A Fradi Szerhij Rebrov után egy újabb volt szovjet edzőben, Sztanyiszlav Csercseszovban látja a sikeres szereplés reményét. A szurkolók többsége Csercseszov állítólagos szigora miatt szerette volna a csapat élén látni az oszét mestert, akitől Rebrov korábbi keménységét remélik visszatérni az öltözőbe. Nem véletlenül, hiszen valljuk be, a magyar futballkedvelő-társadalom számára elősorban a szigorú, korbácsos tréner jut eszében a volt szovjet birodalomból érkező mesterekről. Pedig a számtalan olyan innováció is a Szovjetunióban született, ami nélkül ma már nem tudjuk elképzelni a modern labdarúgást.

Szovjet futballtörténelem

A későbbi Szovjetunió területén az első labdarúgó mérkőzést az akkori Lembergben, a mai Lvivben, még az Osztrák-Magyar Monarchia Területén játszották. De Oroszországban is még a cári időkben fociztak először. A Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak nevezett esemény után pedig hamarosan magalakult a Szovjet Labdarúgó Szövetség, amit azonban a FIFA ekkor még nem ismert el tagjaként. Még az 1920-as évek elején megalakultak a Szpartak és a Dinamo Moszkva elődei, az évtized végén pedig a hadsereg csapata, a CDKA, a későbbi CSZKA. Az 1936-ban elinduló szovjet összbirodalmi bajnokságban ez a három moszkvai óriás játszotta a főszerepet, egészen a Dinamo Kijev nagy sikerkorszakáig. A FIFA 1946-ban fogadta be tagjai közé a szovjeteket, akik az 1952-es olimpián vettek részt először nagy világversenyen. Mivel azonban addig nem létezett szovjet válogatott, az ország vezetői úgy döntöttek, a néhány klub legjobbjaival kiegészülő CDKA-t küldik ki az olimpiára. Nem véletlen, hogy az ebben az évben játszott két szovjet-magyar mérkőzés hivatalosan Moszkva-Budapest összecsapásként lett elkönyvelve. Akkor ezek nem is számítottak hivatalos válogatott összecsapásnak, az MLSZ azonban utólag annak nyilvánította őket. Ezzel (többek között) Bozsik József nyert ugyan egy válogatottságot, és így hivatalosan 101-szer húzta magára a címeres mezt. Az Aranycsapatot azonban a második mérkőzésen elszenvedett 2:1-es vereség megfosztotta a korábban nyilvántartott négy éves veretlenségi széria rekordjától. Helsinkiben aztán nem a legjobban szerepelt a szbornaja, a Sztálinnal rossz viszonyt ápoló Tito vezette Jugoszlávia válogatottja legyőzte őket, aminek súlyos következményi voltak. A játékosokat hazatérésük után hazafiatlan viselkedéssel vádolták, a hadsereg csapatát feloszlatták, Arkagyev szövetségi kapitányt megfosztották címétől, a játékosokat pedig szétszórták a rivális kluboknál. De a hadsereg nem maradhatott sokkáig csapat nélkül, így 1953-ban újraszervezték a CDKA-t, majd egy év múlva felvette a mai nevét, a CSZKA-t. Ezen a néven azonban már csak két bajnoki címet szereztek. A válogatottat 1954-ben szervezték újjá, az 1956-os olimpián pedig sikerült revansot venniük a jugoszlávokon, akiket a döntőben 1:0-ra legyőzve, megnyerték az aranyérmet. Ezzel egy páratlan sikerszéria vette kezdetét, bár hazánkban valószínűleg kevesekben tudatosult, hogy válogatott szinten az 1960-as évek egyértelmű európai sikercsapata a Szovjetunió volt. Az 1960-ban indult Európa-bajnokságokat ekkor még (mai szóhasználattal élve) final4 rendszerben rendezték, és az egyetlen csapat, amelyik az első négy kiírás mindegyikében kijutott a végső tornára, a szovjet válogatott volt. Rögtön első alkalommal meg is nyerte azt, illetve 1968 kivételével minden kiírásban bejutott a döntőbe (de ekkor sem veszítettek az elődöntőben, mindössze a hosszabbításos döntetlen utáni pénzfeldobás kedvezett az olaszoknak, ugyanis ekkor még így döntöttek a tizenegyespárbaj helyett). Rendszerint vagy az odavezető úton, vagy már a final4-ban kiejtve a magyar csapatot. Eközben az 1966-os világbajnokságon szintén az elődöntőig masíroztak (a negyeddöntőben szintén épp a mieinket legyőzve), de 1958 és 1970 között ezen kívül is minden VB-n ott voltak a legjobb nyolcban. Az 1972-es EB volt azonban sokáig az utolsó nagy torna ahol sikeresen szerepeltek, az 1974-es VB pótselejtezőire ugyanis politikai okból nem álltak ki Pinochet tábornok Chiléje ellen. Ezután pedig az 1988-as EB ezüstéremig kellett várni az újabb válogatott sikerig.

