Chicagótól Üzbegisztánon át Ausztráliáig járja a világot, Berlinben félmillió embernek énekel, Ibizán egy hotel méretű ledfal hirdeti a fellépését. És hogy ki ő? Egy kiváló énekesnő, aki egyedüli magyarként egy, a világon mindenhol ismert produkcióban főszereplő. Külföldön Sophie Cairo-ként ismerik, itthon Farkas Zsófiként él. Amikor 3 évvel ezelőtt beszállt a La Bouche popformációba, megfordult vele a világ. Utazásairól, mindennapjairól, karrierjéről nyilatkozott a Fülesbagoly blognak.

Folyton úton vagy a La Bouche fellépések miatt?
 Az állandó bázisom Budapest, innen utazom általában hétvégenként vagy kéthetente a világ bármely pontjára, legutóbb épp Münchenbe, de nem túlzás azt állítani, hogy bejártam a világot. Európában szinte nincs ország, ahol még nem voltunk, rengeteg amerikai nagyvárosban, illetve Kanadában is felléptünk, volt ausztrál turnénk, és Dél-Amerikába is eljutottam a La Bouche-nak köszönhetően, Peruban és Chilében is koncerteztünk. Eddig csak Afrika maradt ki, de épp szerveződik egy etióp fellépés. Életemben nem repültem ennyit, az biztos, de végül is ez volt az álmom, imádok utazni.

Azért ez nagyon fárasztó lehet.
- Eleinte rettentő izgatott voltam, minél távolabbi helyre mentünk, annál jobban örültem, ma már inkább a közelebbi bulikat szeretem. A repülés kiszámíthatatlansága, hogy elérem-e a csatlakozást, hogy meglesz-e a bőröndöm, ez mind stresszes, és persze a repülés fizikailag is fárasztó. Van, hogy hajnali 2-kor kelek, 6-kor felszállok, délelőtt megérkezem a helyszínre, ott soundcheck, majd interjúk, este fellépés, másnap tovább például klipforgatásra. Na, ilyenkor már nincs annyi filter, ami el tudja rejteni az arcomról a fáradtságot

A hangod nem sínyli meg az ilyen tortúrát?
. Azt szokták mondani, hogy „vastorkom” van, hálistennek sem a légkondi, sem a kialvatlanság nincs rá különösebb hatással.

Fotó: Csányi Krisztina

Ez fontos is, hiszen, élőben énekeltek.
- Így van. A legtöbb bulit zenei alapra nyomjuk, de előfordul az is, hogy élőzenekarral lépünk fel, de az ének mindig élő. Ez rejt azért rizikókat. Egy Chicago-i koncert alatt éreztem, hogy fáj a fogam. Másnapra az arcom elefánt méretűre dagadt, de aznap is volt még egy fellépés Torontóban. Arcomba fésült hajjal, fájdalomcsillapítókkal végigcsináltam, a szervezők a végén megtapsoltak, nem győztek hálálkodni, hogy nem mondtam le. Másnap pedig még ott kint megműtötték a fogamat és nem is jöhettem haza pár napig, mert nem ülhettem repülőre.

Hogyan fogadnak benneteket egy-egy fellépésen? Nyilván nektek is van kívánságlistátok, hogy mit kértek az öltözőbe.
- Semmi extrém, nem igénylünk fehér liliomot vagy brazil táncosokat. Lane (Lane McCray, az együttes frontembere és alapítója – a szerk.) szokott kérni illatgyertyát, én pedig lime-ot, mert imádom. Emellett persze inni- és harapnivalót, gyümölcsöket, törölközőt. Szerintem ez így normális. A kinti bulikon a háttérben mindenki azon dolgozik, hogy jól érezzék magukat az előadók. Sajnos itthonról nem ez a tapasztalatom, itt gyakran a hangmérnök szívességet tesz azzal is, hogy feltolja a potmétert.

Vállalsz itthon is munkát?
- Nehezen tudok előre lekötni időpontokat. Volt, hogy csak szerdán derült ki, hogy pénteken Üzbegisztánba megyünk a La Bouche-sal. Ez ilyenkor elsőbbséget élvez. Bár Lane nagyon rugalmas, már az elején mondta, hogy ha van olyan fellépés, amit szeretnék megcsinálni, akkor azt a napot szabadon hagyjuk.

Volt ilyen, amit előbbre helyeztél a La Bouche-nál?
- Igen, egy Gershwin esten szimfonikus zenekarral énekelhettem, ami a szívem csücske és hát nem gyakran van rá lehetőség. Az utóbbi években néhány ilyen koncert volt, például a Magyar Rádió zenekarával vagy a Miskolci Szimfonikus Zenekarral. Kovács László karmester keresett meg egyszer, hogy énekeljek a produkcióban, és örömmel vállaltam, mert imádok jazzt énekelni, pedig nem tanultam.

