Írolvasgondol

Évtizedek óta nagyszerű bulvárcsemegét jelentenek azok a hírességek, akiknek halála körül tisztázatlan dolgok vannak. Rendszerint az a gyanú merül fel, hogy nem is természetes halállal távoztak az élők sorából, vagy hogy a balesetnek, öngyilkosságnak látszó tragédia valójában gyilkosság volt. Hosszú a sor Jimi Hendrixtől Michael Jacksonig, Soós Imrétől Elvis Presley-ig.

A gyanús sztárhalálok közül talán a legismertebb Marilyn Monroe esete. Az amerikai mozi leghíresebb szexbombájának halálát 60 éve titkok lengik be.

Marilyn Monroe, (Norma Jean Mortenson, 1926-1962), aki pazar alakjával, vakító szőkeségével – ami nem is volt valódi, eredetileg kellemes gesztenyebarna haja volt -  ikonná vált fotóival és nem utolsósorban néhány remek filmjével (Niagara, Szőkék előnyben, Van, aki forrón szereti, Hét évi vágyakozás, és az „elátkozott” hírében áll Kallódó emberek, amelynek három szereplője, Clark Gable, Marilyn és Montgomery Clift is rövid időn belül meghalt) a 20.századi populáris kultúra elválaszthatatlan része lett, mindössze 36 évet élt. Ma is állandó szereplője népszerű posztereknek, legendává váltak a róla készült fotók a korai aktoktól a George Barris-féle, halála előtt néhány héttel készült utolsó sorozatig, amelyekben utoljára felvillantotta több mint egy évtizeden át elnyomott természetes báját és esendőségét, az öregedéstől, a haláltól való is. (Az első profi modell fotókat még 1945-ben készítette róla a magyar Dienes Andor).

Szex-szimbólumát tovább emelték az Andy Warhol-féle színes szitanyomatok, több későbbi sztár is ihletet vett tőle Madonnától Lady Gagáig. Hatása Magyarországra is elért: 1981-ben Szörény Rezső Boldog születésnapot, Marilyn! című filmjében egy vidéki színésznő (Esztergályos Cecília), akit filmfelvételre hívnak, arról álmodik, hogy ő lesz a magyar Monroe…

Könyvek, filmek egész sora készült életéről, ellentmondásos személyiségéről. Talán Norman Mailer Marilyn című könyve fogta meg a legjobban személyiségének lényegét, és ő volt a modellje Alvah Bessie: A szexbomba című, magyarul is megjelent regényének. Róla írta Truman Capote a Gyönyörű gyermek című novelláját. Az író állítólag Monroe-nak szánta az Álom luxuskivitelben (Breakfast at Tiffany) főszerepét, amit végül Audrey Hepburn vitt világhírre.

 Magánélete gyerekkorától kezdve szerencsétlenül alakult (apa nélkül, skizofrén anya mellett nőtt fel) az Asperger-szindrómától, a kiskamaszként elszenvedett erőszaktól a kudarccal végződött három házasságig (James Doherty gyári munkás, Joe di Maggio, a baseballkirály és a nagy drámaíró, Arthur Miller, aki válásuk után Bűnbeesés után címmel írta meg együttlétük történetét), miközben az élete nem szólt másról, mint kétségbeesett szeretetvágyról. Erről tanúskodik Colin Clark, aki harmadasszisztensként vett részt A herceg és a táncosnő című film forgatásán. (Ebből az emlékéből született az Egy hét Marilynnel című memoárja, amelynek filmes feldolgozása Golden Globe-díjat kapott Marilynt Michelle Williams alakította.).  Nem tudott mit kezdeni valódi lénye és imázsa feloldhatatlan ellentétével. Még a Marilyn nevet sem szerette. Ugyanakkor színésznő ideálja a 30-as évek ugyancsak tragikus sorsú „démonja”, Jean Harlow volt,  9 különböző árnyalatot próbált ki, mielőtt kikötött a platinaszőke mellett. Őt tekintették a „butácska szőke nő” prototípusának, pedig állítólag 168-as IQ-val rendelkezett. Lehet, hogy ez okozta egykori rendezői, színészpartnerei által is sokat emlegetett kiszámíthatatlanságát, már-már legendás pontatlanságát. „A kutyák soha nem harapnak meg, csak az emberek”  - mondta egyszer.

