Egy héttel ezelőtt, szeptember 25-én lépett fel a Budapest Parkban Billy Idol, akit nagyon szeretek, de élőben eddig még nem láttam. Igencsak rendesen esett az eső, ahogy a Budapest Park felé gyalogoltam, Billy ennél jobbat érdemelne (na meg én is), de talán a kezdésre eláll, gondoltam magamban. Az tudható volt, hogy kedvencünk a jelenlegi „Roadside Tour” nevű koncertsorozatot az Egyesült Államokban kezdte, majd Dél-Amerikában folytatta és szeptember közepén repült át Paraguayból Európába. Itt Halléban kezdett (Hallé Szelasszié módra, jut eszembe erről Boncz Géza örökbecsűje), Budapest a második európai állomás, innen Bécsbe megy tovább az öregfiú.

A Parkba belépéskor viszont kellemesen meglepődtem, hogy a rossz idő ellenére milyen sokan fogadták meg a koncertet beharangozó posztom tanácsát és jöttek el a koncertre. Már 7 körül komoly tömeg volt, a színpadon a Foxies előzenekar nyomta a bulit. Pont a legjobbkor érkeztem, mert a színpadi mozgástól kihevült énekesnő, Julia Lauren Bullock éppen ledobta a felsőt és onnantól egy szál melltartóban (+ nadrág) nyomta a showt, az eső ellenére. Közben elmondta, hogy először járnak Európában, ez tulképp a második fellépésük a kontinensen. Lelkesen nyomták végig a kb. 45 perces műsort, nem az ő hibájuk, hogy nekem ez az indie pop stílus nem nagyon jön be – talán mert már túl régóta vagyok fiatal…

Közel telt ház lett (ami nagyjából tízezer embert jelent), mire 8 óra körül elállt az eső és felcsillantotta annak lehetőségét, hogy Billy alatt mégsem kell szétáznunk. Az est fénypontja ¼ 9 után pár perccel indított a Dancing with Myself c. slágerrel (ha a sok üres tekintetű csajszi nem mozdul, akkor bedobok még egy felest és magamban táncolok), és bár a kísérő zenészek jól nyomták, Billy valahogy nem találta a hangot. Budapest, Hungary, come on!, hívta segítségül többször is a közönséget, akik ugyan mentek vele és énekelték a refrént, de kedvencünk hangja nem igazán szárnyalt. Oké, sosem volt egy Freddie Mercury adottságú énekes, de azért…

Talán csak a keverőpult szarakodik, biztattam magam, már csak azért is, mert máris jött a Cradle of Love. És úgy tűnt, mostanra összeállt minden, gitárok, dob, ének, a közönség is beindult, igaz, csak sordinoban. Következett a Flesh for Fantasy, ami szerint minden a szexről szól, ezzel nem is lehet nagyon vitatkozni, mert ami igaz, az igaz.

De nyilván nem csak a múltból él az ember, hiszen Billy idén is kiadott egy EP-t, erről jön a Cage, ami arra biztat, hogy törjünk ki a magunk köré belső démonokból és más reménytelen dolgokból épített ketrecből.

Oké, ez nagyon friss lemez, a közönség nagy része nem is ismerte, de utána következett a Speed, amiról a koncertet beharangozó posztban már rajongtam egy sort, és ami ismét megmozgatta a nézőket. De meglepetésemre csak egy kisebb részét, pedig ha van hullámzásra és ugrálásra alkalmas szong, akkor ez az. Eddigre már Billy is könnyített a ruházatán: levette a pólót és csak a szegeccsel kivert zakóban énekelt. A régi harcostárs gitáros, Steve Stevens közben szuper szólót nyomott.

A Bitter Taste következik, szintén friss darab a 2021-ben megjelent The Roadside c. EP-ről. Nem valami vidám dal, arról szól, milyen keserű csalódások érik az embert az életben.

Utána jön a szerelmi csalódásról szóló Eyes Without a Face, ami nagyon szuper darab és a mostani előadása is jól sikerült.

