Londonban a tizenkettedik maratonomat futottam a hétvégén, ezen belül pedig a Majors-ökből, azaz a világ hat legnagyobb presztizsű maratonjából a negyediket.

Aki olvasta a korábbi bejegyzéseimet, az tudja, hogy nem sikerült jól a felkészülési időszakom, így csak az a cél vezetett, hogy végig tudjak futni a távon, és a célban a nyakamba akasszák az érmet, ezáltal pedig elmondhassam, hogy a Majors-maratonok kétharmada már megvan. 

Ezekre a versenyekre én eddig mindig egyedül utaztam. Ennek leginkább az az oka, hogy így nem kell senkihez sem alkalmazkodnom, és a versenyt megelőző napokon már nem szeretek mozogni.  Ha csak magamban megyek, akkor nem kell kötelező a köröket, úgymint sétákat, városnézéseket, ebédeket, vacsorákat letudni. Behúzódom a vackomba, mint a medve a tél elején, megcsinálom az utolsó átmozgató edzéseket, és törekszem a minimális mozgásra, ami így leginkább az ujjaim tornáztatására, tehát a blogírásra korlátozódik. Ebben az esetben egy kicsit más volt a terv, mert a lányom és a barátja már évek óta Londonban élnek, így lehetőség adódott együtt tölteni a hétvégét, ezért úgy döntöttünk, hogy a szűkebb családdal utazunk. 

Péntek reggel indultunk, és már jó előre megbeszéltünk, hogy mindenki nagyon szeret mindenkit, de mindenki azt csinál, amit akar, így tehát a család mehet mindenhova, ahová szeretne, én viszont csak korlátosan fogok mozogni. A reptérről beutaztunk Londonba, lehajítottuk a csomagokat a szállodában (vacok), és miután a lányomék is csatlakoztak, együtt kimentünk a Running Show-ra felvenni a rajtszámot. Egyszerű ez a folyamat, az ember odamegy, bemutatja a QR-kódját meg még valamilyen fényképes igazolványt, hogy a szervezők megbizonyosodhassanak róla, hogy ő tényleg ő, és már a kezébe is nyomják a rajtszámát az átlátszó nejlonzacskóval (zalaiaknak acskóval), aztán mehetne is Isten hírével, haa… nem az lenne a helyzet, hogy a rajtszámátvételre rászerveznek egy komplett vásárt futócuccostul, masszázsszékestől, energiaitalostól és -zseléstől, utazási irodástól, láb 3D szkenneléstől az "összerakom a saját karkötőmet kis bizbaszokból, hogy melyik maratonomat futottam le"-ig.

Persze a kiállítás ügyesen van megszervezve, mert ahhoz, hogy az egészet végig tudjuk nézni, először a főszponzor kiállítóterén kell keresztülmenni, ahol az első résznél mindig a legújabb kiadású versenycipők vannak kiállítva. A gyanútlan delikvens pedig úgy viselkedik, mint a légy a pók hálójába repülve. Elkezd kapálózni, mert ugyan nincs kiírva, de pontosan tudja, hogy biztos nagyon drága, és inkább arrébb megy, és belefut a legújabb dzsekikbe, pólókba, onnan is megpróbál lepattanni, erre jönnek a nadrágok, sortok, sapkák és táskák, persze mindegyik színe megy mindegyikhez, jaj, hát akkor csak kíváncsiságból, mert nem akarok venni semmit, de ha ez a póló-rövidnadrág-futócipő kombó lenne rajtam, amikor holnap reggel kimegyek kocogni, milyen szuperül is néznék ki, és jé, a cipőre ott helyben rányomtatják a nevemet, dátumot, a londonmaratont, a bármit is, és ráadásul tökingyen csakittcsakmost…és a pók már elégedetten dörzsölgeti a tenyérét (habár nincs neki), mert tudja, hogy ma nem csak egy legyet fogott, hanem ötvenezret, ráadásul a légy még elégedett is, mert most olyan, de olyan szettje lesz neki tetőtől talpig, amilyen sose volt! És amíg a sorral haladunk a kasszák felé, addig ügyesen átvezetnek a bögrék, kulacsok, csuklószorítók, övtáskák, zoknik, kitűzők, kulcstartók és egyéb gezemicék kacskaringóján, hogy a végén az erre a napra szánt szerény összeg többszörösét kifizetve végre beléphessünk a vásárra, ahol a sportbiznisz többi szereplője szeretne meggyőzni bennünket, hogy lennénk már szívesek még egyszer kiforgatni a zsebeinket az utolsó nyomorult aprónkért, mert ők is szeretnének eladni valami igen hasznosat a maraton hétvégéjén! 

