A burmai hadszíntér eseményeinek tárgyalását azzal a végkövetkeztetéssel hagytuk abba, hogy a britek burmai győzelme lehetővé tette délkelet-ázsiai gyarmatbirodalmuk részleges és ideiglenes visszaszerzését és azt, hogy rendezetten és méltósággal távozhassanak onnan. Azonban a következő két évtized történései túl összetettek és érdekesek ahhoz, hogy ennyivel elintézzük őket. A mai Malajzia genezise ugyanis egy polgárháború kellős közepén zajlott le, melynek során az amúgy nem túl jóindulatú brit gyarmati vezetés a burmai háború veteránjainak segítségével sikeresen küzdött meg a kommunista gerillákkal, miközben fokozatosan egy működőképes helyi kormányzati rendszert is sikerült felállítaniuk. (Az eseménysor máig meghatározza a "counterinsurgency" tankönyvek tartalmát, és a hasonló helyzetbe kerülő nagyhatalmak azóta is próbálják lemásolni - általában sikertelenül.) A szomszédos Indonéziában ugyanakkor a kínai típusú kommunizmus megállításának kísérlete antidemokratikus fejlődésbe és tömegmészárlásba torkollott, miközben még a frissen függetlenné vált Malajziát is sikerült megtámadni. 

Maláj dzsungeljárőr 1953-ban - (forrás)

Először tegyünk rendet abban, ki kicsoda a világnak ezen a felén - aki ugyanis azt hiszi, hogy a késő ókor és a középkor csak  Európa környékén volt birodalmak, királyságok és népek konfliktusainak kusza halmaza, az nagyot téved: Délkelet-Ázsiában ugyanis pont ugyanez volt a helyzet, a kialakult viszonyok pedig a gyarmatosítás és a függetlenedés időszakában is megalapozták, ki kivel van, sőt egyes középkori birodalmak (Brunei) csekély maradékai egészen máig fenn tudtak maradni.

A Maláj-félszigetet és az Indonéz-szigetvilág nagyobbik részét benépesítő ausztronézek vélhetően időszámításunk előtt 2000 körül érkeztek a térségbe, vélhetően Tajvanról vagy a mai Dél-Kínából. Vándorlásuk vagy a túlnépesedésnek és egyes technológiai innovációknak (pl. hajózás fejlődése), vagy a fejlettebb mezőgazdasággal rendelkező mai kínaiak északról érkező nyomásának köszönhető - vagy mindkettőnek. Az új jövevények Új-Guinea északnyugati partvonaláig jellemzően a partvidéken telepedtek meg, az őslakosokat (pl. az orang aslikat a Maláj-félszigeten) a belső területekre szorítva vissza.

Hamarosan megindult az államszerveződés is, időszámításunk kezdete táján több fejedelemség, királyság jött létre mind a félszigeten, mind a szigetvilágban, melyek az Indiával folytatott kereskedelem révén hamarosan erős indiai kulturális befolyás alá kerültek, elsősorban a hinduizmus, kisebb részben pedig a buddhizmus révén. A mind Kína, mind India felől erősödő tengeri kereskedelem központjaként ezek a fejedelemségek rohamosan gazdagodtak - ezt a gazdagságot pedig a 7. századtól egy különleges államalakulat, a Szrividzsája Királyság igyekezett összefogni. A királyság a maláj lakta délkelet-szumátrai partvidéken  alakult ki Palembang központtal, de gyakorlatilag inkább egy laza föderáció volt, mint klasszikus királyság, mely a kereskedelmi érdekeltség ereje révén igyekezett összefogni a (nagyrészt) maláj fejedelemségeket, kiterjedve a félszigetre és a szigetvilág nyugati részére - ez pedig hosszú távon igencsak jelentős kulturális és identitásképző hatással járt.

Szrividzsája maximális kiterjedése a 8. azázadban - (forrás) 

A kereskedelmi birodalom hanyatlását a 13. században indiai és jávai támadások hozták el, ami kettős hatással járt: egyrészt elhozta a "jávai fejedelemségek aranykorát", ami a 20. században a komoly identitásképző erővel bírt Indonéziában, másrészt a maláj nemesség nagymértékű kirajzásával járt, melyek nyomán maláj vezetésű utódállamok sora létesült Sri-Lankától egészen a Fülöp-szigetekig. (A malájok és a jávaiak egyébként azonos nyelvcsoportba tartozó, de jelentősen eltérő nyelvet beszélnek - ennek mára vonatkozó hatásairól egy kicsit később még lesz szó.) Emiatt alakult úgy, hogy a Maláj-félszigeten kívül máig erős a maláj jelenlét Borneó északi és nyugati partvidékén, Szumátra délkeleti részén és a köztes szigetvilágban, valamint a Thaiföld legdélibb tartományaiban. Szrividzsája utódállamai közül pedig hamarosan kiemelkedett a Malakkai-szultanátus, ami hamarosan csaknem ugyanarra a kereskedelmi hatalomra tett szert, mint elődei, illetve az iszlám 12-16. századi terjedésének egyik fő motorjává is vált a térségben. Ez a vallási "fordulat" azonban nem volt túl gyors, és nem is volt kizárólagos: a szigetvilág keleti részében igencsak korlátozott volt, és a 16. században az iszlám már gyakorlatilag együtt terjedt a kereszténységgel, sőt, kialakult egy olyan ága is, melyben a hindu vallás elemeivel keveredik hitvilága és szertartásrendje. Hogy még színesebb legyen a terep kulturálisan, a 15. században többhelyütt (pl. Malakkában) is jelentős kínai kolónia alakult ki. 

