„Nem szeretem, de elismerem mindazt, amit a pályán csinál.” Jó pár játékosról el tudom mondani ezt a mondatot, többek között LeBron Jamesről is, ugyanakkor van valaki, akivel kapcsolatban nehezemre esik még ezt a megjegyzést is elmondani, és ez a játékos az NBA történetének (holtversenyben) legtöbb tripla-dupláját jegyző kosarasa, Russell Westbrook. Arról viszont mindenképpen érdemes beszélni, hogy mit is művel ő a pályán.
Több játékosra is igaz az NBA-ben, hogy sokak szerint csak szeretni vagy utálni lehet a játékstílusa miatt, és ebbe a sorba tökéletesen illeszkedik Russell Westbrook is. Én nem merészkednék odáig, hogy utálom őt, eleve nem utálok egy játékost sem, ugyanakkor Westbrook határozottan abba a csoportba tartozik, akiknek a játékát nem kedvelem, és akiknek a teljesítményét nem is tartom annyira sokra. Nagyon sok mindent kedvelek benne, a győzni akarása és a küzdeni tudása határozottan ilyen, ugyanakkor pont ez a két tényező vezet el ahhoz is, ami a legfőbb bajom vele: nem szeretem a döntéshozatali tendenciáit. Azzal önmagában még nincs bajom, hogy tudatosan rámegy bizonyos statisztikák gyártására, mert elég csak arra gondolni, hogy Wilt Chamberlain és Michael Jordan is előszeretettel csinálta ezt a pályafutása bizonyos periódusaiban, ugyanakkor mindketten belátták idővel, hogy a sikerhez (=bajnoki cím) nem ez a legmegfelelőbb út.
Westbrook egyszerre nagyon önző és nagyon önzetlen. Önző, mert sokszor könnyedén szerelembe esik olyan dobásokba, amiket nem tud kiegyensúlyozottan magas szinten értékesíteni, és önzetlen, mert máskor képes magát teljes mértékig a csapata érdekei alá rendelni. Lassan befejezi a 13. alapszakaszát is, és még mindig fel lehet hozni ellene, hogy nem tanult meg elfogadható szinten kintről dobni, ahogyan azt is, hogy sokszor nem azokat a dobásokat ereszti el, amik a jelenkori NBA-ben jó vállalásnak számítanak. Igazából fölösleges is ezeket a kritikákat ismételgetni, mert éppen elég sokszor elhangoztak már éppen elég sok szájból vagy billentyűzetből, úgyhogy ezt a gondolatmenetet le is zárnám némi személyes megnyilvánulással:
azért nem szeretem őt, mert jobb dobáskiválasztási tendenciákkal nagyon könnyedén ő lehetne a kedvenc játékosom.
Russell Westbrook beállította Oscar Robertson megdönthetetlennek hitt rekordját. Ismét. A „Nagy O” 14 szezon alatt 181 alkalommal jutott el kétszámjegyű értékig 3 különböző pozitív statisztikai mutatóban. Az első 6 idényében 148 tripla-duplát jegyzett. Russell Westbrook az első 6 idényében 8 tripla-dupláig jutott. A 2014/2015-ös idényben aztán Kevin Durant mindössze 27 alkalommal tudott pályára lépni, így nagyobb teher hárult rá, és 11 tripla-duplát tett hozzá a korábbi 8-hoz. Innentől kezdve nem volt megállás, és az csak olaj volt a tűzre, hogy a 2016/2017-es idény előtt Durant távozott Oklahomából, ami után annyira kitombolta magát, hogy 42 tripla-duplával megdöntötte Robertson egy szezonos csúcsát, amit még az 1961/1962-es idényben állított fel. Hasonlóan nagy tettnek számított az is, hogy összességében is tripla-duplát átlagolt Westbrook, ami korábban egyszer fordult elő a liga történetében, természetesen Robertson 1961/1962-es szezonjában. Azóta lassan eltelt 4 szezon, Westbrook pedig 3. alkalommal ismétli meg a korábbi bravúrját, és először zárhat úgy szezont, hogy legalább 11 lepattanót és 11 gólpasszt átlagol egyszerre.
