Vannak azok a filmek, amikor a szereplőket a semmiből előkerülő rosszarcúak elkezdik terrorizálni és megindul a harc a túlélésért. Ebben az új-zélandi pszichológiai thrillerben egy kicsit más a felállás, mert csavarnak egyet a dolgon. Kapunk ugyanúgy egy családot, akik a gyönyörű természetben kirándulnak épp, amikor megjelenik két alak, és fegyverrel arra kényszerítik őket, hogy adják át az értékeiket, meg persze a kocsi kulcsait. Aztán egy véletlen elszólásból kiderül, hogy apukát bizony jól ismeri a két fegyveres, mert annak idején pont abban a nevelőotthonban tanított, ahol ők is felnőttek, és ahol ők is szenvedtek a válogatott megaláztatásoktól és kínzásoktól. Eljött hát a bosszú ideje, ami egy hosszú utazást jelent, egyenesen az egykori otthon irányába, az éjszaka leple alatt.

A Coming Home in the Dark egyébként nem sokat szarozik, már az első pár percben kimutatja a foga fehérjét. Spoilerezni nem szeretnék, de tény, hogy meglepő, amit előhúz a film, és az ember nem is várna ilyen fokú kegyetlenséget mindjárt az elején. Aztán megindulunk az éjszakai kocsikázásra, persze közben hőseink minduntalan megpróbálnak valahogy meglépni, ami kifejezetten nehézkes műveletnek tűnik úgy, hogy melletted egy pszichopata ül vadászpuskával. Egy szép kis utazás ez, nem csak térben, de időben is, hiszen ahogy egyre többet beszélgetnek a kocsiban, úgy derülnek ki a mocskos kis részletek apu múltjáról. Szerencsére nem végig egy helyen játszódik a film, és néha mi, nézők is kiszabadulunk a jeep fojtogató, szűk teréből. Ám a Coming Home in the Dark pont akkor keményít be igazán, mikor külső helyszínekre látogat: egy benzinkút, vagy egy elhagyatott versenypálya is tömve lett feszültséggel. A lezárást gyengébbnek éreztem az odáig vezető úttal szemben, de összességében korrekt kis thriller volt ez, néhány egészen meglepő húzással.