A kimaradó időszakban azonban a klubsikerek jelentették a kárpótlást. Meglepő lehet, de a válogatott sikerszériája idején, a ’60-as években egyetlen európai kupában sem jutott be szovjet csapat az elődöntőbe, pedig ez még az akkoriban nem túl acélos török labdarúgásnak is sikerült. A sokáig utolsó EB siker évében, 1972-ben viszont a Dinamo Moszkva bejutott a Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK) döntőjébe. Ez a sorozat jelentette aztán a szovjet klubfutball legfőbb sikerforrását. A következő 14 évben, ezzel együtt hétszer jutott el valamelyik Dinamo legalább a KEK elődöntőjéig, sőt ebből négyszer egészen a döntőig, amiből a Dinamo Kijev kétszer (1975-ben a Fradi ellen), a Dinamo Tbiliszi egyszer el is hódította a serleget (majd a grúz csapat címvédőként ismét az elődöntőig menetelt). A moszkvai Dinamo lehet ebből a szempontból a legnagyobb vesztes, akik háromszor jutottak be az elődöntőbe, de onnan csak egyszer mentek tovább a döntőbe, és azt is elveszítették.

A másik két európai kupasorozat azonban valamiért nem a szovjetek terepe volt. A Dinamo Kijev nagy sikercsapatai a KEK győzelmek után kettő illetve egy évvel a BEK-ben is bejutottak ugyan a legjobb négybe, de döntőt egyszer sem játszhattak, annak ellenére, hogy a keleti blokkból Romániának, és Jugoszláviának is volt döntős, sőt BEK-győztes csapata. Ezt a két alkalmat leszámítva pedig még idáig sem jutott egy szovjet csapat sem. De Lobanovszkíj Kijevje ukrán csapatként 1999-ben a BL-ben is eljutott a legjobb négyig. Az UEFA kupában pedig egyszer sem fordult meg birodalmi csapat az elődöntőben. Pont ezért is lehet érdekes, hogy bár a szovjet időkben egy orosz csapat sem nyert nemzetközi kupát, a független Oroszország két kupagyőzelmét épp az UEFA kupában aratta a CSZKA és a Zenit 2005-ben, illetve 2008-ban. Az utódállamok utolsó kupasikere pedig a Zenit győzelme után egy évvel, az UEFA kupa utolsó kiírását megnyerő Sahtar nevéhez fűződik.

A nagy kupamenetelés lezárásaként jöttek az újabb válogatott sikerek, 1988-ban előbb EB döntőt játszott a szbornaja, majd megnyerte a szöuli olimpiát, keretbe zárva ezzel a szovjet futballsikereket, amik a melbourne-i olimpia arannyal kezdődtek, és a szöulival zárultak. 1991-ben ugyanis megszűnt a Szovjetunió, és helyét a független utódállamok vették át.

Mindmáig Lev Jasin az egyetlen kapus, aki elnyerte az Aranylabdát. Rajta kívül szovjetként még egy-egy ukrán csatár kapta meg ezt az elismerést, a Dinamo Kijev két KEK győzelme évében, előbb Oleg Blohin, majd Igor Belanov. A birodalom felbomlása után pedig szintén egy ukrán, volt Dinamo játékos, Rebrov jóbarátja, és volt csatártársa Andrij Sevcsenko kapta meg a France Football díját.