Ez a táblázat a 2014/2015-ös idénytől kezdve érdekes igazán, a korábbi szezonok csak a teljesség kedve miatt kerültek bele. Egyértelműen megfigyelhető, hogy Westbrook aktuális csapata sokkal nagyobb valószínűséggel nyeri meg a meccsét olyankor, amikor tripla-duplát ér el, ugyanakkor ez felveti azt a problémát is, hogy nagyon sokszor nem jön össze neki ez a statisztikai bravúr, és ilyenkor jelentősen rosszabbul szerepel a csapata. A 136-45-ös mérleg 75%-os győzelmi rátát jelent a tripla-duplás meccsein, míg amikor ez nem jön össze neki, 435-323-ra áll, vagyis 57%-os győzelmi mutatóval. Az utolsó 5 szezonjában még látványosabb a különbség, a tripla-duplás meccsein 103-41-re állnak a csapatai (71%), míg amikor ez nem jön össze neki, 98-110-re (47%), és ezt is felhúzza a Rocketsben töltött szezonja, amikor sokkal inkább pontszerzőként használták, így kevesebbszer érte el ezt a statisztikai különlegességet. Nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy az ideálistól távol áll valami olyasmire építeni, ami csak korlátozott esetszámban valósulhat meg, és ez alapján olyan gondolatok is születhetnek, hogy
valójában nem azzal van a probléma, hogy Westbrook tripla-duplákat gyárt, hanem azzal, ha ez nem jön neki össze.
Valamit nem lehet elvenni Westbrooktól, mégpedig azt, hogy lehet köré olyan csapatot felhúzni, ami megüti legalább a ligaátlagot hatékonyságban. Az egy nagyon fontos dolog, hogy mennyire (nem) hatékony, ugyanakkor érdemes az eggyel nagyobb képet is megnézni, miszerint hogyan teljesít vele az aktuális csapata. Az elfogadható összhatékonyság azt mutatja meg, hogy a gyenge dobásmutatóit valamennyire kompenzálni tudja a játékszervezésével. Ezt persze nem lenne szabad ennyire leegyszerűsíteni, mert oda-vissza kapcsolatban áll ez azzal, hogy milyen játékrendszerben használják, milyen kosarasok vannak körülötte, de a nála látott mennyiségben még akkor is nehéz gólpasszokat termelni, ha időnként komolyan rá tud pörögni arra, hogy mindenképpen olyan helyzetet teremtsen, ami után behúzzák nála a strigulát a gólpasszokhoz.
Itt kivételt jelent a 2019/2020-as Houston Rockets, de ez nem is annyira meglepő, elvégre egy parádézó James Harden volt ott akkor a pályán, amikor ő pihent, illetve a Houston egyébként is olyan rendszerben játszott, ami a hatékony dobásfajtákra volt kihegyezve.
Azért így sem szabad elmenni Westbrook legnagyobb rákfenéje, vagyis a gyenge hatékonysága mellett, ami leginkább abból fakad, hogy sok középtávolit vállal el, miközben ezeket a helyzeteit olyan hatékonysággal értékesíti, mint sok más játékos a triplát. Idén ő vállalja el meccsenként a legtöbb középtávolit, miközben a legalább 5 kísérletből operáló kosarasok közül egyedül Anthony Davis céloz nála is gyengébben innen: a második legtöbbet próbálkozó Brandon Ingram 5,8 kísérletből 47,5%-kal céloz, míg a harmadik Joel Embiid 5,7-ből 50%-kal.
