Berci akkor szeretett belém, amikor kisegítettem a büfénél, mert kiderült, hogy a megmaradt zsebpénzéből már nem jön ki még egy sonkás szendvics. Láttam rajta, hogy nagyon zavarban van: a büfés néni már nyújtotta felé a kaját, ő meg hiába számolgatta az apróját, csak nem volt elég. Rengetegen voltak, kígyózott a sor, nem hagyhattam, hogy megszégyenüljön. Az osztálytársam volt, mögöttem ült, néha róla lestem le a matekot. Hagyta, soha nem szólt rám, sőt, ha nem tudtam elolvasni az ákombákom számokat, odasúgta a megoldást. Tisztában voltam vele, mekkora kockázatot vállal miattam: ha a Marika tanító néni éppen arra néz, mindketten rossz jegyet kapunk. Szóval ennyit most így cserébe igazán megtehettem a Berciért.
  A padtársnőm, Tina szerint egyébként, már régebb óta oda volt értem a Berci, szerinte ez már a matek dologból is nyilvánvaló. De hiába vonta kérdőre, Berci azzal védekezett, hogy nem lehet mindenki minden tárgyból jó, nekem meg az irodalom megy jobban. Na persze, az irodalom! – hagyta rá Tina, és cinkosul rám mosolygott. Tuti, hogy beléd van esve – súgta a fülembe.

  A sonkás szendvicses ügy után Berci feltűnően kerülgetni kezdett. A hosszabb úton járt haza, csak hogy együtt kutyagolhassunk egy darabon, és mindig beszélgetni akart. A nővérétől tudta, hogy a lányok nagyon szeretnek beszélgetni. Mindenféléről kérdezgetett és bevallotta, hogy szeretne kicsit jobban megismerni. Mert hiába is ülök előtte már második éve, azt például nem tudja rólam, hogy melyik a kedvenc fagyim, milyen zenéket hallgatok, és bár látja, hogy sokat olvasok – mert a suliba is mindig hurcolom magammal a könyveket –, fogalma sincs, ki a kedvenc íróm, és hogy a verseket, vagy inkább a történeteket szeretem-e jobban. Így aztán szépen sorban elmeséltem Bercinek magamról mindent, amire csak kíváncsi volt. Aztán egy délután egészen hazáig kísért, és megkérdezte, bejöhetne-e, mert ez most egy jelentőségteljes téma, ő pedig utál félbehagyni dolgokat.
  Anya látta, hogy a kapuban ácsorgunk, és kiszólt az ablakból, hogy menjek már, és segítsek neki borsót fejteni. Van belőle egy félzsáknyi, estig sem végez vele egyedül. Berci kapott az alkalmon és felajánlotta, hogy csatlakozik, így folytathatjuk a beszélgetést, és a munka is gyorsabban meglesz. Anya mosolygott, de nem volt kifogása a dolog ellen.
  Legszívesebben a játszótéren, a hintában ringatózva tervezgettük a jövőt. Mert ekkor már ott tartottunk: a jövőnket érintő dolgokat vettük sorra. Túl voltunk az első puszin; Berci egy délután a padon ülve közelebb hajolt, és megkérdezte, hogy hozzá mennék-e feleségül. Akkor árulta el azt is, hogy a szendvicses dolog óta szerelmes belém.
  Persze nem adtam magam könnyen. Az esküvőt a diófánktól tettem függővé: mondtam a Bercinek, hogy ha felmászik a tetejébe, akkor lehet róla szó, mert az én szememben az az igazi férfi, aki tud fára mászni. Először nem akartam elmondani neki, hogy én már tízévesen megmásztam a diófánkat, mert erről a Tinán kívül senki nem tudott. De amikor láttam, hogy erősen vacillál és gondterhelten pislog fel a magasba, csak úgy félvállról odadobtam, hogy mellesleg nekem ez már megvolt. Több sem kellett a Bercinek! Kisebb nehézségek árán, de végül felkapaszkodott. Nehogy már ezen múljon a jövőnk!
  Hát, nem ezen múlt: a nyári szünet rontott el mindent. Két hónapig alig találkoztunk, mert a Berci a nagymamájánál nyaralt, utána meg leutazott a szüleivel a Balcsira. Ott aztán szerelmes lett egy másik lányba, aki most maradt ki hetedikből. A Tina szerint azért tetszhetett meg a Bercinek, mert rajta már lényegesen jobban állt a bikini felső, mint rajtunk. Lehet, hogy igaza van, fogalmam nincs, mi járhat a fiúk fejében. Mindenesetre szeptemberben a Berci már felém sem nézett, sőt, minden segítségtől megfosztott: átült a Dani mellé.
  Ilyenek ezek a fiúk: nem lehet bízni bennük. Minden hónapban más lányba szerelmesek.