Írolvasgondol

Most nem tudom, hogy panaszkodjak-e vagy dicsekedjek, de nyugdíjas létemre olyan sűrű az életem, hogy az elmúlt hetekben nemigen volt annyi időm, hogy egyvégtében hallgassam meg a Djabe legújabb, két CD-s stúdióalbumát, a Before-t. De talán nem is baj, mert így sokkal inkább tudtam ízlelgetni a zenét, egy-egy darabot többször is meghallgatva, több nap különbséggel.

Évekkel ezelőtt, amikor könyvet írtam az akkor húszéves Djabéról, tettem egy felelős kijelentést, mely szerint a Djabe minden lemeze más, és mégis azonnal felismerhető. Talán azért, mert Égerházi Attila alapító-gitáros és Barabás Tamás basszusgitáros, zeneszerző és a darabok hangszerelője immár több mint két évtizede következetesen visznek egy olyan jellegzetes hangzást, amely kibírja a stílus- és személyi változásokat is. Az immár hat éve együtt játszó formációban legutóbb változás történt a billentyűs poszton, a klasszikus és jazz képzettségű Bubenyák Zoltán vette át Nagy „Jancsa” helyét, de a váltás, legalábbis a külső szemlélő számára, zökkenőmentesnek tűnik.

  Ami a stílust illeti, már a 2016-os nagy átalakulást követően érezhető volt, hogy a Djabe visszafogja azt a mindent elsöprő lendületet, amely klasszikus darabjait jellemzi a Distant Dance-től egészen a Lava Lampig, sokkal inkább a zene belső sűrűségére, a korábbinál  spirituálisabb megközelítésre, az életre szóló „szabadság” program egyre több bölcsességgel párosuló megvalósítására törekszenek. Ez jött le a Flow legjobb darabjain, a Szardínia szigetén készült lemezeken, és a The Magic Stagen egyaránt, és talán éppen a Before-ban csúcsosodik ez a szellemiség.

A nyitó, címadó dal nekem egy kicsit az 1970-es évek könnyedebb jazz-rock irányzatát idézi, amikor Al Jarreau vagy Gayle Moran adták az éneket, bevallom, ez sosem állt hozzám közel. A Could Have Been már egy táncba hívó darab, amelyet Zoltán szintetizátora ural, de  közben Égerházi Attila és Koós-Hutás Áron is beleszól egy határozottabb gitár és finomabb trombitaszólóval. Az örök jóbarát, Steve Hackett is bejelentkezik egy szép dallamos gitárvariációval benne a védjegy-arpeggióval a Stars and Moonbeams-ben, amelynek szövegét felesége, Jo írta.  A Ten Days elmélkedéseiben Zoltán és Huti felelgetnek egymásnak motívum- és ritmusgazdagon zongorán és trombitán.

Az első hangok után kitalálható a Tale-ről, hogy Attila szerzeménye, nagyon otthon van az ilyen romantikus, akusztikus gitár-alapú darabokban, ahol a szóló is természetes szépségből táplálkozik. A hátteret kellő alázattal biztosítja Tamás és ez megmarad akkor is, amikor az ő basszusgitárja kerül előtérbe.

A Silent Travellerst szinte látom magam előtt. Párommal együtt olyan utazók vagyunk, akik egy nagy turistaforgalmú városban is szeretik az eldugott kisutcákat, ahol a helyi emberek önmagukat adják, és ahol sok apró csodát fedezhet fel, akinek szeme van erre. Ezt a hangulatot idézi fel nekem ez a darab. Érzelmes altatódalnak is beillik az első lemezt záró Franciska, és ez nem véletlen: Tamás ezzel a dallal köszönti harmadik kislánya születését. Az ismétlődő dallamból nő ki Steve szaxofonosa, Rob Townsend szopránszólója.

A második CD-t a népdal alapú Central European Time nyitja, amelynek időtlenségét Kozma Éva kobozjátéka jelzi, miközben egy tipikus, élőben is nagy improvizációkra ösztönző, tempós Djabe-darabot hallunk. A Hurdy Minute valóban alig több mint egy perces tréfa kobozra és hegedűre, amelyet Mesics György szólaltat meg. A folkos légkörből rögtön átlépünk egy enyhén horrorisztikusba. A The Mysterious Tower hallatán egy éjszakai világítótornyot képzelek el, amelybe bejuthatunk ugyan, de odabent csak a sötétségben tapogatózunk, Tomi basszusa számolja tétova lépteinket, ez a kísértiesség árad a háttérakkordokból is.

A Walking On Hot Asphalt nem ennyire képszerű, sőt, éppen ellentétes a moderatója azzal a sietős, kellemetlen érzéssel, amit a cím sugall. Talán arra céloznak a fiúk, hogy semmilyen körülmény nem tudja őket kizökkenteni? Az egész album talán legharmonikusabb darabja.

A Dawnban az őstag Karvaly Tibor elektromos hegedűje vezet a lassú ébredésből a napfelkelte fényességébe, a reggeli pörgésbe, amelyet Attila gitárszólója szemléltet, Huti trombitája a napi tervezésről szól, de a végén minden a helyére kerül.

Komorabb billentyűket penget kezdetben a Started Here többtételes darabja, a fúvóskórus-refrén vezeti be az egyes szólókat, a szordinós trombitát, az akusztikus gitárt, majd a szaxofont, mire visszatér az enyhén atonális zongora, miközben Kaszás Péter dobjaival szinte észrevétlenül megy át egyik ritmusból a másikba. A Mistben visszatér Steve, ezúttal szájharmonikával is, felidézve ritkán felszínre kerülő blues-os hajlamait, de ez a csak a kezdet: hogyan jön ki ebből egy keleties motívum, amelyre hard-rockos gitár telepszik rá, majd a két hegedűs erre az alapra húzza rá ugyancsak férfiasan Te vagy a legény, Tyukodi pajtást. A végén mégis egy merengő  akusztikus gitár zárja a darabot: hol késel az éji homályban?...

Vannak olyan zenék, amelyek bennem mindig egyfajta „záróra-hangulatot” ébresztenek, amikor már pakolni kezd a zenekar, de még viszi őket a koncert lendülete, és nem akarják abbahagyni, ezért még maguknak játszanak egy kicsit. Nekem ez jön le az After lecsendesítő örömzenéjéből, főleg Zoltán zongorajátékából, de Huti és Tamás is már az éjszaka nyugalmát vetítik előre.

Különös tapasztalatom van ezzel a lemezzel: jó néhány darabnál éreztem úgy, hogy még folytatódhatna, amikor egyszer csak számomra váratlanul végük lett. Talán ez is az elején említett „bölcsesség” jele?

A Before, ha nem is hibátlan, de mindenképpen jelentős állomás a Djabe történetében, a tapasztalatuk mellett a nem szűnő kíváncsiság is kihallatszik belőle. Talán még jobban megérint, ha majd lesznek nyugodtabb óráim, és semmi külső körülménytől nem zavartatva fogom tudni egy lélegzettel végighallgatni.