Amikor megláttam ezt a könyvet, az volt az első gondolatom: milyen bizarr cím! Akkor lepődtem csak meg igazán, amikor világossá vált a számomra, hogy egy ifjúsági regény került elém, melyért a szerzőt Ausztriában magas rangú gyerekirodalmi díjjal jutalmazták.

Díj ide vagy oda, a könyv témája bizony erősen fajsúlyos. Nem más, mint a gyász és a halál. Szerzőjének célja az volt, hogy közelebb hozza a gyerekekhez az elmúlást, segítse az elengedést. De lehet-e a halálról úgy írni, hogy az egy gyerekből ne iszonyatot, borzongást váltson ki, s bizonyos értelemben szórakoztató is legyen? Mivel semmi esetre sem akartam anélkül a gyerekem kezébe adni ezt a könyvet, hogy én magam meg ne bizonyosodjak róla, nem követek el ezzel helyrehozhatatlan hibát, úgy döntöttem, utánajárok a dolognak.

A könyv főszereplője a tizenkét éves Emma, aki kettesben él az apjával. Mivel Severin Blum foglalkozása sírásó, a kislány életében természetes közeg a temető, a közelében lakik, sok időt tölt a sírok között. Emma emiatt kilóg a sorból: az iskolában furának tarják, senki sem hajlandó barátkozni vele, a felnőttek pedig olyannyira aggódnak érte, hogy „jóindulatúan” a gyámügy segítségét kérik, rendezzék el Emma életét. Mert hát miféle dolog az, hogy egy gyerek folyton a temetőben lófrál?

Emma világa különös és titokzatos. Beszélget a halottakkal, krónikát vezet róluk, alakot, egyéniséget kölcsönöz a sírköveken feltüntetett neveknek, elképzeli, milyen emberek lehettek, hogyan viselkedhettek. Ezek a földöntúli lények enyhítik Emma életében a barátok hiányát.

Emma értelmes, rokonszenves kislány, aki mindössze arra vágyik, hogy békén hagyják. Úgy érzi, az apján kívül - akiért rajong, s akivel nagyon jó a kapcsola - nincs szüksége senki másra.

Egy napon azonban megjelenik Peter, a nála egy évvel idősebb fiú, akinek pár hete meghalt az ikertestvére. Peter nehezen dolgozza fel a gyászt, mindennap órákat tölt a temetőben. Emma addig figyeli a fiút, míg végül úgy dönt, ez nem mehet így tovább, segítenie kell Peternek túljutni a fájdalmán. Emma és Peter hamar összebarátkozik. A kislány megérteti a fiúval, hogy attól még, hogy Martin meghalt, a születésnapjukat igenis meg kell ünnepelni, s bár elsőre bizarrnak tűnik, nincs semmi rossz abban, ha megesznek egy szelet tortát a temetőben, Martin sírja mellett.  Emma remek barát, Peter kedvéért még az olyan félelmetes kalandra is szívesen vállalkozik, hogy eltöltsön vele egy éjszakát a temetőben.

Emma sosem ismerte az édesanyját: meghalt, amikor Emma született. A kislány sosem gondolt még arra, hogy bárkinek is a helyére kellene lépnie. Csakhogy egy villámlátogatás erejéig felbukkan Therese Funk a gyámügytől. Emma ugyan ki nem állhatja a nőt, az apukája viszont nagyon szeretné jobban megismerni.

Peternek ekkor nyílik alkalma  egyensúlyba hozni a mérleget: elmagyarázza a lánynak, hogy semmi gond nincs azzal, ha kap egy jó fej pótmamát. Therese kedves nő, Emma csak jól jár vele.

A könyv nyelvezete kifejezetten gyerekekre szabott. Az írónő lágy humorral szövi át a történetet, ami könnyedebbé teszi a nehéz témát.  Kiskamaszok számára teljesen érthető, befogadható a szöveg, mégsem vagyok biztos abban, hogy ehhez hasonló könyveket kellene 11-12 éves gyerekeink kezébe adnunk. Bármennyire is szép történet, bármennyire vicces és sodró, mégis csak tömény elmúlás. Félő, hogy egy érzékenyebb gyerkőc nem tudná kellőképpen feldolgozni, megemészteni. Én egészen biztosan várok még vele pár évet, és legfeljebb tizennégy éves kora körül adom a fiam kezébe.

Felnőtteknek viszont nagyon is javaslom, számukra mindenképpen érdekes olvasmány lehet.