Erre a terepre érkeztek meg a fűszerekre vadászó európaiak a 15. század utolsó éveiben. A portugálok meglehetősen erősen kezdtek Malakka 1511-es elfoglalásával, ugyanakkor összességében csak a szigetvilág viszonylag kis részét tudták ellenőrzésük alá vonni (bár a portugál a maláj mellett a térség második közvetítő nyelvévé vált) - Malakka meggyengülése pedig kapóra jött a vetélytárs államok egy részének, melyek az európai fegyverek beáramlása és az új kereskedelmi kapcsolatok miatt még erősödhettek is: ez történt egyes jávai államok esetében, így erősödött tovább Brunei, többek között a dajakok "malajizációjával", de a Malakka maradékából létrejött Johore-i Szultánság is erős államnak bizonyult, olyannyira, hogy gyakorlatilag a második világháborúig megőrizte széleskörű autonómiáját.

A 17. század elején viszont megérkeztek a hollandok: hamarosan megszerezték a portugál birtokok java részét (Malakkát Johore segítségével 1641-ben foglalták el), illetve Jáván is erős bázist építettek ki: 1619-ben megszerezték Jayakartát, melyek "őshazájuk" latin nevéről Batáviának neveztek el, az 1660-as években pedig rátették a kezüket Szumátra és Celebesz fontosabb kikötőire. Ezzel együtt a portugálokhoz hasonlóan (igaz jóval kiterjedtebben) inkább kikötőkből álló kereskedelmi gyarmathálózatot hoztak létre, nagyobb területeket csak a kulcsfontosságú ültetvényeket tartalmazó régiókban uraltak, ezeken a területeken viszont borzasztóan könyörtelenül bántak a helyiekkel. Az egyéb területeket jellemzően csak közvetetten, "szövetséges" helyi fejedelmek révén uralták, igaz Jáván a helyi szultanátusok ellentéteit kihasználva hamarosan egyre nagyobb területeket vontak uralmuk alá. Tovább "színesítette" a képet, hogy 1685-ben az angolok (pontosabban a Brit-Kelet-Indiai Társaság ügynökei) gyarmatot létesítettek Szumátra délnyugati részén (miután a hollandok kivágták őket Batáviából), mely ugyan sok vizet nem zavart a következő bő 100 évben, de cserealapnak jó lehetett, ha a helyzet esetleg úgy alakult volna. És persze úgy is alakult mind Ázsiában, mind Európában.

Elsőként az ázsiai szárazföldön lendültek mozgásba az események, ahol a 18. században két viszonylag erős hadsereggel rendelkező állam vívta harcát: Sziám (Thaiföld) és a Tounggoo és Konbaung dinasztia által uralt Burma. Jellemzően Burma bizonyult erősebbnek, időnként Sziámot is elfoglalva, azonban amikor nem ez volt a helyzet, az általában azt jelentette a félsziget maláj államai számára, hogy hosszabb-rövidebb időre sziámi befolyás, vagy közvetlen uralom alá kerültek - minél északibbak voltak, annál nagyobb valószínűséggel. Burma 1767-es győzelme (és a sziámi főváros Ajutthaja felprédálása) ugyanakkor a jelenlegi thai királyi dinasztia trónra lépésével egy mélyreható reformfolyamatot indított meg az országban, mely által Sziám fölénye már csaknem behozhatatlanná nőtt, így a maláj szultánoknak is új szövetségesek után kellett nézniük - akiket az épp igencsak megerősödő Brit Kelet-Indiai Társaság "munkatársaiban" véltek felfedezni. A dolgot kezdeményező kedahi szultán ugyanakkor két dolgot nagyon rosszul mért fel: egyrészt, hogy nem annyira jó ötlet egy erősen kalandor jellegű ügynökkel tárgyalni, mivel nem biztos, hogy száz százalékig a Társaság egyetértésével jár el, másrészt, hogy  briteknek valójában sokkal kiterjedtebb érdekeik voltak a meggyengülő Burmában, mint az épp erősödő Sziámban, így egyáltalán nem volt biztos, hogy Sziám ellen hajlandóak lesznek fellépni. Intő jel lehetett volna, hogy a britek maláj-félszigeti térhódítását végül beindító Francis Light az 1760-as évektől a mai Phuket környékén igyekezett kereskedelmi telepeket alapítani, és meglehetősen jóban lett a helyi sziámi erőkkel. Újabb telepek után kutatva a következő évtizedben kinézte magának Penang csaknem lakatlan, dzsungellel borított szigetét, és megpróbálta azt megszerezni a már említett szultántól. Az uralkodónak amúgy kapóra is jött az ajánlat, Sziám ugyanis az 1770-es években megkezdte a tőle északabbra fekvő maláj államok (pl. Pattani) bekebelezését, és azzal a feltétellel, hogy a britek védelmet nyújtanak Sziámmal szemben, bérbe adta a szigetet. A megállapodás úgy szólt, hogy a britek akkor léphettek csak partra, ha leszállítják az ígért fegyvereket.

Fort Cornwallis - Light első bázisa Penangban - (forrás)

A tranzakció megvalósítása során azonban történt egy kis "gikszer": Light ugyan tájékoztatta feletteseit a Kelet-Indiai Társaságnál az ügylet részleteiről, azok ugyanakkor nem tudták (vagy akarták) biztosítani a Kedah Sziámmal szembeni védelmét - ez mondjuk Lightot nem akadályozta meg semmiben, 1786-ban partraszállt, és nagy nehézségek árán megalapította Georgetown városát, ami hamarosan rendkívül jövedelmező vállalkozássá vált, a fűszertermelés valamint védett kikötője révén, főleg, hogy hamarosan egy a szemben lévő kisebb szárazföldi területet is sikerült elfoglalni. Kedah uralkodóinak haragja még nagyobb lett, amikor kiderült, hogy briteket nem igazán érdekli a félsziget államainak sorsa, olyannyira nem, hogy az 1820-as évek sziámi invázióját követően a britek egy 1826-as egyezményben garantálták a sziámi fennhatóságot hat északi maláj állam (Szingora, Pattani, Perlis, Kelantan, Terangganu és a már említett Kedah) felett - ugyanis ekkortájt igyekeztek Burmát meghódítani, és ehhez bizony elkélt a sziámi dinasztia segítsége is.