Oké, szomorkodtunk kicsit, jó volt, elandalodtunk, de most már ideje lenne robbantani valamit, Billy! Erre viszont kicsit még várni kell, mert Idolunk egy időre levonul a színpadról és átadja a terepet Steve-nek, aki ezt maradéktalanul ki is használja. Akusztikus gitáron szólózik vagy öt percig, spanyol flamenco és más tételek sorjáznak, sőt ujjai alól váratlanul felhangzik a Led Zep Stairway to Heaven-je, a közönség lelkes hujjogással fogadja. (Majdnem annyira, mint az itt linkelt chilei közönség.)

Aztán jött az általam várt robbantás, mert indult a Mony Mony. A banda rendesen odatette magát, de Billy hangja össze-vissza csúszkált, a refrént szinte már hamisan énekelte. Kár, mert ez az egyik legnagyobb kedvencem tőle. Aztán felkonferálta a Running from the Ghost-ot, szintén az idén megjelent EP-ről. Ezt itt hallottam először, nagyon szuper szám és jól is adták elő. Vissza a régmúltba, jött a Generation X korszak egyik sikere, a One Hundred Punks 1976-ból.

Ismét Steve Stevens pillanatai következtek, aki újabb szólót prezentált, majd a csapat elnyomja a Blue Highway-t, ami nagy valószínűséggel nem az országúti száguldásról, hanem a kábszerélvezet veszélyeiről szól: „You know we’re gonna ride / On a blue highway… Yes I almost died / On a blue highway”

És aztán jött az abszolút epic, a Rebel Yell, Billy saját bevallása szerint a koncert dalai közül neki ez a kedvence (a bloggeré is, naná!), a közönség boldogan felordít és gyakorlatilag végigénekli a számot. Ami végre úgy szól, ahogy az kell, Stevens újabb gitárnyüstöléseivel megspékelve. De ezzel vége is a koncertnek, pedig csak alig 70 perc telt el, a Billynél jó tíz évvel idősebb Hobo a februári koncertjén ekkor még csak a show harmadánál tartott…

Persze Billyék visszajönnek ráadást adni, aminek első darabja szintén egy punk rock szerzemény, a Johnny Thunders and the Heartbreakers 1977-es lemezéről a Born to Lose. Jó kis darab ez is, sajnos Idol megint nem találta el a hangfekvést a refréneknél, akármennyire is szeretem őt, ez már kifejezetten zavaró volt, pedig a zenésztársak a vokállal igyekeztek megtámogatni a főnököt.

Billy többször is megköszöni a közönségnek a lelkesedést és hogy ilyen kellemessé tették neki az estét. Ez mondjuk meglehetősen eufémisztikus fordítása a „Thank you for making my life so fucking great” mondatnak, elismerem. De ne finomkodjunk, mert Steve újra a húrok közé csap, felhangzik a megaklasszikus White Wedding kezdő riffje és a közönség, feledve az est bakijait, végre úgy ugrál, hullámzik, és énekel, ahogy az elvárható.

Zárásul Billy sorra bemutatja a kísérő zenészeket: a doboknál Erik Eldenius Svédországból, ritmusgitáron Billy Morrison Londonból, basszusgitár Stephen McGrath Kaliforniából, a billentyűs Paul Trudeau Bostonból és végül szólógitáron Steve Stevens New Yorkból. (Aki amúgy erre az estére pont úgy öltözött és nézett ki, mint a 80-as évek drag queen diszkóénekese, Divine.)

Billy még egyszer megköszöni a közönségnek a lelkesedést, és "See you next time" felkiáltással elhagyja a színpadot. És ezzel tényleg vége a 88 perces bulinak (a ráadással együtt). Amivel nem az a baj, hogy csak 88 perc volt, hanem az, hogy Idolnak nem sikerült mindenkit magával ragadóvá tennie ezt a szűk másfél órát. A hangja kopottnak, ő maga kissé fáradtnak tűnt ezen az estén, és bár volt némi zúzás is, összességében fenntartom a poszt címében írtakat. És higgyétek el, ezt én sajnálom a legjobban.