Riobambában szerencsére már volt hova mennünk Marlon személyében, aki Couchsurfon keresztül fogadott minket barátnőjével, Dianával. Épp vizsgaidőszakban értünk oda, úgyhogy amíg mi Tomival bejártuk a város központját, elmentünk termálozni Guallabambába, ahol csak helyiekkel találkoztunk és megnéztük moziban az Így neveld a sárkányodat 3-mat, amin legalább háromszor sírtunk, addig ők szegények tanultak.

Vicces volt, mert meg szerettünk volna nézni egy kerámialapokból készült festményt, ami Ecuador történelmét mutatja be, mire Marlon mondta, hogy oda ne menjünk, mert az a hely borzalmasan veszélyes. Mi nem egészen értettük, mert rajta van a turistatérképen mint látványosság, plusz nappal mennénk, szóval végül úgy döntöttünk, megkockáztatjuk a dolgot. Megkérdeztük azért, hogy neki van-e személyes tapasztalata, de még sosem volt ott. Hát jó.... Amikor odaértünk busszal, (egész hamar annak ellenére, hogy itt is bárhol megállnak a buszok, szinte alig van buszmegálló,) egy lelket sem találtunk a téren.

Majd a szobornál volt még két pár, akik igen veszélyesen fényképezgettek, de ennél semmi komolyabb nem történt szerencsére.

Innen már bátrabban körbesétáltuk a várost, ami tényleg nagyon szép, legalábbis a történelmi (koloniális) városnegyed.

Elmentünk egy piacra is, ahol karkötőket árultunk vagy becseréltük őket pl. 20db banánra, de recikláltunk rengeteg gyümölcsöt is, úgyhogy este alig bírtuk hazavinni a rengeteg kaját. Aznap meg másnap tonnaszámra készítettük a gyümölcsturmixokat és gyümölcssalátákat. Másnap a rengeteg kajával feltankolva mentünk ki a kanyonba mászni. Egy kis falu, San Juan van hozzá legközelebb, kb. 20perc kocsival a Chorrerától, a mászóhelytől. Az első hely, ahova lesátraztunk, kissé lejtett, így csak pár napot maradtunk ott. Ez alatt (az első nap és a második nap) kétszer ért minket állattámadás a kaja miatt.

Először csak a sátor előterében hagyott táska volt teljesen kipakolva, a zacskók szétszaggatva, minden zab, chia, machica, stb. áldozatául esett az arra járó kutyának és tehénnek. Ugyanis egy friss tehénlepényt is találtunk a sátor közvetlen környezetében. Másnap már okosabban cselekedtünk. Felkötöttünk minden ételt tartalmazó zacskót, táskát a fákra, csak az avokádót tároló, lezárt ételhordót tettük a fa alá. Este, mikor megjöttünk mászásból, a sátorból kilógó türülköző fogadott minket. A kutya kirágta és feltépte a sátor sarkát, mert bent felejtettünk egy darab teafiltert. A doboz nyitva volt, az avokádóból csak a magja maradt, de az úgy leszopogatva, hogy csak na, a zsákokon pedig lukak, a lukak mögött pedig félig megevett banán, foghíjas paradicsom. A madarak is besegítettek az ételrontásban. Aznap fejlámpával varrtuk meg a sátrat, másnap pedig felköltöztünk a sziklafal tövébe az új, laposabb helyre. Innentől kezdve a fákon lévő zacskókon kívül nem ért minket semmi kár, de azért mindig aggódva, összeszorult szívvel tértünk vissza lakhelyünkre.

Maga a kanyon L alakú, az egyik végében mi sátraztunk, a másik végében volt egy nagyobb vízesés. Közben végig hatalmas sziklafalak, tele mászóúttal és több kisebb, vagy időszakos vízeséssel. A fal andezit volt számos bevágással, repedéssel de többnyire perem oázis volt. Ember alig volt rajtunk kívül, maximum mászók, meg néhány turista hétvégén. Sokféle kolibrit meg a fészküket, egyéb madarakat, teheneket, kutyákat meg néha szamarakat lehetett látni, ha a helyiek lejöttek. Például a három juhász kisfiú is szamárháton érkezett, akiket aztán megmászattunk kis beszélgetés után.