Eközben délebbre is zajlottak az események, nem függetlenül Európa térképének nagyarányú átrajzolásától: Hollandia ugyanis az egyik első állam volt, amely kénytelen volt behódolni Napóleonnak - ez egyben a Holland-Kelet-Indiai Társaság végét is jelentette, birtokai elméletben francia befolyás alatt álló területté váltak, de a gyakorlatban csak annyi történt, hogy egy energikusabb holland tábornokot (Daendelst) és egy kisebb francia kontingenst küldtek, hogy erősítse meg a birtokokat egy brit invázióval szemben. Ennek eredménye lett a Jávát átszelő modern "hadiút", ami persze nem igazán gátolta meg a csaknem valamennyi tengeri megközelítési útvonalat ellenőrző briteket, hogy "védelmük alá vonják" a holland területüket, főleg, hogy olyan energikus figurák kövezték ki ennek útját, mint Stamford Raffles, aki Jáva 1811-es invázióját követően 1816-ig volt a sziget kormányzója - 5 éves regnálása alatt elég erős nyomot is hagyott a szigeten: egyrészt igyekezett katonai erővel hódoltatni a jávai fejedelemségeket, ami jelentősen hozzájárult a terület későbbi politikai destabilizálódásához, ahogy az is, hogy a hollandok által favorizált exportnövénykere vonatkozó "kötelező beszolgáltatási" rendszert, egy modernebb földbérleti rendszerrel kezdte felváltani, illetve megkezdte a sziget lélegzetelállító hindu műemlékeinek feltárását is. Ezekkel a tetteivel nem igazán lopta be magát a lényegesen keményebb gyarmati uralmat kedvelő, és az 1814-es angol-holland egyezmény nyomán visszatérő hollandok szívébe. Ugyanakkor hamarosan még inkább sikerült (szó szerint) borsot törnie a hollandok orra alá, ugyanis 1818-ban kinevezték Bencoolen kormányzójával, és felismerte, hogy mennyire jövedelmező is lenne egy (vagy több) jól szervezett kereskedelmi támaszpontot fenntartani a szigetvilág stratégiai jelentőségű pontjain - Bencoolen fekvése nem volt rossz, de igen magasra rúgtak a védelmi költségei a bevételekhez képest, bár a meglehetősen "felvilágosult gyarmatosító" Raffles reformjai nyomán mind a terület jövedelmezősége, mind a helyiek életminősége javult.

Brit-Bencoolen: a Keleti-indiai Társaság gyarmata - (forrás)

Raffles egyre inkább a Bangka-szigetek megkaparintásában kezdett gondolkodni, azonban az ezeket uraló Riaui Szultanátus lazán, de a holland érdekszférához tartozott, Hollandia pedig ezidőtájt Nagy-Britannia szövetségese volt, így a brit külügy nem igazán lelkesedett a tervért - ezért egy Johore és a Riaui Szultanatus közötti, ekkor szinte lakatlan szigetre esett a választása, melyet régi maláj neve alapján Szingapuraként emlegetett. 1818-19-es városalapítása főnyereménynek bizonyult, és még a hollandok is lenyelték, nem úgy mind egyéb, szumátrai próbálkozásait. Részben ezek hatására született meg végül 1824-ben az újabb holland-angol egyezmény, mely tisztázta a térség hatalmi viszonyait. A hollandok megkapták Bencoolent, miközben a britek Malakkára tehették rá a kezüket. Ezáltal a Malakka-szoros vált az érdekszférák elválasztójává, kettévágva a maláj nyelvű területeket egy (potenciálisan) holland és egy brit uralom alatt álló területre.

Ez kezdetben inkább a holland oldalon járt komolyabb hatásokkal, ők ugyanis lassan megkezdték a szumátrai és borneói területek hódoltatását, miközben a Napóleon alatt kiürült holland államkincstárt egy a jávai lakosságot brutálisan kizsákmányoló, az 1870-es évekig alkalmazott kényszermunka és beszolgáltatási rendszerrel igyekeztek (sikerrel) feltölteni. A britek kezdetben négy hídfőállásukat igyekeztek megszilárdítani, ezek 1867-ben Straits Settlements néven koronagyarmattá váltak, és mivel ezek révén nagyrészt ellenőrizni tudták a maláj fejedelemségek kereskedelmét, nagyon nem törekedtek a belügyeikbe való beleszólásra -  egészen addig, amíg a fejlődő ültetvényes gazdálkodás és az ónbányászat ellenőrzése nem vezetett belső hatalmi harcokhoz (ebben persze a beáramló brit és kínai állampolgárok is részt vettek). Ezt kihasználva a britek 1874-től rezidenseket ültettek a helyi uralkodók "mellé" akiknek tanácsát a helyi kulturális és vallási ügyek kivételével gyakorlatilag minden döntéshez ki kellett kérnie, és tanácsaikat ajánlott is volt megfogadnia. (A szultanátusok így gyakorlatilag brit protektorátussá váltak.) Ezzel párhuzamosan 1877-ben gumifamagvakat sikerült becsempészni az országba, és a kaucsuktermelés irgalmatlan nagy üzletté vált, akár csak a nagyrészt a mai Kuala Lumpur körül folytatott ónbányászat. Az egyre gazdagodó terület közigazgatása egyre inkább a rezidensek alá rendeződő államigazgatás kezébe került, így a brit kormányzat 1896-ban úgy döntött, hogy  Perakot, Pahangot, Negeri Sembilant és Selangort igazgatási okokból összevonja a Szövetségi Maláj Államok (Federated Malay States, magyarul "szövetségesnek" is fordítják, azonban ennek nem sok értelme van) keretében. Bár a négy szultanátus közigazgatási szervei (és pénzügyi önállósága) megmaradtak, egy a Straits Settlements főkormányzója által vezetett (a szultánokat is magában foglaló, de brit hivatalnokok által dominált) tanács irányította a "Föderáció" életét, mely államjogilag is egy egységet képzett (pl. maláj útlevelet adott ki). A döntéshozó szervekbe szigorúan csak kinevezés útján lehetett bekerülni, azonban ebbe némi beleszólása lehetett a helyi gazdasági elitnek is, valamint bár effektív választójoggal a lakosság nem rendelkezett, (elméletileg) brit mintára szervezett hatékony és korrupciómentes közigazgatási és bírósági rendszerben tudták érdekeiket képviselni.

