1938-ban járunk. Marianne (Jessica Brown Findlay) épp kislányával, Adelaide-el költözik vidékre férjéhez egy hatalmas házba (fun fact: a Borley Rectory névre keresztelt építmény valóban létezett, és a Wikipedia szerint manapság is csak úgy hivatkoznak rá, hogy "the most haunted house in England"). Beköltözés után Adelaide furcsa képzeletbeli barátokról kezd el mesélni, Marianne pedig igyekszik szorosabbra fűzni kapcsolatát férjével, aki mellesleg a helyi tiszteletes is egyben. Sötét erők munkálkodnak a háttérben, hiszen a ház borzalmas titkokat rejteget és erre egy helyi futóbolond (a Mission Impossible filmekből ideszabadult Sean Harris) minduntalan fel is hívja a család figyelmét, azonban az egyház által kiküldött megbízott (John Lynch) köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig a házat semmilyen körülmények között nem szabad elhagyni. És mi van akkor, ha a hely kísértetjárta? Marianne élete napról-napra egyre nyugtalanítóbbá válik, amint elkezdi megismerni a ház múltját.

Gótikus horrorból nem vagyunk elárasztva manapság, szóval érdemes megbecsülni azt a keveset is, amit egyáltalán kapunk. A The Banishing pedig pont ilyesmi: néhol a Más világ, néhol a Fekete ruhás nő juthat róla eszünkbe, de igyekszik megállni a saját lábán - ez többé-kevésbé sikerül is neki. A színészek nagyon jók, még a mellékszereplők is nagyszerűek, és a díszletek is abszolút korhűek. Szerencsére nincs béna CGI, ellenben van egy-két igen látványos trükkfelvétel, amiknél még én is elismerően bólogattam. A forgatóköny viszont a film második felére szinte teljesen szétesik, és ami működött volna regényként, az itt mozgóképen hamar elvérzik. Ennek ellenére aki kedveli ezt a műfajt, az egy késő délutáni / esti programnak bőven beidőzítheti a The Banishing-et, mert megfelelő hangulat mellett (mondjuk ha épp szakad kinn az eső) egészen kellemes tud lenni a horror-faktort tekintve is.