A cikk SPOILEREKET tartalmaz.

Az olyan mitikus lények mitológiáit, mint például a vámpírokét, számtalan különböző értelmezésben dolgozták fel a film- és animációs ipar eltelt 100 éve során.

A Bram Stoker adta táptalaj, a Drakula megannyi alkotói vízió, illetve trend inkarnációin keresztül mutatkozott be, ami a Farkasember mítosz filmbeli adaptációi mellett az idő előre haladtával egyre inkább veszített az egyediségéből, és pár üdítő kivételtől eltekintve kifulladó klisék jellemezték a különböző vámpír témájú alkotásokat.

A közönségfilmek sorában a leginkább ismert darab, az Underworld is alig pár rész után rettenetesen kiégett és a téma nem maradt több puszta alibinél, amire a Kaptár agyatlan szellemiségét húzták fel. Az amerikai és európai kultúra mellett azonban a japán popkultúra is élt a téma adta lehetőségekkel és bár a manga/anime világával nem tudok teljes mértékben azonosulni, elvitathatatlan a vizuális nyelv és a történetek határainak feszegetései.

Így történt meg 1997-től kezdődően Hirano Kohta ambiciózus történetfolyama, a Hellsing, ami kellően sajátosan értelmezte újra a témát. A Hellsing alapját rettentő bizarr módon egy hentai szolgáltatta, valamint Kohta nem keveset merített H. P. Lovecraft gótikus világából, illetve (természetesen) Bram Stoker Drakulájából.

A történetet napjaink Nagy-Britanniájába helyezte, ahol az egykori legendás Abraham Van Hellsing által alapított titkos Hellsing Szervezet a Királynő szolgálatában célul tűzte ki a nem e világi, pokoli teremtmények eltakarítását, illetve az egyensúly fenntartását.

Az alapító leszármazottja, Integra Wingates Hellsing által vezetett szervezet ütőkártyája viszont nem a kiemelten speciális osztag, hanem az egykori vámpír vadász által legyőzött egykori Drakula, vagyis Alucard. A szervezet igazi aduásza, aki a család szolgálatában dolgozza bele a saját belükbe a kósza vámpírokat, ghoulokat és egyéb bestiális, misztikus eredetű fenyegetéseket.

Az ideológiai fenyegetést az ország hatáskörén kívülre eső, a sötétség erőivel éppen úgy megszállottan küzdő Vatikán 13. szekciója, az Iscariot jelenti, akikkel a Hellsingnek nem egyszer sikerül olyan diplomáciai összetűzésekbe keveredni, amik nem egy esetben hentelésekkel érnek véget.

A társadalom szeme mögött létező, veszélyes világba csöppen bele a fiatal rendőrlány, Seras Victoria, miután egy végzetes seb következtében kis híján meghal. Ám Alucard menti meg a haláltól őt azzal, hogy a nemes vámpír vérvonal részévé teszi. Ezáltal Seras szemén keresztül éljük meg a hazugságok, intrikák szövedékét, mely mögött egy szörnyű összeesküvés áll.

Hirano Kohta elvitathatatlanul beton erős alapot teremtett, elvégre a világ, a történet potenciálja, és a karakterek több ízben is elragadóak és érdekesek. Csakhogy nem egyszerű beszélni a Hellsingről, elvégre születésének körülményei és a két, teljesen különböző adaptáció roppantul árnyalja Kohta egyébként megkérdőjelezhető zsenijét.

Mert kétségtelen, hogy a Kohta által alkotott nyelv és réteg összetéveszthetetlen stílust prezentál, ami végett látványosan kitűnik a japán kultúra tagjai közül (főleg a brutalitás és badass-faktor csúcsra járatása miatt), ráadásul a közönség szent tehénként, messiásként élteti a mangát és az azt tűpontosan lekövető Hellsing Ultimate animét.

Az említett réteg, avagy rétegek lefejtésével viszont merőben más megvilágításba helyeződik a Hellsing krónikája, különösen akkor, ha a rajongók nagy része által finoman szólva is pokolba kívánt, 2001-es Gonzo-féle feldolgozást állítjuk a forrásanyaggal szembe.

A Gonzo-féle Hellsing ugyanis akkor született, amikor Kohta a manga történetének feléig sem jutott el, így az alkotók rákényszerültek arra, hogy saját, egyéni ötletekkel dúsítsák fel a 13 részes szériát.

Közel 1 év alatt lefutott a Gonzo adaptációja, míg Kohta közel 10-11 éven át írta a Hellsinget, amit végül a Geneon által elkövetett, minden mozzanatában és rezdülésében tökéletes adaptációnak mondható Ultimate festett fel a képernyőkre úgy, ahogyan az értelmi szerző eredetileg is szerette volna.