Amikor 1962. augusztus 5-én meztelenül, telefonnal a kezében holtan találták brentwood-i otthonában, a halotti bizonyítványba ezt írták: „valószínű öngyilkosság”. Ismervén életét, pszichiátriai zavarait, ez egyáltalán nem volt hihetetlen. Súlyos csapást jelentett neki Clark Gable halála is, akibe Marilyn a Kallódó emberekben nemcsak szerepe szerint volt szerelmes, hanem az idősödő egykori férfiideálban az egész életében hiányzó apát is kereste. Tény, hogy végrendeletet is készített, amelyben vagyonának 75%-át színész mentorára, Lee Strasbergre, 25%-át pedig egyik pszichiáterére, dr. Marianne Krisre hagyta. A bécsi születésű Kris házassága révén Sigmund Freud köreihez tartozott, később a gyermekpszichiátria lett a szakterülete. Marilyn 1957-től volt a páciense. És mégis kezdettől fogva gyanús volt valami a sztár hirtelen távozásában. Marlon Brando, aki a baráti köréhez tartozott, később elmesélte, hogy amikor a filmesek értesültek Monroe haláláról, még az aznapi munkák is leálltak, és döbbenten kérdezgették egymástól: hogyan ölhette meg magát ő, akinek „mindene megvolt: siker, hírnév, gazdagság, szépség”? Voltak, akik azt a furcsa magyarázatot találták, hogy éppen annyi idős volt, mint Greta Garbo, aki 36 évesen egyik napról a másikra visszavonult és élete hátralévő részében eltűnt a nyilvánosság szeme elől, mert úgy érezte: túljutott a csúcson. Csakhogy erre a remeteéletre Marilyn nem lett volna képes, és az őt mindenhová követő bulvármédia ezt nem is engedte volna meg neki, hiszen több mint egy évtizeden át folyamatosan szállította a szenzációkat…

Az egyik leginkább közszájon forgó verzió, hogy a Kennedy-fivérek tetették el őt láb alól. Marilynt mind az elnök Johnhoz, mind az igazságügy-miniszter Roberthez gyengéd kapcsolatok fűzték – ma is gyakran felidézik azt a jelenetet, amikor a színésznő 1962 májusában a Madison Square Gardenben tartott jótékonysági partin fantasztikus testhez álló ruhában elbúgta: „Happy birthday, Mr. President” – és az elmélet szerint attól tartottak, hogy esetleg kifecsegi a környezetükben hallottakat, ami igencsak kellemetlen lett volna nekik – vagy akár veszélyes is nemzetbiztonsági szempontból. Így aztán, mivel amúgy is közismert volt, hogy Monroe állandó depresszióval küzd, idegcsillapítókon él, és nem veti meg az alkoholt sem, könnyű volt eljátszani a túladagolást.

2019 végén egy lépéssel közelebb kerülhettünk az igazsághoz. Becky Aldridge magándetektív ugyanis a Los Angeles-i UCLA egyetem könyvtárában talált egy „29-es doboz” néven leltárba vett anyagot, amelyet azonban csak 2039-ban lehet felnyitni a nagyközönség előtt. Az viszont kiderült, hogy Marilynnel kapcsolatos iratokat tartalmaz.

Az iratok Monroe másik pszichiáterének,  dr.Ralph Greensonnak a tulajdonát képezték. Ő találta meg annak idején a sztár holttestét, és többen is azzal gyanúsították, hogy ő adta be neki a gyilkos nyugtatóadagot.

A Beverly Hills-ben praktizáló Greensont Kris, Miller és a színésznő ügyvédje, Milton Rudin, a pszichiáter sógora is ajánlotta, amikor 1960 augusztusában a Kallódó emberek forgatása alatt Marilynt kórházba kellett szállítani idegösszeomlás miatt. A film utómunkálatai idején Monroe mindennapos látogató volt Greensonnál. Krisszel egyetértésben ő utaltatta be Marilynt 1961. februárjában a New York-i Payne-Whitney pszichiátriai klinikára, ahol a színésznő rettenetesen érezte magát. Nemrégiben előkerült egy levél is, amelyet Greensonnak írt. „Semmi empátia nincs bennük. Úgy érzem magam, mintha börtönbe zártak volna egy el nem követett bűntettért.”

Aldridge szerint is ő volt a tettes: úgy véli, Greenson azután ölte meg Monroe-t, hogy a színésznő megfenyegette: nyilvánossága hozza Kennedy-ekkel való afférjait. Charles Casillo hollywood-i újságíró szerint a pszichiáter és Marilyn az utolsó hónapokban egymásba szerettek, viszonyuk persze nem kerülhetett nyilvánosságra. Több életrajzíró is felidézte, hogy 1962. augusztus 4-én este iszonyú veszekedés tört ki Marilyn, Robert Kennedy és színész sógora, Peter Lawford között a színésznő otthonában. Marilyn állítólag késsel fenyegette meg „Bobby-t”, és közölte, hogy „az összes szennyest ki fogja teregetni”. Kennedy ekkor felhívta Greensont, hogy azonnal jöjjön és csillapítsa le Monroe-t.