Rengeteg út van a kanyonban, sok stílusban, úgyhogy mindkettőnknek volt mit projektelni. Tomi megint on sight-olt (elsőre mászott) egy 7c-t, mászott több 7c-t, 8a-t meg egy 8a+-t, nekem pedig sikerült két 7a-t másznom, az egyik 7a+-ra volt adva, de érzésre inkább 7a volt. Az első olyan hosszú volt, hogy a végére mindig nagyon elfáradtam, és az utolsó köztesnél volt még egy kunszt. Többször kiestem onnan, míg végül úgy másztam meg az utat, hogy az utolsó köztest már nem akasztottam. Nem volt elég erőm, csak az lebegett a szemem előtt, hogy a stand alatt nagy zsebek lesznek, és azt kell elérnem. Nagy küzdelem volt, főleg, hogy az eleje egy bevágás volt, ahol a semmi lépéseken kellett felmenni, ami nekem eléggé pszichés. De sikerült! Tomi persze ordibált örömében, meg hogy mennyire kemény vagyok pszichésen is, aki ismeri, el tudja képzelni.:D

Ezen a gyönyörű helyen két hetet maradtunk, hátunkon folyton a Chimborazo tekintetét érezve, engem eléggé frusztrált is, mert nagyon magas, havas, gleccseres, és ugye akkor már tervben volt a megmászása. Amit a Chimborazoról tudni érdemes az az, hogy a Föld középpontjától mérve ez a Föld legmagasabb pontja, 2 km-rel magasabb mint az Everest. Ez annak köszönhető, hogy az egyenlítőn fekszik, ahol a Föld a legszélesebb, így lehetséges, hogy a legközelebb van a Naphoz az összes hegycsúcs közül. Úgy tartják, hogy a világ egyik legerősebb hegye, és hatalmas tisztelettel kell nekiállni megmászni, mert különben nem enged fel a hegy szelleme. A két menedékház között rengeteg síremléket láttunk, mindenféle korosztályban azoknak, akik a hegyen vesztették el életüket. Elrettentésként is értelmezhető mindazoknak, akik felkészületlenül, felszerelés, vezető nélkül akarják a hegyet meghódítani. Mi már Riobambában elkezdtünk érdeklődni különféle oldalakon, különféle emberektől, hogy mennyibe kerül feljutni túravezetővel, vagy fel lehet e menni anélkül, még a kétféle hegymászó szövetségnek is írtunk, hogy hátizsákos alapon egy csoporthoz nem csatlakozhatnánk be esetleg, de mint kiderült, hogy alaphangon 200dollár csak a vezető bérlése(plusz a kaja, szállás, transzport, felszerelés), de van aki 300-at, 500-at is elkér személyenként... Ami jó hír volt, hogy Tomi, aki rendelkezik a Téli magashegyi tanfolyam elvégzését igazoló papírral is , felmehet saját felelősségre túravezető nélkül, de nem vihet fel másokat magával. Így elég volt csak egy túravezetőt fizetni, mert Tomi bátyja, Geri is csatlakozott hozzánk, és egy vezető két embert vihet maximum. Geri két hónapot töltött az Amazonasban, az Amazonas folyón hajózott egy csónakon amit a társaival építettek, és a folyó menti falvakban tartottak előadásokat és workshopokat a hulladék újrahasznosításról. (Pl: Műanyag flakonból házépítés.) Így ő nem volt túlságosan jól aklimatizálva a Chimborazo 6000+ méteréhez, míg mi a két hetet kb. 4000 méteren töltöttük, és egyszer felmentünk 5100méterre egy tóhoz, a Laguna Condo rcochához. Ez alkalommal találkoztunk egy túravezetővel, aki tekintettel arra, hogy mászók vagyunk felszereléssel úgyszólván sport társak, azt mondta, ha ketten együtt 180dollárt fizetünk, akkor ő, vagy a tesója fel tud velünk menni. Ebben meg is egyeztünk, és megbeszéltük, hogy a héten bemegyünk Riobambába lebeszélni mindent. Közben telefonon kontaktáltunk vele, és olyan árat írt, ami már nem egyezett a megbeszéltekkel. Mert a 180-ra még rájön a vezető szállása, a kajája, a magánautó. Mi eleve mondtuk neki, hogy mi sátrazunk, a vezetőnek kifizetjük a menedékházat, de kaját mi