Mivel a Geneon feldolgozása egy az egyben a manga és Hirano Kohta képviselője, így kizárólag az Ultimate és a Gonzo Hellsingje kerül terítékre.

A mostani időkben, mikor a valósággá vált Snyder Cut ténye rendkívül megosztó témának számít a popkultúrában, kimondottan aktuális a kétféle Hellsing boncolgatása, hiszen témaválasztástól függetlenül is izgalmas felfedezés átélni és analizálni egy olyan koncepciót és történetet, amit két különböző alkotó kézlenyomata, stílusa, felfogása jellemez, avagy: miképpen értelmezi két különböző művész a saját szájíze szerint ugyanazt a történetet?

Erre már volt példa a kétezres évek elején, mikor a Taxisofőr írójának, Paul Schradernek az Ördögűző előzményeit feldolgozó művét a stúdió azonnal elzárta, miután látták az eredményt, és a mainstream filmes Renny Harlinnal leforgattatták ugyanazt a filmet egy akciódúsabb, véresebb, befogadhatóbb formában.

Az utólag kiadott Schrader-művel együtt a kétféle Ördögűző prequel még akkor is rendkívül érdekes, beszéd témára alkalmas jelenség, hogy egyébként mind a kettő vízió egymástól függetlenül is rossz film.

Látva, hogy ugyanaz a történet miképpen fest véres akció-horrorként (Harlin) és spirituális művészfilmként (Schrader), filmszeretők számára érdemi analízis lehetőségét kínálja fel.

A Hellsing kapcsán pedig különösen igaz, hogy a Gonzo és a Geneon feldolgozás kvázi két teljesen külön dimenzió, de nem csak stílusukban különböznek, hanem a minőséget tekintve.

Rajongói, illetve átlag fogyasztói szemmel a Geneon-féle Hellsing Ultimate minden értelemben győztes produktum. A manga összes létező képkockája őrülten látványos animációként kel életre, emellett mint film (avagy sorozat) őrületesen hangos és vad, miközben a kompromisszumot hírből sem ismeri.

A tabukat véres vigyorral az arcán leveri, a szó szoros értelemben véve egy közel 10 órás vérzuhatag az egész, amiben vadállatias ösztönök, emberi gyarlóság és a gonosz különböző formái vívnak betegesen perverz háborút egymással.

10 órás fékevesztett tombolás a Geneon Hellsing adaptációja, Kohta eredeti elképzelése, ami először kaján vigyorral ugrik fejest ész nélkül a vérrel teli medencébe, majd őrülten csapkodva, artikulátlan röhögésbe kezd. Hol itt a probléma? Hát pont ez, hogy ész nélkül teszi mindezt.

Ritka, talán egyedülálló eset, amikor egy nagyívű sztori a kezdetektől fogva rossz felfogásban készült az értelmi szerző által, és egy adaptáció az, ami úgy ülteti át a történetet és értelmezi, ahogyan az alapanyag konkrétan megkívánja.

Már pedig Hirano Kohta 11 éven át készült Hellsingje súlyos identitás válságban szenved. Kohta (ezáltal a Geneon feldolgozása) képtelen az érdekes és fantáziadús alappal rendelkező világának a kibontására, helyette kizárólag arra fekteti a kellő hangsúlyt, hogy a játékidő közel 80%-át a végtelenül hosszúra nyújtott, ad hoc baromságokkal tarkított fináléjával töltse el.

A felvezetés és a közjáték rövid, kapkodó és sokszor összecsapottnak érződik, a széria így egy hosszúra nyújtott végjáték, amit áthat a pofátlan megalománia és Kohta- a már említett- összetéveszthetetlen stílusa, ami viszont kárára is válik az összképnek.

Ami még a mangának jól állt, az a Geneon animének lehetetlenül rosszul, és egy ponton nevetségessé válik. A Hellsing Ultimate nagyja egy akcióorientált pózer cirkusz, amiben egy random, tizenkettő és egy tucat mellékfigura is olyan badass beállítást kap, hogy a Windows háttérképeket vadászó érdeklődő belefullad a bőség zavarába.

Megszámlálhatatlanul sok ilyen pillanat tarkítja a Hellsing Ultimate-et, amik hiába néznek ki piszkosul jól, de miután az adott karakterről a 248. alkalommal is megkapjuk a "menő shotot", az már egyenesen kínos, és a véres tömeggyilkosságok ellenére is műmájerré válik minden és mindenki.