Zúg az ember feje, mire mindennel végez, és a vásárcsarnok valamelyik eldugott zugában megtalálja még azt a pár standot, ahol átveheti a verseny hivatalos pólóját is, hiszen a jelentkezés nagy eufóriájában ki ne kattintana erre az opcióra a fizetés előtt, és aztán amelyik pólót az életben soha többé fel ne vegye, mert olyan mennyiségű festéket használtak fel a szitanyomásakor, hogy  kényelmetlen és ezáltal szinte hordhatatlan páncéllá változtatja az amúgy is középszar minőségű pólót. Tapasztalatom szerint ezeken az expókon két dolgot szabad venni: egyrészt a főszponzor vékony esődzsekijét, mert az minden évszakban jól jön, másrészt szintén a főszponzor kapucnis felsőjét, ami mindig jó minőségű és mindig sokkal jobb a logó dizánjra rajta, mint a pólón. Ha megvan a rajtszám meg ez a két cucc, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy iszkolunk onnan, mint a meztelen seggű pávián!

Nekünk ez így családilag nem sikerült, mármint az iszkolás, de ez esetben nem is volt cél, így pár röpke óra és némi gyorskaja után a 2. finn gyalogsági zászlóalj téli felszerelésének megfelelő mennyiségű ruhával sikerült távozni a helyszínről. 

Ezután oszlott a családi egység, mert én „Jobbra e!l“ felkiáltással mentem aludni a szállodába (á lá vacok), a többiek pedig indultak városnézni. 

Másnap, azaz szombaton még inkább különváltunk, én délelőtt még lekocogtam az utolsó átmozgató félórás etapomat, délután pedig jött a palacsintaparti a nagykövetségen. Futószokás, hogy a verseny előtti estén nagy szénhidráttartalmú vacsorát esznek a versenyzők. Ez legtöbbször tészta. Pár éve pedig a New York-i magyar konzulátus elindított egy nagyon kedves kezdeményezést azzal, hogy a maraton előtti délután a külképviseletre meghívják a magyar futókat egy kötetlen találkozóra, tészta helyett viszont palacsintával vendégelik meg őket! Ezt a szokást a nagykövet úr és külgazdasági attasé asszony áthozták Londonba is, illetve szerencsére más külképviseletek is átvették a világban. Innen is nagy köszönet nekik érte, igazán nagyszerű ötlet!

A maraton napján nem kellett túlságosan korán kelnem, mert az én hullámom csak 10 óra után indult, így a szervezők utasítására elég volt fél 9 felé megérkezni a rajtzónába. Ésszel ugyan fel nem foghattam, hogy miért rendelnek ki minket közel két órával korábban úgy, hogy a váltóruhás (z)acskó leadása éppen egy percig tartott, a rajtzónát pedig 10 perccel az indulás előtt nyitották meg, de utólag már felfedeztem a logikát benne. Ha ugyanis nem kellett volna az a két órát végigvacogni a néha viharos erejű szélben és 6-7 fokban, akkor sokkal kevésbé élveztük volna az indulást, amikor a mozgás már eléggé felmelegített ahhoz bennünket, hogy lássunk reményt a halálra fagyás elkerülésére. A rajtig mindenki behúzódott valami szélárnyékba, és próbálta összegyűjteni a Nap melegét, amennyire csak lehetett. 

A rajtzónában már sokkal jobb volt a helyzet, ott ugyanis el lehetett bújni a tömeg melegében, és hát mindenki tudta, hogy azonnal indulunk, így már nem volt annyira kellemetlen az egész. 