Mit tanultál?
- Klasszikussal kezdtem, már zenei általánosban, aztán az Operaház gyerekkarában és a miskolci konziban folytattam, 12 évig zongorázni is tanultam, de abból mára sajnos nem sok maradt. Közben viszont mindenevő voltam a zenében, elsősorban a 70-es, 80-as évek funky és popzenéjéért, előadóiért rajongtam, személyes kedvencem a mai napig Whitney Houston, de imádom Michael Jacksont, az Earth Wind and Fire-t, életem első szerelme Freddie Mercury volt, vagyis a lightos rock is benne van a szívemben, sőt a gospel is. Ezekből a stílusokból többet is kipróbálhattam, amikor érettségi után másfél évig egy skandináv hajón énekeltem.

Sok pályatársad is megjárta ezt az utat, fontos állomás ez egy énekesnőnek?
- „Fiatal voltam és kellett a pénz” – szokták mondani. De viccet félretéve, igazából nagyon jó rutint ad egy ilyen időszak, az ismert slágerek úgy beépülnek az agyadba, a torkodba, hogy sosem tudod elfelejteni, ami sokszor hasznos a pályán.

A hajóról hazatérve hogyan kerültél be a könnyűzenei körforgásba?
- Az akkori párom révén bekerültem Hevesi Tamás élőzenekarába. Ez volt az a pont, ahonnan már itthon nagyszínpadokon is felléptem vokalistaként. Közben a saját hangomat is kerestem, viszonylag korán, 2001-ben meg is jelent a szólólemezem, amire egy producer páros kért fel. Izgalmas tapasztalat volt, nagyon szerettem az alkotó folyamatot, imádtam Bolyki Balival dolgozni, vele stúdióztunk. Sok dalban voltak élő zenészek, ami akkoriban tényleg kuriózum volt. Végül a lemez nem járt be nagy utat, mivel nem egy nagy kiadó „istállójának” tagja voltam, nem nyomta a média, egyszerűen csak megtörtént.

Ez csalódás volt számodra?
- Értékes anyag született – bár a mostani fülemmel a saját hangom kiforratlan, egészen más lenne már ma – jó lett volna, persze, ha ez sokakhoz eljut, de nem vártam túl sokat. Nem is adtam fel, de meg kellett dolgoznom azért, hogy a pályán maradjak. Hosszú évekig jártuk a klubokat a Cool Miners formációval, benne egyik legjobb barátnőmmel, Ambrus Ritával, esküvőkön is felléptünk. Jazz-t is énekeltem rendszeresen, többek közt Fekete Kovács Kornéllal, Berdisz Tomival, Hárs Viktorral. Különlegesség a pályámon, amire nagyon büszke vagyok, hogy Balázs Fecó nem egyszer megkeresett, hogy énekeljünk duettet, volt három közös dalunk. De session zenészként is rengeteg produkcióban részt vettem, Charlie-tól kezdve Dés Lászlón át sok zenekarban vokáloztam, stúdióban és koncerteken egyaránt.

Hogyan robbant be az életedbe a La Bouche?
- 2015 szeptemberében fellépett Magyarországon a zenekar, de mivel nem volt állandó frontember, szerettek volna egy helyi énekesnőt, akinek fekszik ez a stílus. Beajánlottak, örömmel vállaltam, aztán amikor a próbán éppen a Sweet dreamst nyomtuk, odajött hozzám Lane és azt mondta, na, te vagy az. Meghallott egy olyan esszenciát a hangomban, amilyen annak idején az alap tagnak, Melanie Thorntonnak volt, aki sajnos repülőgép-szerencsétlenségben meghalt.

Most már lassan három éve együtt dolgoztok, milyen a közös munka?
- Igazán gördülékeny. Lane-nel lelkileg is rögtön egymásra kattantunk, soha egy vitánk sem volt. Nagyon jó hangulatban telnek az utazások, felkészülések. Lane és felesége frankfurti házában például már saját szobám is van, ez a „Sophie Room”. A színpadon is jól összeszoktunk, rengeteget segített az elején, amíg nem rögzültek a zsigereimbe a dalok, volt, hogy három másodperccel a beszállás előtt kérdeztem tőle a színpadon, hogy mi az első szó?!