főzünk neki, az odajutást meg stoppal meg busszal megoldjuk együtt, de ezt a magánkocsis őrületet felejtsék már el. Még ebből volt egy kis vita az irodában is, de végül minden úgy lett, ahogy mi akartuk, és még a hágóvasat és jégcsákányt plusz a szemüveget és a kesztyűt is megkaptuk ingyen a bérlésnél. Gerinek kellett valamennyit fizetnie a bérlésért, mert semmi felszerelése nem volt, de így összesen végül elosztva a költségeket hármunk között 70dollárra jött ki minden a 300 helyett. Le is beszéltük az időpontot, vasárnap-hétfő, és vasárnap délután 2kor találkoztunk a park kapujában. Stoppal fel, sátorállítás, közben láttunk egy gyönyörű rókát, pihenés, vacsifőzés, majd este 11-kor elindultunk a hosszabb úton, mert kőhullás miatt a normál út nagyon veszélyes volt. Csillagos, szélcsendes éjszakánk volt, nem is olyan hideg. Mi Tomival jól voltunk, Gerinek fájt a feje már induláskor is, ami nem meglepő, hiszen nem tudott megfelelően aklimatizálódni. 4800-ról indultunk (Tomi a bejárattól, 4300-ról gyalogolt fel az első menedékházhoz még amikor megérkeztünk, mert sétálni akart, mi a túravezetővel (Alberto) felstoppoltunk...), az első csúcs (Veintimilla) 6240-en volt. A gleccser 5600 métertől kezdődött, innen már kellett a hágóvas meg a jégcsákány a meredekség miatt is.(Síelőknek: feketepálya meredekségű.) Valamint kötéllel össze is kötöttük egymást, abban az esetben, ha valaki kicsúszik/beesik egy hasadekba. Elől hátul be voltunk biztosítva Tomi és Alberto személyében. Ami furcsa volt, Alberto semmit sem mondott el az eszközök használatáról, Tomi magyarázta el mit kell csinálni, ha kicsúszunk a havon/jégen, ha gleccserhasadékba esünk, mi a teendő, ha lavina van, stb. Alberto csak arról sztorizgatott, hogy ez az ember eddig jutott, az ott halt meg, hogy kb. mindenki 5500 méteren visszafordul (a Castillo-nál). Egyértelmű volt, hogy vissza akar fordulni, nem akart felmenni. De mi ennél keményebbek voltunk. Gerinek konstans fájt a feje, de végig kb. ugyan olyan iramban tudott jönni, ami egészen elképesztő, látszott, hogy ugyan az a vér csordogál az ereikben Tomival. Tomit hagyjuk is, ő lazán végigtolta, állítása szerint a végére kicsit azért elfáradt (nem látszott), én kb. 5800 m-ig nagyon jól bírtam, onnantól viszont az oxigén eléggé hiányzott. Mindenem remegett, pár lépésenként meg kellett állnom, mindezt olyan meredeken, meg csúszós gleccseren, hogy folyton visszacsúsztam egy lépést kettő után még a hágóvassal is. A legrosszabb az volt, hogy már a derengésben láttuk a csúcsát a hegynek, de csak 3 óra múlva értük el. Mindig azt hittük, hogy na ez lesz az, de nem. Még tovább, fel, fel, cikkcakkban, a gleccserhasadékokat kerülgetve, amik a fejlámpa fényében sötétben még ijesztőbbek voltak. Szóval nagyon nehéz volt, életem legnehezebb túrája. A végén már olyan érzelmi hullámaim voltak, hogy többször elsírtam magam örömömben, hogy fel fogok jutni, habár annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam lesz-e elég erőm visszajutni. Volt, hogy azon gondolkodtam, ha beleesnék egy hasadékba, lenne időm pihenni, amíg a többiek kimentenek... Szóval eléggé ki voltam purcanva. De nagyon akartam, és nem törődtem azzal, mi lesz később. Amikor végre feljutottunk, le kellett feküdnöm annyira remegett mindenem, nagyon fáztam (kb. -15-17fok lehetett), és fájt az egész testem az erőlködéstől. De aztán körbenéztem fél szemmel, az egyik kontaklencsém ugyanis befagyott, és láttam én is a Csendes-óceánt a felhőkön túl. Elképesztő gyönyörű volt, csodálatos! A világ tetején :)