Az induláskor pedig azonnal elfelejtettünk minden nyomort, vitt az adrenalin és endorfin boldogító koktélja. Én nem terveztem semmilyen versenystratégiával, nem volt előre kitűzött átlagtempóm sem, egyszerűen csak kényelmesen mentem a tömeggel. Az első kilométerek lehoztak a greenwich-i dombról és elvittek kelet-Londonba. Meglepően nagy és lelkes tömeg állt az út szélén ahhoz képest, hogy ez nem a belváros. Kényelmes 5:05-5:10 körüli kilométerekkel mentem, és meg is lepődtem, hogy milyen gyorsan, szinte észrevétlenül elment az első tíz. Akkorra már visszakanyarodtunk nyugatra, a belváros felé, de még mindig a Temzétől délre vitt az útvonal. Elfutottunk a Cutty Sark mellett, ami korának legmodernebb és egyik leggyorsabb teaszállító vitorlása volt, és az Egyesült Királyság egyik nemzeti kincse. Tartottam a tempót, ez a pálya nem olyan sík, mint a berlini vagy a chicagói, kényelmesen hullámzott, ami nem okozott gondot: Okosan lassítottam, ha dombozni kellett, és kellemesen pihentem a lejtmenetekben. A második tizes is gyorsan lement, és majdnem féltávnál, egészen pontosan a huszadik kilométerben futottunk át a Tower Bridge-en. Na, az megdöbbentő élmény volt! Az ember csak fut, nem is tudja, hogy mi van előtte, és egy hirtelen jobbkanyar után ott találja magát a hídon, és csak kapkodja a levegőt a monumentalitásától és szépségétől, na meg attól, hogy maratonistaként átfuthat rajta! Futóéletem egyik legnagyobb élménye, ezt biztosan tudom! 

A következő 5-6 kili a hídon kapott endorfinlökettől egészen könnyen ment, a problémák huszonötnél indultak. Elkezdett visszaütni a félresikerült felkészülés meg az a pár plusz kiló, ami rajtam van. Ezt először nem veszi észre az ember, csak azt látja az órán, hogy elkezdenek lassulni a kilométerek. Mivel tudtam, hogy nekem nincs eredménycélom, ezért meg sem próbáltam a fogamat összeszorítva visszagyorsítani, hanem csak élvezni szerettem volna a verseny, de valahogy ez az élvezet nem volt sehol, bárhova is néztem. Ugyan még nem sétáltam bele a futásba, és úgy éreztem, hogy ez lehetne az első maraton, amibe nem is fogok, ha nem ragaszkodom a tempóhoz, de ez az érzés 31 kilométernél nyomtalanul elpárolgott, és átvette a helyét a teljes erőbedobással történő mentális iszapbirkózás. Onnantól már csak az volt a cél, hogy a következő 500 métert séta nélkül le tudjam futni, aztán adtam magamnak 100 métert a pihenésre, és megint futás, aztán megint elfogyott az erő a lábamból, úgyhogy megint séta, miközben az aszfalton mindenki elfutott mellettem, a pálya széléről meg kórosban kiabáltak, hogy hajrá, hajrá, már nincs sok hátra, menni, fog ez, és egyébként is, én egy „high performance athlete“ vagyok! Ja, anyád, az lehet, hogy az, neki ordítsd!

Teljes küzdelem, mint malac a jégen, a távolság csak nagyon lassan akar fogyni, bár nem fordult meg a fejemben, hogy feladom, mert azt azért mégse, de a pillanatot, hogy én átfutok a célon, valahogy nem tudtam elképzelni. Kocogtam, sétáltam, aztán megint kocogtam, és amikor elértünk a St. James’s Parkhoz, akkor már tudtam, hogy az utolsó mentális morzsáimat is össze kell szednem, ha lépkedésnél gyorsabb tempót akarok. Összefolytak a percek és a méterek, és amikor az utolsó 200 méterre kanyarodtunk a cél előtt, akkor éreztem, hogy itt nem lesz meg a szokásos sprintem a célvonalig, mert a maximum, amit ki tudok magamból préselni, az a lassú vánszorgás. Így futottam be.

Ezúttal elmaradt a szokásos érzelmi túlcsordulás, jelen helyzetben nem is indokolta semmi. Beértem 4 óra alatt valamennyivel (3:57:32 a hivatalos időm), meglett a negyedik Majors, túl vagyok a kétharmadukon, és amikor majd megint fogok tudni futni, akkor teljes erővel és sokkal nagyobb elkötelezettséggel kezdek el készülni az októberi Chicagóra.

Hogy van-e negatív érzés bennem? Egyáltalán nincs! Kihoztam magamból a maximumot, most ennyi volt a tarsolyban, és egyébként is, kalandos úton kerültem be a futók közé, lefutottam Londont, nem is kívánhatok többet.

Szép volt, jó volt, jöhet a meló!