Volt olyan buli, ami igazán emlékezetes?
A 2016-os berlini Szilveszter viszi a prímet, amikor a brandenburgi kapunál félmillió ember előtt léptünk fel. Ezzel a nézőszámmal azt hiszem, nem sokan büszkélkedhetnek itthon. Rengeteg olyan fesztiválra járunk, ahol a 90-es évek nagy zenekarai – akikre tinédzserként én is buliztam – lépnek fel, mint az Ace of Bace, Blackbox, Mr. President, Haddaway, az ilyen turnékat imádom. De legalább ilyen izgalmas a stúdiómunka, amikor új dalokat gyártunk.

Bekapcsolódsz a zene alkotási folyamatába is, nem csak a fellépéseken szerepelsz?
- Olyannyira, hogy a legutóbbi dalt, a Night after night-ot, ami két héttel ezelőtt jött ki, lényegében én írtam. Az én fejemből pattant ki a dallam és a szöveg, Lane írt hozzá egy jó kis középrészt, a hangszerelést pedig szokás szerint Milosevits Mirkóval készítettük el, aki egyébként már állandó segítője a La Bouche háttérmunkáinak. Nagyon bízom benne, hogy a közönség is szeretni fogja a dalt, pár bulin már eljátszottuk és sikere volt.

Nem furcsa, hogy a nemzetközi porondon jobban ismernek, mint itthon?
- Én itthon megtettem mindent, amit tudtam, de Magyarországon, ha nincs segítséged vagy háttered, akkor nagyon nehezen tudsz ismertségre szert tenni.

Sokan erre használják manapság a tehetségkutatókat, te is ezért indultál a Megasztár 4-ben?
- Egyáltalán nem akartam indulni, de többször megkerestek, hogy jelentkezzek, és a végén már azt mondták, garantálják, hogy döntős leszek. Azt gondoltam, ez már hozhat egy országos ismertséget, így beleugrottam. Kiderült, hogy többen is voltunk így ott, profi hazai énekesek, akiket megkerestek, de végül egyikőnk se jutott döntőbe. Azért volt ránk szükség, hogy a széria elején is legyen miről írni, jól hangzott, hogy „befutott” énekesek is szerencsét próbálnak a Megasztárban. Egyébként is úgy látom, hogy a magyar tehetségkutatók döntős tíz embere közül átlagosan egy van, aki oda való, a többi nem, míg a külföldön futó produkciókban ez épp fordítva van. De persze azért adtak ezek a műsorok értékes zenészeket a pályának, ott van Tóth Vera, Nicolas, vagy Caramel – na, vele egyszer szívesen énekelnék duettet.

Kivel dolgoznál még, van ilyen álmod?
- Például Lenny Kravitz-cel! 2009-ben itt volt egy nagy bulin Debrecenben, és engem választott ki előzenekarnak. Előtte nem sokkal Lumniczer Csabival (Jay Lumen) csináltunk egy dalt – akkor először Sophie Cairo néven –, ami angol chartlistás lett, így kerültem a lehetséges előzenekarok közé. Lenny monda, hogy hogy soha nem mennek ki meghallgatni másokat, mert készülnek a saját bulijukra, de nálunk az első szám végére ott állt az egész zenekara. Nekem az egy akkora elismerés volt, mint egymillió Megasztár.

A mindennapokban milyen kihívások várnak rád?
- Az angol tudásomat szeretném fejleszteni, mert bár beszélek, nem vagyok perfekt, ami ad néha vicces és izzasztó szituációkat, mondjuk, mikor egy rádiós interjúban ausztrál akcentussal tesznek fel egy kérdést, és a nevemen kívül egy szót se értek belőle… Emellett most éppen a búvárvizsgámra készülök, mert életem párja profi búvár, Ausztráliában él.

Ha már szeretsz utazni, ugye...
- Furcsán hozta a sors, mert már 15 éve ismerjük egymást, magyar ő is, de régóta kint él, valahogy most következett be az egymásra találásunk, olyannyira, hogy most ezen a fórumon jelentem be először, hogy januárban összeházasodunk! Kint lesz egy mezítlábas ceremónia a tengerparton, aztán majd jövő nyáron itthon is megtartjuk a családegyesítő esküvőt.

A zenei karrieredet ez befolyásolja?
- Hosszú távra tervezek, a magánéletben és a karrieremben is. A kettőnek együtt kell működnie. A párommal kialakítjuk a mindkettőnknek megfelelő, közös életet, a La Bouche pedig még biztosan évekig pörögni fog. Sok fórumon megkaptam már Lane-től, hogy én vagyok az utolsó, nincs olyan terv, hogy lecseréljenek. Vannak új dalötletek is, ezekből egy album készül majd. És közben szeretném majd a „Sophie Cairo brandet” is építeni, hogy ne csak az együttesen belül határozzam meg magam, hanem ismerjenek meg igazán engem is.