A fentiek alapján láthatjuk, hogy bár értek el nagy sikereket, az ország méretéhez, nagyhatalmi szerepéhez, és az egyetemes sportvilágban betöltött szerepéhez képest a Szovjetunió mégsem tudott olyan futballnagyhatalommá válni, mint például az olaszok, németek, angolok, spanyolok. Pedig a mai modern labdarúgásnak számos fontos eleme épp a szovjet edzők innovációjának az eredménye.

Borisz Arkagyev és a kontratámadás

A spanyol polgárháború idején a baszkok összeállítottak egy válogatottat, ezzel túráztak világszerte. Mivel a Szovjetunió nem volt tagja a FIFA-nak, a keleti ország csapatai nem sűrűn találkoztak külföldi ellenfelekkel. De miután a független baszk válogatott a spanyol nacionalisták ellenében jött létre, Sztálin Szovjetuniója szövetségesként tekintett rájuk, így örömmel fogadták őket az országban. A túra súlyos tanulásgokkal szolgált a szovjetek számára. A modern WM rendszerben játszó baszkok a túra minden mérkőzésén lejátszották a pályáról az épp aktuális ellenfelüket. A helyi edzők azonban hasznos tanulságként fogták fel a tapasztaltakat, és Borisz Arkagyevvel (aki a Futballforradalmak című kiváló könyvben Arkagyijev néven szerepel) az élen megreformálták a szovjet labdarúgást. Arkagyev, aki a labdarúgás mellett vívást is oktatott, az ott alkalmazott parádriposzt elvén keresztül ismerte fel a kontrajáték lehetőségét. Azt gondolhatnánk, hogy a futball egyik alapvető alkotórésze a kezdetektől létező taktikai elem, pedig Arkagyev előtt, az 1930-as évek közepéig nem voltak tudatos kontratámadások.

Arkagyev vezetésével a Dinamo Moszkva megrendítő fölénnyel nyerte az első szovjet labdarúgóbajnokságot 1936 tavaszán. Mind a hat mérkőzésüket megnyerték, de ami ennél is szembetűnőbb, hogy ezen a hat meccsen 22 gólt rúgtak, és csak ötöt kaptak. Az 1936-os őszi szezont már a Szpartak nyerte. Ez arra késztette Arkagyevet, hogy tovább dolgozzon a taktikáján, aminek az lett az eredménye, hogy megalkotta a megkomponált káoszt. Holits Ödön a Mamusich Mihállyal közösen jegyzett, 1936-ban (tehát épp Arkagyev hasonló támájú gondolatainak megszületése idején) megjelent Hogyan futbalozzunk, A modern futball elmélete és gyakorlata című könyvében már írt a hátravont középcsatár pozíciójáról. A Szovjetunió akkori elszigeteltsége miatt azonban nem valószínű, hogy Arkagyevhez ez eljutott volna. És ugyanez igaz fordítva is, tehát a két elmélet alighanem egymástól teljesen függetlenül születtet meg. Ehhez hasonlóval fogunk még később is találkozni. A WM rendszerben négy csatár kötött pozícióban játszott, egy azonban szabadon mozoghatott. Ez korábban teljesen esetleges volt, Arkagyev ellenben megkomponálta a káoszt, és tudatosan mozgatta a középcsatárát olyan pozíciókba, ahol a legnagyobb zavart okozhatta az ellenfél védelmében. Sőt a többi csatár is gyakran helyet cserélt.

Bukovi Márton, aki az 1950-es években az MTK (akkori nevén Textiles, majd Bástya) edzője, a válogatottnál pedig Sebes Gusztáv segédje, és az Aranycsapat fő taktikai ideológusa volt, - valószínűleg Holits elméletét felhasználva - már az 1940-es években alkalmazott a Građanski Zagrebnél hátravont középcsatárt. Azonban mivel 1950-ben magyarul is megjelent Arkagyev: A futballjáték taktikája című könyve, valószínűleg a Holits és Arkagyev elgondolásinak ötvözetéből született meg az a visszamozgó középcsatár játék, amivel Hidegkuti Nándor az őrületbe kergette az angol védőket az évszázad mérkőzésén. A hamis kilences pedig azóta is visszatérő eleme a gondolkodó edzők taktikai repertoárjának. Sőt, az utóbbi időben komoly reneszánszát éli.