Malájföld 1909 után: pirossal a Straits Settlements (koronagyarmat), sárgával a Szövetségi Maláj Államok (protektorátus, valójában gyarmat), kékkel pedig a "Nem Szövetségi Maláj Államok" (protektorátusok) - (forrás)

Ezen felül 1909-től létezett még a "Nem Szövetségi Maláj Államok" (Unfedereted Malay States - itt látszik jól, miért is nem jó a magyar "nem szövetséges" fordítás) gyűjtőnévvel ellátott protektorátuscsoport, ahol ugyanez a rezidensi szervezet működött, de nem épült ki, központi brit igazgatási rendszer - ezek tulajdonképpen önálló brit protektorátusok voltak. 1909-ig csak a Johore-i Szultánság képviselte ezt a kategóriát, mely ereje és jól megválasztott "külpolitikája" révén nemcsak tényleges autonómiával, de egyedüli maláj államként meglehetősen modern alkotmánnyal is rendelkezett. Gazdasági és társadalmi szempontból viszont nem igazán különbözött a Szövetségi államoktól, a brit ÉS a kínai állampolgárok ugyanis széleskörű kedvezményekkel és jogokkal bírtak az államon belül. (A legnagyobb különbséget talán az a bizonyos ÉS jelentette.) 1909-ban ugyanakkor Sziám lemondott az 1820-as években megszállt maláj államok közül négyről: Perlis, Kedah, Kelantan és Terengganu brit protektorátussá váltak, és innen lehetett "Nem Szövetségi Maláj Államokról" beszélni. A britek ugyanis nem terjesztették ki a központi államszervezetet ezekre a viszonylag fejletlenebb (és általában ritkán lakott) területekre - szervezetileg a továbbiakban is önállónak minősültek, a gyakorlatban nagyobb autonómiával is rendelkeztek, noha a gyakorlatban nagyjából hasonló gazdasági rendszer alakult ki ezeken a területeken is. 

Sziám területveszteségei - (forrás)

De miért volt Sziám ennyire "jófej"? Főleg, hogy eközben északon és keleten a franciák is jócskán megdézsmálták területét? Egyrészt a korábban elfoglalt területek nem csekély (és sziámi szempontból értékesebb) részét viszont újabb brit garanciával tarthatták meg, és ez a garancia más nagyhatalmakra is kötelező érvényű volt. Ez jelen esetben a németeket jelentette, akik erősen fenték a fogukat a Kra-földszorosra, hogy ott egy csatornát vagy vasutat építhessenek, ezzel kerülve meg a britek stratégiai fontosságú szingapúri bázisát. Ez persze a briteknek nem igazán volt érdekük, a sziámi udvarban pedig olvastak újságot, és látták, mi is történt nem sokkal korábban Panamában (azaz hogyan vesztette el Kolumbia azt a földszorost), na meg persze elég jó tapasztalatuk volt arra nézvést, mi is történik, ha egy gyarmatosító hatalom szemet vet egyes területeikre. Ráadásul a britek a maradék maláj államokat is kérték a garanciáért cserébe, de Sziámnak valahogy sikerült egy köztes megoldást letárgyalnia. Az 1909-es egyezmény Sziám számára is fordulópontot jelentett: annak a folyamatnak a végét, melynek során  függetlenségének megőrzése fejében újabb és újabb területekről volt kénytelen lemondani - innentől (a második világháború időszakát leszámítva) nemzetközileg is elismert és tiszteletben is tartott határokkal rendelkezett.

A "Szövetségi Maláj Államok" lobogója - (forrás)

A vázolt területi változások mellékfejezetét képezték a borneói események: a sziget északi részén található területek érdekes módon kerültek brit uralom alá: 1841-ben az akkor már igencsak gyengélkedő Brunei nem igazán tudott megbirkózni a Kuching környéki felkelőkkel és kalózokkal, de egy James Brooke nevű kalandor megoldotta a feladatot, cserébe megkapta a terület irányítását - "fehér rádzsaként" rögtön dinasztiát is alapított, mely 1946-ig (!) uralta Sarawakot.

Sarawak rádzsája. James Brooke - (forrás)

A Brooke család a helyi előkelőségekre támaszkodva meglehetősen paternalisztikus módon irányította a területet, így Nagy-Britannia 1888-ben formálisan protektorátussá nyilvánította a területet, hogy Brooke-ék kísérletének némi modern keretet adjanak, de végső soron a maláj kultúra nagy támogatójaként  a "fehér rádzsák" erőteljesen hozzájárultak a terület "malajizációjához". Sarawaknak például sokkal előbb (1941-ben) lett demokratikus alkotmánya, mint az ország többi részének - igaz, ez a japán megszállás miatt soha nem lépett életbe. Észak-Borneó szintén 1888-ban vált brit protektorátussá egy akkoriban szokásos nagyhatalmi bicepszméregetés következményeként (Labuan már 1848 óta koronagyarmat volt), itt a "védelem tárgyát" ugyanakkor nem a helyi uralkodók/törzsfők jelentették, hanem a térség erőforrásainak kiaknázására létrehozott brit Kft., mely meglepően sikeressé vált, sőt a korra nem jellemző módon prosperitást és stabilitást hozott a helyi lakosságnak is (pl. a fejvadászat fokozatos megszűntetésével).