Reggel 8-ra értünk fel, kb. fél óra után indultunk vissza, remegő lábakkal, iszonyat fáradtan. Utólag Geri bevallotta, hogy arra várt, mikor mondom, hogy nem bírom, forduljunk vissza, mert ő is nagyon a határán teljesített. Tomi pedig többször mondta a végén, hogy forduljunk vissza, miután láttta mindkettőnk fizikai állapotát. De én már csak miatta sem akartam feladni, hiszen ez volt az álma. Azt mondta, ha ezt megcsináljuk, többet nem fog ilyen túrákkal zaklatni. :D A Chimborazo-t ezután három napig hevertük.

Ez alatt a három nap alatt Geri megismertetett minket a kambóval, ami egy, az Amazonaszban élő békafaj (óriási zöldbéka) mérge, és a bőrre égetett pontokra rakva tisztító hatással van a szervezetre. A területen élő benszülöttek között évszázadokra visszanyúló hagyománya van, ezzel gyógyítanak rengeteg féle betegséget, de csupán a test tisztítására, az immunrendszer erősítésére is alkalmazható. Kapva az alkalmon, hogy Gerinél van kambó, és ért is hozzá, tapasztalata is van már a használatában, úgy döntöttünk, mi is kipróbáljuk.

Miután feltette a pontokra a mérget, egy 5-10 perc után öklendezni, hányni kezdtünk, ami változó ideig tart el. Nekünk kb. 1-1,5 óráig tartott a hatása. Az arcunk felfújódott, szemünk, szánk megduzzadt, mint egy bèka. Nagyon fontos, hogy előtte és közben az ember rengeteg vizet igyon. A méreg nem okoz halucinációt, nem pörget fel, egyetlen funkciója a méregtelenítés. Aznap még nem éreztük a hatását, de másnap sokkal könnyebbnek, erősebbnek éreztük magunkat. Ez után mi még pár napot maradtunk mászni, Geri pedig elindult Kolumbiába a Rainbow világtalálkozóra. Ez alatt a két hét alatt ha kifogytunk valamiből, internet kellett vagy zuhanyozni szerettünk volna, mindig lestoppoltunk a közeli faluba, San Juanba. Ecuadorban általában minden parkban van egy vagy fél órás ingyenes, mindenki által elérhető internet, így ez nem okozott problémát.

Az élelem beszerzése sem, mert sok bolt közül válogathattunk, de végül egy kis családhoz tértünk vissza mindig, három kislány szüleihez, ahol egy idő után kedvezményesen vásárolhattunk, és kb. már kérdés nélkül adták oda a megnyomódott, bebarnult, kidobásra szánt zöldséget és gyümölcsöt. A kislányokkal is megismerkedtünk, folyton kérdezgettek, magyar dalokat énekeltettek, nagyon kedvesek voltak. Ők ajánlottak egy bácsit, akinek volt meleg vize a faluban, mert akiket megkérdeztünk, senki sem tudott segíteni zuhanyzás ügyileg. Így ismerkedtünk meg Carlossal és Fabiannal, egy testvérpárral. Carlos 70 év körül járhat, evangélikus lelkész, és egy kis házban lakik, ahol még a szüleik éltek. Van gázzal működő meleg vizes zuhanyzója, amit megoszt a faluban több családdal is, és megosztotta velünk is, mindezt ingyen. Azt mondta, amikor felvetettük, hogy mi valamennyit fizetnénk ezért, hogy a gáz annyira olcsó Ecuadorban, hogy centekről beszélünk, ne vicceljünk. Hát így ismerkedtünk meg velük. Mindez zuhanyzás alkalmával ott tartottak, megetettek, és órákon át beszélgettünk velük.

Elképesztő kedves emberek itt is... Ebben a két hétben rendezték meg a karnevált is az országban, úgyhogy úgy döntöttünk, megnézzük, mi fán terem egy ilyen. A Chorrerától kb. egy órára van Guaranda, ahova reggel korán átstoppoltunk, hogy ne maradjunk le a felvonulásról. Na itt aztán tényleg részünk volt mindenben. Rengerek féle tánc, modern és hagyományos, gyönyörű jelmezek, díszletek, hatalmas felvonuló kocsik, mindenféle témákban, vagy 5órán keresztül csodálhattuk meg a színkavalkádot és hallgathattuk a modern és népzene keveredését. Közben kaptunk vizet, festéket, habot, lisztet az arcunkba, nyakunkra, szóval egy percet sem unatkoztunk. :)

Visszafelé egy család vett fel, és elvittek egészen a kanyonig. Israel, Israelito és Jasmin már aznap este meghívtak magukhoz Ambatoba, de mi nem akartuk éjszakára ott hagyni a sátrat az állattámadások miatt. Ezért kicseréltük a kontaktjainkat, és megígértük, hogy amikor elindulunk északnak Quito felé, akkor meglátogatjuk őket Ambatoban. A karneválok több naposak, és mivel másnapra meghívásunk volt San Juanba Carlosékhoz, délután lestoppoltunk hogy találkozzunk velük. Lefelé menet egy pick up hátulján kaptunk stoppot, amit nem úsztunk meg szárazon: a köztes falukban a helyiek vödör vízzel az út szélén várakoztak, hogy lelocsolják az arra  járó embereket,autókat.