Akszel Varagyan szovjet futballtörténész szerint a négyes láncban elhelyezkedő védelmet is Arkagyev alkalmazta először a világon. Arkagyev a Dinamo után a CDKA edzője lett. Feljebb már találkozhattunk a nevével, ő volt a helsinki olimpián Sztálin szerint kudarcot vallott válogatott szövetségi kapitánya. Bár az olimpia után leváltották, a Szovjetunióban még továbbra is az egyik legelismertebb edzőnek számított. Az 1960-as szovjet-magyar EB- selejtezőkön (valójában ekkor még Európai Nemzetek Kupájának nevezték) például az Arkagyev által vezetett edzőtanács döntött a válogatott összetételéről.

Viktor Maszlov, forrás: alamy.com

Viktor Maszlov és a letámadás

Viktor Maszlovot a modern labdarúgás atyjának tekintjük.1960-ig bezárólag csak moszkvai csapat nyert szovjet bajnoki címet, az ezután hátrelévő 32 szezonból 17-ben azonban nem orosz csapat diadalmaskodott, ebből 13 bajnoki trófea pedig a Dinamo Kijev vitrinjébe került. Ez összefüggésbe hozható a csapat kispadjára 1964-ben leülő Maszlovval.

A szovjet edzők hamar befogadták a taktikai újdonságokat. A baszk válogatott játékát látva átálltak a WM formációra, az 1958-as világbajnok brazilok hatására pedig 4-2-4-es felállásban kezdtek játszani. Maszlov azonban továbbgondolta ezt. Látta, hogy milyen fontos szerepe van a brazil sikerekben a visszavont szélső szerepkörében Zagallonak, és ennek hatására mindkét szélsőjét hátrébb hozta. Ezzel ő lett az első edző, aki 4-4-2-ben játszatta a csapatát.

A szovjetek szintén a braziloktól próbálták átvenni az 1962-es VB-n látott zónavédekezést, ez azonban nem ment nekik könnyen. Maszlov mégis ragaszkodott a zónavédekezés bevezetéséhez, de némi átalakítással. Hitt benne, hogy megfelelő csapatmunkával a pálya minden részén emberfölényt tud kialakítani. A szélsőhátvédek feladat volt fellépni a támadásokkal, ezért szükség volt egy fix pont kijelölésére a középpályán. Ez a szerep a Dinamonál a kárpátaljai Turjancsik Vaszilnak (Vaszilij Turjancsik) jutott. A veterán védő lett a szovjet futball első középpályás szűrője. Neki nem csak a labdák megszerzése volt a feladata, de azokból egyből indítania kellett a társait. Ez hasonló szerepkör volt, mint az Aranycsapatban Zakariás Józsefé. Talán nem véletlen, hogy az előtte játszó három középpályásból kettő, Szabó József és Medvigy Ferenc szintén Kárpátaljáról származtak, ahol erős volt a magyar futball hatása. Mivel Turjancsik rendkívül jól olvasta a játékot, ő inspirálta Maszlovot, hogy csapatszinten megalkossa a letámadást, és a többiek mozgását a szűrőhöz hangolja. Ehhez kimagasló erőnlétre volt szükség. A kijevi focistáknak már akkor is kiváló volt az állóképességük, amikor 1961-ben az első bajnoki címüket nyerték, de ez Maszlovval csak tovább fokozódott.

Valerij Lobanovszkij, forrás: gettyimages

Lobanovszkij és a tudományosság

A totális futballt a hollandokkal, és elsősorban Rinus Michels-el azonosítjuk, pedig hasonlóan Arkagyev és Holits esetével a hamis kilencessel, ugyanígy a totális futball is egyszerre jelent meg nyugaton és keleten, egymástól teljesen függetlenül.

Valerij Lobanovszkij a Dinamo Kijev egyik legjobb játékosa volt amikor Maszlov leült a csapat kispadjára, de máig tisztázatlan okból kifolyólag a két lángelme nem tudott egymással együttműködni, így Lobanovszkij rövidúton átigazolt a Csernomorec Ogyesszába. Miután visszavonult az aktív játéktól, a Dnyipro edzője lett, itt kezdte el alkalmazni tudományos alapokon nyugvó rendszerét. Kiváló matematikus volt, elvégezte a Kijevi Műszaki Főiskolát, itt találkozott először a számítástechnikával, és beleszerelmesedett az új technológiába, melyet az edzések, és a mérkőzések elemzésében is használt. Segítőjével Anatolij Zelencovval teljesen tudományos alapokra helyezték az edzéselméletet. A mérkőzéseket alaposan kielemezték, rögzített adatok segítségével. Ideális célszámokban határozták meg, posztokra lebontva az elvárható mozgásokat, passzokat, szereléseket, lövéseket és a megengedett hibaszázalékot.