„Mindig is meg voltam győződve arról, hogy Marilyn Monroe-t megölték. Ha megnézzük a róla szóló történeteket, tanúvallomásokat, a halálával kapcsolatos bizonyítékokat, nincs semmi ok arra, hogy halotti bizonyítványában a „valószínű öngyilkosságot” ne javítsák át „gyilkosságra” – mondta Aldridge, aki ez ügyben petíciót is indított, és új vizsgálatot követelt.  A nyomozó azt szeretné elérni, hogy az Egyesült Államok főállamügyésze kihallgassa azt a két személyt, akik tanúi voltak Marilyn utolsó pillanatainak, de soha nem kértek tőlük vallomást. Az egyikük Marvin D.Iannone, a Los Angeles-i rendőrség őrmestere, aki később Beverly Hills rendőrfőnöke lett, a másik pedig Patricia Newcomb, Monroe barátnője és sajtóügynöke, aki jelen volt azon a bizonyos augusztus 4-i veszekedésen, előző nap pedig Monroe házában aludt. Aldridge úgy tudja, hogy Newcomb Marilyn temetése után elhagyta az Egyesült Államokat és hat hónapra Európába utazott. Patricia szerint a színésznő halála előtt naplót vezetett, és ez is nyomtalanul eltűnt.  Iannone-nal kapcsolatban pedig a nyomozó azt állítja, hogy az őrmester elküldte a Monroe brentwood-i házába helyszínelésre érkező többi rendőrt. Nincs már sok idő, hogy megszólaljanak, hiszen Iannone 85, Newcomb pedig 90 esztendős – figyelmeztet Aldrige. Greenson már a sírba vitte a titkot, mivel 1979-ben elhunyt.

A nyomozónak lehetővé tették, hogy betekintsen a dobozba, de azt nem, hogy lefotózza a dokumentumokat, vagy másolatot készítsen róluk, csupán jegyzetelni engedték. Ebből Aldrige számára kiderült, hogy Greenson őrült rajongója volt Marilynnek: megvolt neki minden könyv, minden újság, képes magazin, amelyben valaha írtak róla. A dobozban voltak olyan levelek, amelyekben azt tanácsolták a pszichiáternek, hogy legyen öngyilkos, mert őt hibáztatták Marilyn halálért. De dr.Greenson megőrzött olyan leveleket is, amelyeket Marilynnek írtak, és olyanokat is, amelyet a színésznő írt másoknak.

Aldrige arra is felhívja a figyelmet, hogy amikor Monroe korábban megpróbált véget vetni életének, hagyott egy-egy búcsúlevelet, ezúttal azonban nem. Gyanúsnak találja a színésznő csípőjén talált horzsolásokat is, amelyek ugyan származhatnak egy ügyetlenül beadott injekcióstűtől, de utalhatnak erőszakra is. Az sem világos, hogy Marilyn házvezetőnője, Eunice Murray, aki azt vallotta, hogy aggasztotta a sztár szobájából kiszűrődő világosság, miért dr.Greensont hívta először és csak utána a mentőket. Ráadásul Murray-nek volt kulcsa Monroe hálószobájához, tehát nem kellett volna Greensonnak betörnie az ajtót. Éppen ezért képzelhető el, hogy a pszichiáter még azelőtt beadta a végzetes injekciót, mielőtt a mentők megérkeztek – vélekedik a magánnyomozó.

Prince viszont arra a következtetésre jutott, hogy a gyilkosságot nem Greenson követte el, hanem a maffia három bérgyilkosa, akik előbb egy kloroformos kendővel elkábították a színésznőt, és utána adták be neki a halálos injekciót. Itt pedig már bejön a képbe Frank Sinatra, az elnök jóbarátja, és Sam Giancana, a JFK-sztoriból már jól ismert chicagói keresztapa, akinek a partijára Sinatra 1962. július 28-án elcsalta Marilynt, ahol bedrogozták, megerőszakolták és halálosan megfenyegették.

Bill Birnes történész ellenben a CIA-t teszi felelőssé, mert „Marilyn túlságosan veszélyessé vált, és el kellett hallgattatni”, de felmerül nála Lawfordnak és Max Jacobsonnak, JFK orvosának a neve is, mint akik a súlyos drogfüggőséget okozó metamfetaminokkal látták el Monroe-t. Akárcsak Kennedy elnök esetében mindegyik verziónak megvan a valószínűsége. És félő, hogy itt sem fogjuk soha megtudni a teljes igazságot.