Nos két helyen mi is kaptunk 1-1 vödörrel, ami után már nem voltunk olyan boldogok, hogy több napig tart a karnevál... A harmadik helyen Tomi előre látta a bajt és teli torkából rárikkantott az emberünkre: MEG NE PRÓBÁLD!!! Ezután vizesen de épségben leértünk ès egy egész nagy baráti társaság fogadott, ettünk, beszélgettünk, Tomi megmutatta a dorombot, zenéltünk, mindenki kipróbálta, és a végén Carlosék barátja, Francisco és családja meghívtak magukhoz Riobambába. Így amikor visszamentünk Riobambába a felszerelések miatt, egy éjszakát aludtunk Marlonék új lakásában, megismerkedtünk a barátaikkal, játszottunk pár kör kártyajátékot, egy tipikus ecuadori-t (40 a neve), és másnap mivel ők hazautaztak hétvégére mi átmentünk Franciscoékhoz, ahova már Geri is jött velünk.

Ők is megetettek, ágyat adtak, egyszóval megint sikerült hihetetlen családokkal megismerkednünk. Ebben a zsúfolt két hétben készítettük el A hátizsákos ÜGY című videónkat is, rengeteg röhögéssel, idétlenkedéssel, de megérte.

Rövid összefoglalója az eddigi több száz oldalas írásainknak. YouTube linken itt láthatjátok:

Aztán eljött a nap, hogy elhagyjuk szeretett Chorreránkat, és átstoppoltunk Ambatoba, ahol már vártak ránk Israelék. Még este gyorsan megmutogatták a belvárost kocsival, a kilátást a városra, mi hulla fáradtan, de azért lelkesen készítettük a fotókat, aztán éjfél után beestünk az ágyba.

Csak pár napot terveztünk maradni, de egy hét lett belőle. Kiderült, hogy saját focicsapatuk van, a ház mögött akkora terület fekszik, hogy vagy öt pályának elég a hely. Ezért ott kellett maradnunk az edzést megnézni, beszédet tartani a gyerekeknek a tanulás, sport, csapatjáték, győzelem, vereség témákban, megnézni a hétvégi öt meccset a döntőbe jutásért, megnézni Ambatot nappal is, stb. stb. Folyton valami új ötlettel álltak elő, amire nem lehetett nemet mondani, persze egy szavunk sem lehetett, mert mint a kiskirályok úgy éltünk, etettek, itattak, hurcoltak mindenfelé.

Elvittek Bañosba is, ahol  egy gyönyörű sziklafalon megmászattuk őket a folyóparton, kipróbáltunk ecuadori tipikus ételeket (a különböző bensőségek levese, csirkebőrpörkölt, valami finom szósszal leöntött kukorica, banán, tonhalkombó stb., szóval kaptunk hideget-meleget), elvittek a Paillon del diablo-hoz, ami egy hatalmas víztömegű vízesés egy csodálatos kanyonban, olyan mint Völgyzugoly.

Egy vasárnap pedig mi mutattuk meg a focicsapat egy részének a Chorrerát, mert annyira tetszett nekik a mászás, hogy azt akarták, hogy a többiek is próbálják ki. Itt mindenkit sikerült rávenni(nem volt nehéz), a szülőket is beleértve. Nagy sikere volt szerencsére, egyből tele lett a Fb mászós képekkel.:) 

Ez alatt a hét alatt nem álltunk meg egy pillanatra sem, és végül még a mászócipőinket sem kellett megcsináltatni Quitoban, mert Ambatoban is találtunk alkalmas helyet. Ez az egy hét olyan volt megint, mintha a paradicsomban lennénk. Újabb családunk lett Ecuadorban, már nem is tudjuk hányadik. Mindenkitől olyan sok szeretetet és kedvességet kaptunk, amit nem is lehet viszonozni. Ecuador a környezetével és a lakosaival az első helyre került a szívünkben. Amikor elbúcsúztunk sokakat megríkattunk, még a csapat tagjai közül is, a szülők közül is, Israelék szeme sem maradt szárazon, de a miénk sem. Israel vitt ki minket reggel az útra, ahonnan stoppolnunk kellett, majd amikor kiszálltunk megkért, hogy csináljunk úgy, mintha stoppolnánk, csinál képet. Majd a kép után vettük volna ki a cuccainkat az autóból, mire közölte, hogy mivel stoppoltunk, ő megállt, úgyhogy most tovább visz Pujiliba, ahonnan már gyorsan elérjük aznapi úticélunkat, a Laguna Quilotoa-t.

Hát nem elképesztő fazon? Rengeteget nevettünk velük, órákon át beszélgettünk, nagyon fognak hiányozni. És ezután még hátra volt majdnem egy hónap Ecuadorból, amiről majd a következő bejegyzésben olvashattok.:)

Hamarosan. :)