Westbrook kapcsán a legnagyobb kérdőjel mégis az, hogy mennyire hasznos a lepattanózása. Sok olyan felvételt találni, ami azt mutatja, hogy már-már kitépi valamelyik csapattársa kezéből a labdát, és az is sokszor feltűnő, hogy valóban a statisztikára megy, ugyanakkor azt meg kell neki adni, hogy többnyire jobban pattanózik vele a pályán az aktuális csapata, mint nélküle, illetve az elmúlt 2 évet leszámítva eleve jól lepattanózó csapatokban játszik, legalábbis erre utalnak az 50% feletti ráták, ami a megszerzett lepattanókat illeti. Az utóbbi két szezonban egyaránt elmondható, hogy az idény első felében még kereste a helyét az aktuális új csapatában, aztán ahogy azt megtalálta, feljavultak a számai. Idén a Wizards teljesítménye is nagyot javult azzal, ahogy Westbrook megtalálta a helyét, illetve a megfelelő kapcsolót, az elmúlt 25 meccsén már a lepattanók 52,3%-át szerzi meg a Wizards olyankor, amikor ő is fent van, míg nélküle 50,5%-ot.
Az eddigiek alapján el lehet mondani, hogy amit csinál, az összességében igencsak pozitív, viszont a hatékonyság mellett egy másik adu is ott van a pakliban, amit fel lehet használni ellene, és ez a rájátszásban elért eredmények. Mióta nincs mellette Kevin Durant, egyszer jutott túl az első körön, és a 2020-as rájátszásban is csak nagy nehezen ment túl a Rockets a Thunder ellen, hogy aztán viszonylag simán verje őket a későbbi bajnok Lakers. A 2017-es kiesés a Rockets ellen még elfogadható, de utána 2018-ban a Jazz, majd 2019-ben a Trail Blazers ellen is esélyesebbként maradt alul a csapatával, és arra sem lehetett panaszkodni, hogy Playoff P felsült volna, mert mindkétszer korrekt számokat hozott, míg Westbrook hatékonysági problémái kiütköztek ilyenkor.
Russell Westbrook különleges játékos, aki időnként fantasztikus dolgokra képes. Sokan szeretik azért, ahogyan küzd minden meccsen, ahogyan hajt a végsőkig, és ez példás. Bebizonyította, hogy helye van az NBA aranyoldalain az egyéni eredményei miatt. Könnyű őt szeretni, és minden bizonnyal még könnyebb őt nem szeretni. Én továbbra is az utóbbi csoportba tartozom, és örülök, amíg nem abban a csapatban játszik, amelyiknek szurkolok, de annak is örülök, hogy láthatom, ahogy a szemünk előtt történelmet ír. Mert ezt tényleg meg kell neki adni, valóban történelmi jelentőségű az NBA világában, amit művel. Lehet, hogy ezért nem adnak bajnoki címet, nem adnak egynél több MVP-címet, de színesebbé teszi a ligát.
Óriási közhely, de nem lehet minden játékos sorsa az, hogy bajnok legyen. Kellenek az olyan kosarasok is, mint Allen Iverson (akit szintén nem kedveltem), Vince Carter, Tracy McGrady vagy Carmelo Anthony, akik jobbá, izgalmasabbá teszik az NBA-t a puszta jelenlétükkel és az alapszakaszban mutatott játékukkal. Azt az egyet nem tudom megérteni, hogy sokakból miért vált ki nagyobb gyűlölethullámokat az, ha valaki dicséri Westbrookot, de azt sem, hogy miért kell foggal-körömmel védeni őt a gyengeségei ellenében. Talán az egyik csoportot az frusztrálja, hogy ennél is sokkal többre lehetne képes, míg a másikat az, hogy nem kap azért elegendő elismerést azért, amit ténylegesen elér.
Nem akartam ilyen „okoskodó” fennhanggal befejezni ezt a szösszenetet, úgyhogy zárásul álljon itt egy statisztikai számsor Russell Westbrook elmúlt 5 évének átlagairól:
26 pont, 10,3 lepattanó, 10,1 gólpassz.
Kép: USA Today Sports
Adatok forrásai: nba.com/stats, basketball-reference