Kaucsukcsapolás - viszonylag munkaigényes folyamat - (forrás)

Ugyanakkor a viszonylag gyéren lakott félsziget lakossága nem lett volna elég a gazdasági boom munkaerővel való ellátásához, így a britek az ültetvényekre indiai, a bányákba nagyrészt kínai munkásokat toboroztak, utóbbiak a helyi kereskedelemből is komoly szeletet hasítottak ki, főleg (de nem kizárólag) a Straits Settlements "kapuvárosaiban", melyeken keresztül a sokszínű népesség beözönlött. Mindez alapvetően változtatta meg a terület etnikai összetételét: a legnépesebb települést, Szingapúrt a századfordulón 2/3 részben kínaiak lakták, Penang és csatolmányai relatív maláj többséggel (de jelentős kínai és indiai népeséggel) rendelkezett, csak Malakka volt egyértelműen maláj.

Szárazdokk a nagyon gyorsan fontos kikötővé váló Szingapúrban 1890-ben - (forrás)

A maláj államokban maláj többséggel találkozhatunk, de a sűrűbben lakott területeken (pl. Kuala Lumpur tágabb körzetében) a kínaiak helyenként többségbe kerültek. Ráadásul részarányuk az 1940-es évekig folyamatosan és egyre lendületesebben nőtt, aminek sajátos okai voltak. A malájok viszonylagos háttérbe szorulása érthető, hiszen esetükben csak az (amúgy tekintélyes) természetes szaporodással lehetett számolni, míg a kínaiak és az indiaiak számát és arányát a bevándorlás is növelte. Ugyanakkor a kínaiak jelentős része kezdetben klasszikus "vendégmunkás" volt, 3-4 év elteltével általában hazatértek, hasonlóan a nagyrészt határozott idejű szerződéssel foglalkoztatott tamil ültetvényi munkásokhoz. A bevándorlás és hazavándorlás dinamikájának 1920-as, 1930-as években történő jelentős megváltozása ugyanakkor új irányt szabott a helyi népesedési folyamatoknak, és komoly, a későbbi politikai fejleményeket megalapozó társadalmi változásokhoz vezetett.

Malájföld etnikai viszonyainak változása (Szingapúr adatai nélkül)

Az 1920-as években ugyanis gyorsuló ütemben nőtt a kínaiak száma és aránya, aminek két fő oka volt: Malájföld az első világháborús hadiszállítások révén igencsak meggazdagodott, és ebből, ha korlátozottan is, de az alsóbb osztályok is részesedtek, másrészt a Kínában dúló polgárháború miatt kevésbé volt népszerű a szülőhazába való visszatérés, sőt, sokan inkább Malájföldre vagy a Straits Settlementsbe hozták otthonmaradt családtagjaikat is. A folyamatot csak kismértékben lassította a gazdasági világválság, amely párhuzamosan csökkentette az indiaiak részarányát: a válság alatt egyszerűen kevesebb szerződéses munkást alkalmaztak. A kínaiak részarányának növekedése mellett növekvő politikai "diverzifikációjuk" is komoly problémát jelentett - egy amúgy is igen sokszínű és sokféle érdek által átszőtt társadalomban.

Szingapúr etnikai viszonyainak változása

Hogy is nézett ki a Maláj-félsziget társadalma a 20. század első felében? Nehéz megmondani, hiszen alapvetően brit dominanciájú terület volt, ahol azért számított az etnikai hovatartozás, ugyanakkor létezett maláj elit is, ezen belül is egy hagyományos és egy britek által "kinevelt", akik hozzáállása korántsem volt egységes a társadalmi változásokhoz. Egyrészt sok esetben nem szemlélték jó szemmel viszonylagos visszaszorulásukat, azonban sokuk még így is részesült a gazdasági fellendülés áldásaiból - akárcsak az amúgy a szultánokhoz messzemenően lojális köznép egy része is. Ez a fellendülés az első világháború alatt járt a csúcsra, de a gyarmatterületek már korábban is meglehetősen gazdagnak számítottak: a lakosságarányosan külkereskedelmi szempontból legaktívabb brit gyarmatterületként a Szövetségi Maláj Államoknak volt annyi pénze, hogy 1913-ban összedobja egy csatahajó árát - az HMS Malaya így maláj zászló alatt hajózva ment a jütlandi csatába, és végül túlélte magát a finanszírozó államalakulatot is. A terület viszonylagos gazdagsága természetesen a kínaiaknak (és kisebb mértékben az indiaiaknak) is komoly lehetőségeket kínált: jónéhányan meggazdagodtak a bányászatból és a kereskedelemből, létrejött egy viszonylag népes középréteg is, ugyanakkor a gyorsan növekvő etnikai csoport kitermelte a társadalom szélén tengődők széles tömegeit is, akik gyakran a félsziget városiasabb részeit még meglehetősen közelről övező dzsungel szélén tengődtek.

A gyarmat gazdagságának szimbóluma az HMS Malaya - itt épp brit zászló alatt - (forrás)

Ami a kínaiakat megkülönböztette a többiektől az a viszonylagos szervezettségük volt: a letelepülőket informális és félig formalizált szervezetek egész sora segítette (vagy használta ki), ezek egy része normális civil szervezet volt, más része sima bűnszövetkezet, de az első világháborút követően megjelentek a fontosabb kínai pártok fiókszervezetei is (persze ezek egy része is inkább a bűnszervezetek sajátosságaival rendelkezett), mindenesetre a kínaiaknak ekkoriban Sanghaj nemzetközi negyedei, és Hong Kong mellett elsősorban Szingapúr volt azaz Ázsián belüli menedék, ahová normálisan ki lehetett vándorolni, ha otthon "gond" volt. A leírtak miatt persze a brit hatóságok is növekvő gyanakvással tekintettek a kínai népességre, és nem csak növekvő arányuk és "szervezeteik" miatt. A maláj államokban ugyanis az eredetileg nem brit állampolgárságú bevándorlók jogilag némileg hátrányos helyzetben voltak: általában nem rendelkeztek állampolgársággal, ez alapértelmezetten csak a malájokat illette meg - tulajdonképpen ez volt a malájok kordában tartásának egyik eszköze: a brit közigazgatás hivatalosan átmeneti jövevényekként kezelte a kínaiakat és az indiaiakat, ki nem mondva, de azt érzékeltetve, hogy valamikor a jövőben majd nem lesz már szükség rájuk és akkor a malájok kezébe kerül majd vissza a gyeplő - ezt elvileg az is aláhúzta, hogy (részben indiai mintára) 1935-ben a Szövetségi Maláj Államok a korábbinál nagyobb autonómiát kaptak a saját ügyeik igazgatásában - amivel kezdetben egyik érdekelt fél sem igazán tudott mit kezdeni. Ugyanakkor a kínaiak visszavándorlásának lefékeződése és politikai és társadalmi szerveződése épp az 1930-as évekre érte el azt a szintet, hogy ezt az elképzelést egyre kevésbé lehetett komolyan venni.

