Néha azt gondolom, hogy a gyerekeim és mi, a szülők, külön idősíkokban élünk. A férjem és én a felnőttek aktív életét éljük, nap mint nap döntések súlyával és szabadságával itt és most - ez a jelenünk. De a gyerekek számára mindaz ami most történik: a múltjuk része lesz, mire felnőnek.

Mi már a magunk választotta életet éljük, ők pedig még csak most készülnek, épülnek a saját, majdani életükre.

Az, ami most történik, megmarad majd - az emlékeikben. Én vagyok az anyjuk, az anya, akire a felnőttek rossz esetben a pszichológusuknál, jó esetben a köszönőbeszédeikben hivatkozni szoktak.

Együtt élünk, de mégis külön világokban. Néha azonban, pillanatokra találkozhat a két világ, a múlt és a jelen.

Ma ez történt. A lányom, aki 14 éves, ezen a héten elolvasta az első Agatha Christie regényét. Én ajánlottam neki, mert imádtam Agatha Christie krimijeit, amikor én voltam 14 éves. Elolvastam mindet, ami csak a kezembe került. Most ő is elolvasta a Halál a Níluson történetét, és én is újra olvastam azt. 

Pár nap telt csak el, és szembejött velem a legújabb filmváltozat reklámja. A trailer, a Depeche Mode zenéjével, egy harminc éves számmal. A történet, amit tizenévesen olvastam, annak az együttesnek a zenéjével, amelyik tizenéves koromban szinte tapinthatóan jelen volt a külvárosban, ahol felnőttem.

Ismerősöm a zene és ismerősöm a történet, és ebben a pillanatban azt érzem, nincs múlt és nincs jelen, mely elválasztana. És nem számít, hogy nem megyünk el a moziba a lányommal, mert nincs értelme maszkban moziba menni. A pillanat akkor is megvolt. Nem számít, hogy nem két óra, csak kettő perc. Nem számít, hogy 45 vagy 14 évesek vagyunk. Az idő - nem számít. Csak az, hogy találkoztunk.