Vajon mi az a magány? Vajon hol vagyunk magányosabbak: egy organikus fajtársunk, vagy egy konstruált „fajtársunk” társaságában? A magány személyes, esetleg kollektív? Mi a test és a személyiség viszonya, lehet, hogy semmi? A kötődésünk vizuális, értelmi, vagy érzelmi? Szükségünk van testre? A szabadságtudatunk függ a materiális formánktól? Az arc vagy a hang hazudik/titkolózik mesteribben? A konstruált világok és viszonyok attól olyan vonzók, hogy tökéletesek? Tökéletesek egyáltalán, vagy bemocskolja őket a valóság természete, amiből erednek?

Spike Jonze 2013-as remekműve – A nő – ennyire érdekfeszítő filozófiai kérdésfelvetésekkel operál, de a lehető legkisebb távolságtartással, a lehető legbensőségesebben tálalja mindezt, így kérdései nem válnak sem görcsössé, sem erőltetetté – nem feszültségként merülnek fel, amiket válaszokkal kell megoldani, sokkal inkább, hogy maguk a kérdések felmerülnek, egyfajta harmóniát kölcsönöz az ábrázolt világnak, épphogy oldja a konfliktust.

A test csak kontúr, amiben az embert az arc egy illúzióvá teszi.

De az arcnélküliségnek is ugyanúgy megvan az illúziója.

Ez a film úgy gondolkodik, hogy közben elegánsan nem leplezi le a gondolkodás folyamatát, inkább, mint egy antik filozófiai szöveg, párbeszédként, hermeneutikai folyamatként szemlélteti. Mi több, rámutat, hogy az érzelem is működik ebben a mechanizmusban, nem csak az értelem. Ami nem valóságos, az idealizálható, ami idealizálható, az végső soron csalódást okoz, ami csalódást okoz, az visszaút a valósághoz, ami ezúton próbára teszi az intimitást. És ez az a körkörösség, amiben az emberi érzelem és értelem folyamatosan bezárva forog, él, létezik.

Sőt, ezáltal létezik.

Már-már prométheuszi a sors.

Írta: Szabó Dárió