A Szövetségi Maláj Államok kormányzati épülete Kuala Lumpurban - (forrás)

Ebbe az egyre feszültebbé váló helyzetbe robbant bele a második világháború, mely kezdetben ismét fellendülést hozott: az ón és a kaucsuk szépen hozott a konyhára, illetve a "szingapúri erőd" kiépítése is pörgette a gazdaságot, azonban az Európában meglehetősen elfoglalt brit kormány némileg "elaludt", a japán fenyegetés egyre szaporodó jelei ellenére nem erősítette meg a malájföldi légvédelmet, ami végzetesnek bizonyult 1941-42 fordulóján: Jamasita tábornok amúgy nem túl erős (kb. hadtesterejű) csapatai a Burmában már ismertetett módon söpörtek át a félszigeten, majd foglalták el Szingapúr szigetét - azonban Burmához képest volt pár különbség: a britek Malájföldön komoly létszámfölényben voltak, ennek ellenére jóval kevésbé tudták késleltetni a japán előretörést, és a végén még vissza sem tudtak vonulni. Óriási csapás volt ez a brit gyarmati uralomra nézve, történetünk szempontjából azonban fontosabb, hogy mi történt ezután - a japán megszálló hatalom ugyanis - bár az ázsiai nemzetek felszabadítását hirdette - láthatóan nem igazán tudott mit kezdeni a Maláj-félszigettel. Hivatalosan gyarmatként kezelte, de más területekkel (pl. Holland-Kelet Indiával) szemben nagyon volt komolyabb koncepciójuk a lakosság megnyerésére. Az a japán-kínai háború eseményei alapján sajnos borítékolható volt, hogy a kínai lakossággal szemben brutálisan fognak fellépni - tisztogató akcióik során már gyakorlatilag az első pár hónapban kiirtották a helyi kínai elit jelentős részét, ugyanakkor a szultánok (névleges) hatalmának tiszteletben tartásával tétova lépéseket tettek a maláj népesség megnyerésének irányába. Ezt az ügyet ugyanakkor nem igazán szolgálta, hogy a velük szövetséges Thaiföld igazgatása alá helyezték az 1909-ben átadott északi maláj államokat, ami az ébredező maláj nemzettudatra bizony elég nagy csapást mért. Részben ennek kompenzálásaként lett viszonylag népszerű a "Melayu Raya" (Nagy-Malajzia) elképzelés, mely az egykori holland és brit gyarmatok egyesítését tervezte - japán uralom alatt elvileg ennek nem volt akadálya. Ugyanakkor szintén nyugtalanságot keltett, hogy bár a félszigeten a malájokat kevésbé sújtotta a japán terror, de a nyugat-borneói Pontianakban például szisztematikusan kiirtották a japánok a helyi maláj elitet. 

Hogyan alázzuk meg a Brit Birodalmat még jobban? Például győzzük le kerékpáros gyalogsággal - japán katonák 1941 decemberében Malájföldön - (forrás)

Ez már önmagában nem tette túl népszerűvé a japán uralmat, azonban a hamarosan jelentkező gazdasági nehézségek még az alapvetően semleges maláj többséget is elidegenítették: Japánnak ugyanis papíron igen nagy szüksége volt a hadviseléshez az ónra és a kaucsukra is, azonban a japán gazdaság a Malájföld által megtermelt mennyiség töredékét tudta csak felvenni (és még kevesebbet ténylegesen el is szállítani), a távolsági kereskedelem összeomlása pedig Szingapúrnak és Penangnak tett be, miközben a terület hagyományos élelmiszerellátó útvonalai is összeomlottak. Eközben a japánok még jelentős mennyiségű papírpénzt is nyomtattak (amihez egy kicsit még a szövetséges titkosszolgálatok is hozzátettek), ami az egekbe lökte az inflációt - így 1944-45-re már nem igazán maradtak hívei a japán uralomnak.

