Tegnap történt, hogy a kapcsolatunk Dáviddal érdekes elfajzásról kezdett tanúskodni. 

Kicsíptem magam: megfésülködtem, felvettem egy igazi nadrágot, sőt melltartót! is, tiszta felsőt, zoknit - de nem álltam meg, a zoknira még cipőt is húztam. Nagyon izgatott lettem, egészen normális volt a szituáció, már vacilláltam azon, hogy lehet egy kis rúzst még fel kéne dobni, de alapozó nélkül a sötét rúzs hülyén fog kinézni, akkor már alapozózni is kéne...és igazából úgyis csak a postaládáig megyek...szóval nem rúzsoztam.

Felkaptam a kulcsot, meg egy zacskó szemetet, amibe a gangon még finoman belegörgettem a másfél hónapja gyűlő, masszív, tüskés, kortárs művészeti alkotásnak is tekinthető, virágcserépben tárolt csikkgyűjteményünk.
Persze az üde tavaszi szellő épp abban a pillanatban bukott alá a tetőről a körfolyosóra, hogy finom, csiklandozó hullámai azt a 3 kilogrammnyi hamut, szilánkos szemcsét mind az arcomba és sikkes, ajtómtól postaládámig tartó kifutómra szánt szettemre szórják.

Prüszkölés.

Na, nem volt amúgy baj, túléltem. A lépcsőház felé tartva találkozott a tekintem a kis kerti székén kint napozgató idősebb hölgyével. 
A bőrömön éreztem a belőle áradó ijedtséget, fel is ment a pulzusom. Pikk-pakk felpattant, és egy méterrel arrébb állt, csendesen jó napot kívántunk egymásnak, de bennem kimerevedett a pillanat.
Hogy 2020 áprilisa van, és egy nő megijed attól, hogy közeledem felé. Egy vírus miatt. És ami durva, hogy akármilyen drasztikusnak is tűnik a felpattanás, jogos. Jogos a félelme és tartózkodása, ettől volt szürreálisabb és ijesztőbb számomra is. Hogy ahogy közeledtem felé, kívántam, hogy ne kelljen olyan közel elmennem mellette és arrébb menjen. Mert mi van, ha hordozó vagyok, csak még nem tudok róla?
Azt kívánom, hogy anyukám és nagymamám is így vigyázzanak magukra. Hogy mindenki, aki valakinek az anyja, nagyanyja, vigyázzon magára.

(férfiakról azért nem beszélek, mert a mi családunkban vagy meghaltak vagy száműztük őket, mint az Oroszlánkirály 2-ben Kovut, ezért a megszokás miatt nem jut úgy eszembe a megemlítésük, de persze rájuk is vonatkozik)

 Na, lényeg a lényeg, elértem a lépcsőházat, legalloppoztam a földszintre, postaláda check (persze csak hirdetési cetlik százai ömlenek a lábam elé, nem a fontos valami, amit várok).
Gyalog mentem vissza a harmadikra, úgy voltam vele, ennyi kell a popsinak. Jól éreztem magam, elégedett voltam a kimozdulással, hisz végülis láttam végre mást is a gangon kívül.
Éreztem, hogy rezeg a zsebemben a telefonom, de nem foglalkoztam vele, úgy lihegtem a lépcsőzéstől. Egyrészt edzetlen vagyok, másrészt dohányzom, és gondoltam inkább megkímélem az engem kereső személyt elhaló Halló, tessékemtől.

Megérkeztem az előszobába, bújnék ki a cipőmből, amikor Dávid hatalmasra kerekedett kiskutyus szemekkel jött felém a szobából, kezét enyhén előrenyújtva felém, valami magas, mégis dünnyögő hangot kiadva.

Szorosan átölelt, az állát a fejem tetejéhez nyomta, minden mozdulatában éreztem a rémületet, az értetlenséget, a kétségbeesést, majd megszólalt:

-Hívtalak...

Hangját szintén mélyen átitatta a bánat, keserűség, nyomor. 
És akkor megértettem. Nem szóltam neki arról, hogy lemegyek a postánkért. Rég töltöttünk külön ennyi időt, persze, hogy megijedt, én is majd összefostam volna magam a másik felem nélkül. Ha ez velem történik, egy szempillantás alatt kétségbe vontam volna épelméjűségem - mi van, ha az egész együttélésünk csak képzeltem és ő sosem létezett, csak belebolondultam a magányba társat hallucinálva magamnak?

Teljesen normális ez így az önkéntes karantén 24. napján.