És a Monroe-kultusznak azóta sincsen vége. Az idén májusban a Christie’s-nél 195 millió dollárért kelt el egy Andy Warhol-féle portréja. Az 1964-ben készül nyomat elárverezését nem kis túlzással úgy hirdette meg a cég, mint „minden idők egyik legnagyobb portréját, amelyhez csak Botticelli Vénusza és Picasso: Avigoni kisasszonyok című műve fogható”. De nem ment a szomszédba az egekig magasztalásban a kép tulajdonosának, a zürichi Thomas és Doris Ammann alapítvány elnökének nyilatkozata: „Marilyn, a nő nincs többé. Nem maradt más belőle, mint az a rejtélyes mosoly, amely egy másik nagyasszony rejtélyes mosolyával, a Mona Lisáéval köti össze.” A befolyt összeget végül jótékony célokra fordították.

És a végtelen rajongást idézi az a felháborodás is, amely Kim Kardashiant követte, miután a neves influenszer a Metropolitan bálján abban a testhezálló ruhában jelent meg, amelyben Monroe parádézott ama nevezetes JFK-születésnapon. A ruhát 2016-ban megvásárló Ripley’s Believe Or Not! kölcsönözte a tv-sztárnak, majd az esemény után képviselője, számos más Monroe-rajongóval együtt úgy vélekedett, hogy Kardashian meggyalázta ezzel Marilyn emlékét.

A Monroe-jelenség és tragédia lényegét próbálta megragadni a Repubblica is, amely arra emlékeztetett, hogy azokban az években, amikor Marilyn szőkesége diadalmaskodott, még előszelei sem voltak a feminizmusnak, a show-businesst, akárcsak az élet más területét, a férfiak hatalma, álmai, törvényei és nem utolsósorban szexualitása uralták. A női ideál is ennek felelt meg: telt keblek, formás fenék, hullámzó csípő, karcsú derék, egyfajta homokóra-testalkat. És természetesen mindig fiatal, nevetős és butácska, min Marilyn számos figurája. Ő volt az 1950-es évek birtoklásra vágyott teste, senkit nem érdekelt, hogy mi lakozott benne, milyen démonokkal és kimondhatatlan fájdalmakkal kellett megküzdenie, és miért munkált benne halálvágy. Mindig is gyenge fizikuma volt, tele volt bizonytalansággal, bizonyítási vággyal, állandóan tanulni akart, hogy jobb lehessen, miközben a filmipar nem ezt várta el tőle és nem volt erre a Marilynre kíváncsi. Pedig hagyatékában, amelyet Strasbergékre hagyott, még őszinte, intim hangulatú verseket is írt, amelyek leveleivel és feljegyzéseivel együtt 2010-ben a Fragments című kötetben kerültek nyilvánosságra. Ebből derült ki az is, hogy szenvedélyes olvasó volt, de hogy is festett volna egy olyan fotó róla a maga korában, amelyen könyvvel a kezében látható? Feljegyzései pedig megdöbbentően árulkodnak állandó belső küzdelmeiről: „Remélem, hogy egy napon a pszichoanalízis nagyszerű eredményeinek példája lehetek. De ennek még nincs itt az ideje” – írta. És még beszédesebbek ezek a sorok: „A szeretethiány és a folytonos kezelések bizalmatlanná tették a világgal szemben. Nem voltak ennek pozitív oldalai, legfeljebb annyi, hogy talán tanultam valamit a gyerekek, a betegek és a gyengék igényeiről”.

Az  évforduló kapcsán a Huffington Post felidézi, hogy egy-egy híresség öngyilkosságának híre nyomán rendszerint felelevenedik a „Werther-szindróma”, amikor szinte divattá válik követni egy körülrajongott személy szörnyű tettét. David Philips szociológus már 1974-ben kimutatta, hogy a Marilyn halálhírének bejelentése után 12%-kal nőtt az Egyesült Államokban és 10%-kal Nagy-Britanniában az öngyilkosságok száma. Ezen belül Los Angeles-ben 40%-os volt a növekedés. Hasonló hullámot váltott ki Franciaországban 1987-ben Dalida halála, majd 1994-ben Kurt Cobain „mutatott példát”. De ugyanilyen sorozat követte 2014-ben Robin Williams esetét is: miután a Holt költők társaságának főszereplője végzett magával, a következő öt hónapban közel 2000-rel nőtt az Államokban azoknak a száma, akik eldobták maguktól az életet.