Érdekes módon ezek a fejlemények jelentősen különböztek a japánok Holland-kelet-indiai politikájától - ahogy egyébként a gyarmat 19. század végi, 20. század eleji fejlődése is. Nagyjából 1870-tól datálják a hollandok "liberális" korszakát - ezt úgy kell érteni, hogy közel 250 éves uralom után a hollandok elérkezettnek látták az időt arra, hogy valamit a gyarmati lakosság jóléte érdekében is cselekedjenek: elsősorban Jáván és Szumátrán komoly infrastrukturális fejlődés indult meg, sőt 1918-tól a gyarmat részben választott törvényhozással is rendelkezett (azaz közjogilag fejlettebb volt a maláj államoknál vagy a Straits Settlementsnél). A mérleg másik serpenyőjében azonban jelentős mennyiségű holland önkény maradt, ami egyrészt a távolabbi szigetek viszonylag könyörtelen központi igazgatás alá vonásában, valamint az 1920-as, 30-as évek politikai fejleményeiben mutatkozott meg. Ugyanis a gyarmat fejlődése egy viszonylag népes (nem arisztokrata) jávai elitet is kitermelt, akik hamarosan szervezkedni kezdtek, ami a politikailag aktív nacionalisták elég széleskörű őrizetbe vételét és deportálását eredményezte. Az ekkori Holland Kelet-Indiát rendőrállamnak is szokás nevezni, ugyanakkor ez viszonylag korlátozottan (kb. egyes nacionalistákkal szemben) érvényesült - de elég volt ahhoz, hogy 1942 elején a holland uralom kártyavárként történő összeomlását ne nagyon sirassa senki a helyi erők közül, illetve hogy kezdetben elég népszerű legyen a japán uralom - itt ugyanis a helyi japán parancsnokság tudatosan építkezett a helyi nacionalistákra, bevonta őket a közigazgatásba és a hadihelyzet romlásával párhuzamosan 1945-re függetlenséget helyezett kilátásba. Ettől függetlenül a kínaiakat ugyanúgy üldözték, a gazdasági nehézségek pedig hasonlóak voltak, de jelentős japánellenes ellenállási mozgalom nem alakult ki, és az 1945 utáni események is merőben ellenkező fordulatot vettek (erről egy külön blogposzt fog szólni).

Nem úgy, mint a Maláj-félszigeten: az ottani ellenállásban nem meglepő módon a kínaiak szervezetei játszották a vezető szerepet, különösen a szakszervezeti mozgalomból kinövő, otthonról is erős ideológiai muníciót kapó kommunisták - nagyrészt (de nem kizárólag) ők álltak a MPAJA (Malayan Peoples Anti Japanese Army) mögött. A szervezet meglehetősen rosszul kezdte a gerillaháborút: vezetői a konspirációs és elemi biztonsági szabályokra fittyet hányva 1942. szeptember elsején a Batu barlangokban gyűltek össze egy "konferenciára" - nem tudva, hogy a főszervező pártfőtitkárt beszervezte a Kempeitai, a japán titkosrendőrség. A vezetői jelenlétnél csak a meglepetés volt teljesebb, a japánok nem is ejtettek nagyon foglyokat, 92 vezető tisztségviselőt mészároltak le. A tragédia természetesen óvatosságra intette a szervezet túlélőit, így a következő két évben kevésbé exponált helyeken tartózkodtak, ellenben sikeresen kiépítettek egy dzsungelbeli és a dzsungel szélén álló településekre támaszkodó támaszpontrendszert és egy csomó helyi sejtet - 1944-re egy kicsi (mintegy 7000 fős), de ázsiai viszonylatban jól szervezett gerillahadsereggé vált, mely viszonylag jó hatékonysággal vadászta le a kollaboránsok egy részét, illetve a japánoknak is tudott kellemetlen perceket szerezni (igaz a nagyobb összecsapások elől azért kitértek) - olyannyira, hogy a britek is igyekeztek támogatni őket különleges alakulatok odaküldésével, illetve az utolsó hónapokban légi utánpótlással.

A MPAJA katonái a feloszlatási díszszemlén 1945 decemberében - (forrás)

Elsőre fura lehet, hogy a Brit Birodalom egy kommunista gerillahadsereget támogatott - de egyrészt mások nem voltak a színen Malájföldön, másrészt Burmában is láthattuk Aung Szan példáján, hogy ha az éppen célszerű volt, némi emberkedést követően simán beálltak egy baloldali szimpátiákkal is rendelkező britellenes nacionalista mögé...

A szingapúri kínai közösség ünnepli a győzelmet 1945-ben - (forrás)

Amikor tehát a britek 1945 szeptemberében visszatértek a lakosság nagy része üdvözölte ezt, azonban a helyzet viszonylag gyorsan megváltozott:

- Azzal még nagyjából elégedettek voltak az érintettek, hogy a  britek bő fél évig tartó katonai igazgatás keretében igyekeztek visszaállítani a brit intézményeket, illetve lefegyverezték a (főleg maláj) kollaboránsokra vadászó MPAJA-t. A fegyvereiket beszolgáltató gerillák pénzjutalmat kaptak, és ha gondolták  beállhattak az újra felálló helyi fegyveres szervezetekbe. Mondjuk már ekkor is feltűnt jópár brit tisztnek, hogy a MPAJA tagjai nagyrészt az öregebb, rossz állapotú fegyvereket szolgáltatták be, az 1945-ben küldött automata fegyvereket nem annyira. Azzal együtt, hogy a MPAJA veteránszervezetei (azaz az egykori parancsnoki struktúrája) teljesen legálisan működhettek, ez kifejezetten aggasztó volt a britek számára.

- Az már kevésbé lett népszerű húzás, hogy a brit hatóságok bevonták a japánok elértéktelenedett pénzét. Ez önmagában még nem lett volna gond, de a katonai igazgatás viszonylag kevés jó gazdasági szakemberrel bírt, ráadásul az 1945-ös Brit Birodalom egy súlyosan eladósodott, erőforráshiányos képződmény volt, úgyhogy nem nagyon volt pénz a háborús károk gyors javítására, valamint a gazdaság felpörgetésére. A gyors és váratlan japán kapituláció miatt a brit-indiai katonai vezetésnek hirtelen óriási terület igazgatásáról kellett gondoskodnia, ami tovább feszítette az amúgy is szűkös erőforrásokat. Emiatt egyébként a japánok által helyzetbe hozott maláj tisztségviselők egy részét is megtartották, akik viszont sok esetben a japán uralom alatt kifejlesztett "korrupciós gyakorlatukat" tartották meg.