Amikor a Dnyepr összetalálkozott a Dinamóval, a többi csapattal ellentétben, akik csak fel akarták tartóztatni a kijevieket, Lobanovszkij épp az ellenkezőjét tartotta szükségesnek, az ellenfél támadójátékának totális lerohanását. A Dinamo kreatív támadójátékát a letámadással keletkező számbeli fölénnyel gondolta legyőzhetőnek. A számítás bejött, diadalmaskodott korábbi mestere csapata felett.

1970-ben Maszlovot menesztette a Dinamo Kijev, helyét Alekszanfer Szevidov vette át, akivel rögtön az első évben megnyerték a bajnokságot. A következő szezonok azonban kevésbé sikerültek jól, és a Dinamo érdeklődése volt játékosuk, Lobanovszkij felé fordult, aki így 1973 végén visszatérhetett Kijevbe. Bár játékosként nem volt egy platformon Maszlovval, edzőként sokat átvett korábbi mestere elméleteiből. Folyamatosan nyomás alatt tartották az ellenfelet, arra törekedve, hogy minél magasabban megszerezzék a labdát. De taktikáját mindig az aktuális ellenfélhez alakította, a lehető legalaposabb elemzések alapján.

A Dinamo edzőközpontjának a falára a játékosokkal kapcsolatos elvárásokat tartalmazó listákat függesztettek, amelyek tartalmazták a tizennégy védőfeladatot, a megszerzett labda megjátszásával kapcsolatos négy pontot, és az átrendeződés támadópozícióit. A csatárokkal kapcsolatban tizenhárom elvárást fogalmaztak meg, melynek fontos elemei voltak a presszing minél magasabb első vonala, a mozgásirányokat érintő utasítások, illetve, hogy a labdát a lehető leggyorsabban el kell vinni arról a pontról, ahol az ellenfél játékosai nagy számban tartózkodnak. Célja az univerzalitás volt, a csatároknak védekezni, a védőknek támadni kellett.

A Dinamoval két KEK trófeát, nyolc szovjet bajnoki címet, hat szovjet kupát, öt ukrán bajnokságot és három ukrán kupát nyert. Három ciklusban ült le a szbornaja kispadjára. A két KEK győzelem után, és egyszer a közbenső időszakban is. Az első két kapitánysága nem sikerült a legjobban. Ellenben a harmadiknak mi is kárvallottjai voltunk. Az 1986-os, az Atletico Madrid elleni KEK győzelem után, a VB előtt nem sokkal váratlanul nevezték ki a védekező focit játasztó Eduard Malofejev helyére. Ezután tudjuk mi történt szovjet-magyar mérkőzésen Mexikóban. Az űrfocit játszó szbornaja a földbe döngölte a máig tisztázatlan okokból formán kívül játszó csapatunkat. A nyolcaddöntőben azonban egy hosszabításos mérkőzésen 4:3-ra kikaptak a belgáktól. Két év múlva azonban meg sem álltak az EB döntőig, ahol összecsapott a totális futball nyugati és keleti változata, Rinus Michels Hollandiájától szenvedtek vereséget.

A Szovjetunió felbomlása után dolgozott az arab világban, majd visszatért a független Ukrajnába, ahol a válogatottat és a Dinamot is irányította. 2002-ben viszonylag fiatalon, 63 évesen érte a halál. Rebrov és Csercseszov egyaránt legnagyobb tanítómesterei között tartja számon.

Felhasznált irodalom:

Mitrovits Miklós: Az orosz foci múltja és jelene. In: A játék hatalma: futball – pénz – politika

Jonathan ​Wilson: Futballforradalmak

Borítókép: Valeríj Lobanovszkij az ukrán posta bélyegén, forrás: Wikimedia commons