszemnyitől a borsónyi méretig terjedő féldrágakövek roppant kemények, de szépségük miatt – a mai napig is – ékszereket készítenek belőlük. A háborús években a drága ólom göbecs helyett azonban kiválóan megfeleltek a sörétes puskához és használták is a helyi vadászok. 

A XIX. század vadállományáról Pesthy Frigyes gyűjtéséből tudhatunk meg biztosat. Amiről nem beszél, az a közönséges apróvad, a nyúl és társai. Majdnem mindenütt előfordul az őz és szarvas, melyre helyenként jól lehet vadászni. Ami érdekes, hogy csak egy község határában emlékezik meg a vaddisznó jelenlétéről. A házi disznók erdei makkoltatása területünkön általános tevékenység volt. A kondák nem csak ugyanazt az élőhelyet „hasznosították”, amit vad társaik, hanem még különböző ragályokat is kivitték az erdőbe (napjainkban a sertéspestis kopogtat). Pesthy Frigyes egy helyen említi a dámvadat a börzsönyi falvak határában. Ezen kívül tanulságos sorok Perőcsényről: „roppant erdőségekben 2 község határjaival, melyekkben szarvas, őz dámvadak satt. nagy bővségben tenyésztetnek s a farkasok és rokák szinte hüséges örködés okáért strichninel (brutális méreg) tápláltatnak (sic!)”. Ennyit a korszellemről…

Az uradalmak már sok helyen bérbe adták a vadászati lehetőséget.

A falvakba beszállásolt csapatok tisztjei újabb vadászati praktikát alkalmaztak: a ragadozó madarak irtása céljából baglyot kötöttek ki és az arra támadó nappali ragadozókat les kunyhóból lőtték. A jobbágyfelszabadítás nyomán szétvált az urasági és a paraszti erdő. Megszűnt az erdei legeltetés és az egykori kimerült irtásszántók helyét is lassanként beerdősítették.

A XIX. század végi filoxéra vész nyomán a hegylábi szőlőket már nagyon sok helyen felhagyták és hegységünk peremén pedig az elpusztult szőlők helyén akácosok jelentek meg és találhatók mind a mai napig. Az erdei vadállomány új élőhelyekhez jutott. A XX. század fordulója után a birtokosoknak és a bérlőknek egyre fontosabb lett a vadászat és felépítették a kisebb-nagyobb vadászkastélyokat: Orosziban a Wenckheim kastélyt, Borsosberényben a Makkosi kastélyt, Nagyirtáson, Diósjenőn a Nyírrétnél, Királyházán, Királyréten stb. Ettől az időtől kezdve egyre több híres vadász fordult meg a Börzsönyben és a hozzájuk kötődő visszaemlékezések is megszaporodtak. 

A II. világháború után pedig már újabb úton indult el a vaddal történő gazdálkodás és a vadászat.

/Bezeczky Árpád, természetvédelmi őr/

/Fotók: Potyó Imre/ 

Források:

Váci könyvek 4. 1989 Vác, szerkesztette: Kővári Klára

Váci könyvek 5. 1991 Vác, szerkesztette: Kővári Klára

Váci könyvek 7. Vác. 1994, szerkesztette: Kővári Klára 

Börzsönyvidék 3. Szob, 2005. szerkesztette: Fésű József György, Hála József

Szlovák – magyar szótár, Bratislava 1990. Edita Chrenkova, Ladislav Tanko

Bakács István: Hont vármegye Mohács előtt, Budapest 1971.

Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából: Hont vármegye és a kiegészítések, Szentendre 1984 

szarka Gyula A váci püspökség gazdálkodása a török hódítás korában 1526 – 1686. Vác 2008.

Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza III. IV. Budapest 1987. 1998.

Magyarország régészeti topográfiája, Budapest 1993. szerkesztette: Torma István