- Tovább súlyosbította a gazdasági helyzetet, hogy a Brit Birodalom megrendült pénzügyi helyzete miatt magas importvámokat vezetett be, ami igencsak megnehezítette az újjáépítést és a fellendülést, ráadásul igyekezett minél több pénzt kisajtolni egyik legjövedelmezőbb gyarmatából: azonban ezt inkább Londonnak kedvező módon tette. Ebben az időben a maláj kaucsuk tette ki az Egyesült Államokba irányuló brit export több, mint felét, amiből London lehetőleg minél nagyobb haszonra szeretett volna szert tenni. Ez (mármint a terület külkereskedelmi egyenlege) papíron ugyan tök jól nézett ki, azonban helyben mindez nyomott béreket, áruhiányt, szociális leszakadást eredményezett, miközben az ültetvényeken is egyre nagyobb arányban alkalmaztak kínai munkásokat (mivel az indiaiak már nem igazán jöttek, de a népesség egyébként gyorsuló ütemben nőtt.) Mindez a kommunisták által dominált szakszervezetek gyors erősödését hozta, ami sztrájkokban és a "mozgalom" militaristábbá válásában materializálódott, főleg amikor a brit hatóságok letartóztatásokba kezdtek. Tegyük hozzá: a vázolt nehézségek ellenére a gazdasági élet 1948-49 környékére már nagyrészt helyreállt, így vélhetően alábbhagyott volna az elégedetlenség, ha a britek újabb államszervezési kísérleteikkel nem dobnak egy lángcsóvát a már csaknem leeresztett benzineshordóba.

A brit katonai igazgatás ugyanis 1946. április 1-jével átadta a helyét az úgynevezett Maláj Uniónak. Unió jellegét az adta, hogy a szövetségi és nem szövetségi maláj államokat egybeolvasztották, illetve a Straitts Settlementsből hozzájuk adták Penangot és Malakkát, míg Szingapúr önálló koronagyarmattá vált (ebből is az autonómia nélkülivé) - hasonlóan a Brooke-ok lemondásával "gazdátlanná vált" Sarawakhoz. Az Unió elvileg egy roppant kifinomult konstrukció volt, mely úgy próbált mindegyik etnikai csoportnak adni valamit, hogy közben London járjon a legjobban - mondjuk ezen a próbálkozáson nem volt nehéz átlátni. A malájok számára ez egyrészt azt jelentette, hogy a britek révén visszakapták az 1942 után thai uralom alá került északi részeket, ugyanakkor a britek által (nem teljesen alaptalanul) japán kollaboránsoknak tartott szultánok maradék, jelképes hatalmát is elvették, a Maláj Unió tehát egy túlnyomórészt brit hivatalnokok által irányított, választott törvényhozás nélküli gyarmat volt, tehát az 1935-41 között élvezett korlátozott autonómia is elszállt. (Ugyanakkor a Maláj Unió a brit jogállamiság egyéb vívmányaival nagyrészt rendelkezett). A maláj etnikumot még egy további rendelkezés is sérelmesen érintette: a Maláj Unió polgárai etnikumtól függetlenül egyenlőséget élveztek, sőt a kínaiak és indiaiak számára az új szabályozás szerint jóval könnyebb volt állampolgársághoz jutni  - ez az újítás alapvetően szükséges volt az egyéb népcsoportok megbékítéséhez, de alapvető fordulat volt az 1930-as évek brit politikájához képest. A malájok addig szokatlan módon ellenálltak, a szultanátusok felett érzett gyászuk jeleként fehér szalagot viseltek, és élesen tiltakoztak az állampolgársági törvény ellen. Utólagos bölcsességgel persze jól látszik, hol is ment félre a brit politika, ugyanakkor a háború utáni nehéz időszakban vélhetően így (azaz közvetlen gyarmati irányítással, az egyes etnikai csoportoknak központilag biztosított kedvezményekkel) látták biztosítottnak a stabilitást, és az Uniót jól érezhetően ideiglenes megoldásnak szánták - "reformjáról" ugyanis szinte azonnal tárgyalni kezdtek. Ennek eredményeképpen 1948. február 1-jén az unióból Maláj Föderáció lett, mely a 9 maláj államból  és 2 gyarmatból (Penang és Malakka) állt, az államokban pedig korlátozottan, de visszaállították a szultánok "fennhatóságát", sőt egy extra joggal is felruházták őket: tanácsadó szerepet töltöttek be a bevándorlás témakörében - ez egyértelműen a kínaiak ellen irányuló húzás volt. Ahogy az is, hogy az állampolgársági törvényt csak a két gyarmatterületen vezették be, a maláj államokban nem... Egyébiránt az egyes tagállamok ismét pénzügyi önállósággal rendelkeztek, és irányító testületeikbe a helyi társadalmi csoportok is delegálhattak tagokat (választott testületekről ekkor még nem volt szó, és a brit dominancia így is megmaradt).

"Malájföld a malájoké" - tiltakozás a Maláj Unió ellen - (forrás)

Tekintve, hogy a kínaiak részaránya ekkor még, ha lassuló ütemben is, de nőtt, a Maláj Föderáció létrejötte egyértelműen a politikai jogaik elleni hadüzenet volt, ami a gazdasági nehézségekkel és a sztrájhullámokkal járó erőszakkal együtt robbanásveszélyes elegyet alkotott. Az ezt berobbantó szikra egy hármas gyilkosság volt 1948. június 16-ának reggelén, amikor néhány kínai férfi meggyilkolt három ültetvényigazgatót Sungai Siputban (Perakban). Az ezt követően eszkalálódó események egy kezdetben teljesen valószínűtlennek tűnő végeredményhez vezettek: egy véres és kegyetlen gerillaháború közepette sikerült félig-meddig demokratizálni (tulajdonképpen kompetitív autokráciákká alakítani) és függetleníteni két gyarmatot, melyekből két roppant sikeres ázsiai állam alakult ki - miközben a kínai típusú kommunizmus terjeszkedésének is sikerült útját állni. 

Hogy hogyan is történt mindez, arról a következő részben lesz szó.

Fontosabb források:

https://www.ehm.my/publications/articles/malayas-early-20th-century-population-change

https://en.wikipedia.org/wiki

Jared Diamond: Upheaval