A Hellsing Ultimate mindent alárendelt a látványnak és a rombolásnak, a gore-nak és a megbotránkoztatásnak. A retardált szófosásba hajló jelenetek pedig csupán ideig-óráig képesek azt a látszatot kelteni, hogy összetett karaktereket látunk az őrület közepén, de ez valójában az a fajta megúszás, amivel nem kevés anime veri át a közönséget és kelti az összetettség látszatát.

A protagonista és az antagonista közti viszály filozófiája a szörnyeteglét definiálása szempontjából sem több kínosan túltolt fecsegésnél, bármennyi érdekes gondolatmag is kerül elő. Hirano Kohtát nem érdekli a saját világa, a karaktereit is féktelen szörnyként és/vagy pszichopataként ábrázolja és a heroikus túlzások, pózolások, avagy a coolság dominál túlnyomórészt.

Ilyen értelemben rásüthető a mangára/Geneon feldolgozásra, hogy a cél egy gore cunamival felöntött trash parádé volt mindig is, azonban olyan koncepció, történetváz áll az egész mögött, ami totálisan ellentmondásossá teszi ezt az állítást.

Elvégre a társadalom mögötti árnyékvilágban létező, a gonosz erőivel (és egymással) küzdő szervezetek története, ami Bram Stoker örökségéből merítkezik, az egy sokkal kifinomultabb, intelligensebb megközelítést követel meg. Egy olyan feldolgozást, amit pont a Gonzo követett el.

Az ezen (Gonzo) feldolgozást író Konaka Csiaki ugyanis rendkívül bátor lépésként úgy dúsította fel az akkoriban félkésznek is alig mondható mangát, hogy volt mersze annak eszetlen mivoltával totálisan szembemenni és szerzői alkotóként úgy átértelmezni az alapanyagot, hogy világa, története és karakterei autentikusak maradjanak, sőt!

Iida Umanoszuke rendező a viszonylag alacsony költségvetést egy olyan magvas stílussal és atmoszférával ruházta fel, ami többet adott hozzá Kohta víziójához: szürreálisabb, álomszerűbb képi világ, ami nem egyszer idézi Dario Argento munkásságát, mindezt kellően visszafogott, mégis mutatós, organikus formában tálalva.

Más szavakkal fogalmazva, a Gonzo művészei összetettebb, karakterorientáltabb történettel egy képi -és audiovizuális mennyországot alkottak Kohta agymenéséből.

A Gonzo-féle feldolgozás semmilyen formában nem veszi fel a versenyt a Geneon őrült látványpornójával szemben, ráadásul visszafogottságával kár is elvárni több százezer szétszakított testet, amivel amaz folyamatosan operál. Csiaki és Umanoszuke Hellsing átértelmezése szinte minden olyan túlzó stíluselemet elhagy, ami jellemzően japán és amiben a Hellsing Ultimate a megalomániájával egyenesen dúskál.

A történet lassan, komótosan avatja be a nézőt Seras Victoria szemén keresztül a Hellsing háttérvilágába.

Miután egy rajtaütés során kiderül, hogy emberfaló zombik garázdálkodnak a helyi templomban, akiket egy vámpírrá vált pap irányít, Seras - az őt megmentő Alucard által - vámpírrá válva tapasztalja meg a szürreális valóságot és az élet-halál vadászatot a bestiák ellen, miközben éppen úgy ismeri meg igazán az emberi lélek sötét bugyrait, hogy közben folyamatosan küzd a vérszomja ellen.

Már kiütközik a Gonzo és a Geneon (Kohta) Hellsing feldolgozások közti szakadék, mert míg a Gonzo gerince valójában Seras, addig a Geneon (Kohta) cselekménye masszívan Alucardra helyezi leginkább a hangsúlyt úgy, hogy hibásan Seras karakterével nyitja és zárja a történetét.

A Gonzo-féle Seras Victoria egy abszolút komolyan vehető, végtelenül emberi és szimpatikus, szerethető karakter, akinek jellemfejlődésére kiemelt hangsúlyt fektetnek.

A Geneon (Kohta)-féle Seras Victoria viszont egy vicc... de erről majd a cikksorozat következő részében értekezünk bővebben.

A cikk második felét IDE KATTINTVA olvashatod!

Kövesd a Geek Generációt a többi platformon is:

YouTube-csatornánk - videók, podcastek és minden egyéb!
Twitter oldalunk - értesülj elsőként a csapatunkat érintő infókról!
Facebook oldalunk - értesülj elsőként a blogra kikerülő bejegyzéseinkről!
Spotify - innen is hallgathatod podcast adásainkat!
Anchor - innen is hallgathatod podcast adásainkat!
Google Podcasts - innen is hallgathatod podcast adásainkat!