Pókember: Idegenben

Spider-Man: Far From Home, 2019, Jon Watts

Tom Holland, Zendaya, Samuel L. Jackson, Jake Gyllenhaal, Marisa Tomei, Jon Favreau, Jacob Batalon, Tony Revolori, Angourie Rice, Remy Hii, Martin Starr, Cobie Smulders, J.B. Smoove

A Marvel filmek mindenható karmestere Kevin Feige még mindig nagyon érti, hogyan építgesse a stúdió már 23 filmet számláló, irdatlan összegeket termelő szuperhős-univerzumát, a (szinte) fokozhatatlanul nagyszabású, vezéráldozatokat szedő Bosszúállók filmek után Pókember legújabb inkarnációjának második darabja a legmesszebb Velencéig merészkedik, a játékidő jelentős részében pedig tinik szerelmi rivalizálását látjuk, mégis érezzük: komoly téttel bír mind az új kaland, mind maga a film.

A remek kezdés egyből megmutatja, mikor is járunk a Marvel idővonalon, megemlékezik a Végjáték hőseiről, ezzel együtt ütemet sem vétve vezeti be a legfrissebb film sokkal oldottabb hangulatát, ami üdítően hat a rengeteg heroizmus és pátosz után. Peter (Holland) a korábbiaktól eltérően most azért küzd, hogy kicsit ne kelljen szuperhősként működnie és osztálykirándulásra mehessen, ahol végre talán összejöhet a kemény diónak tűnő MJ-vel (Zendaya). A tervbe természetesen belekontárkodik néhány elementáris szupergonosz (és Nick Fury), így Pókembernek muszáj lesz reaktiválnia magát. A négy elemet megtestesítő ellenlábasok képében egyrészt megidéződik, másrészt az itt elhangzó ironizáló viccekkel zárójeleződik is a Pókember képregények ún. bronz- és ezüstkora. A tinédzser tematika maradhat, de a korabeli füzetek Vízemberének történetén a mai fiatalok már csak röhögnek.   

Az első Watts-Holland film a többi képregényfilmhez hasonlóan természetesen nagyon szép profitot hozott a készítőknek, valamilyen okból mégis kicsivel csökkentett összegből (175 után 160 millió USD) készült az új rész. A néhány, a szokásos színvonalat hozó, bár nem különösebben emlékezetes harcjeleneten ez nem látszik, a lépték pedig összehasonlíthatatlanul kisebb, mint a Thanos sagát kulmináló legutóbbi Marvel moziknál.

Az első blikkre a már túl jól ismert úton haladó tinivígjátéknak tűnő film valójában sokkal összetettebb és jóval több szinten próbál működni ennél. A Feige vezette agytröszt bizonyosan legfontosabb feladata volt méltó módon lezárni a Marvel filmes univerzum harmadik fázisát és lehetőséget adni a rajongóknak levegőt venni a Bosszúállók filmek komoly(abb), nagyszabású és tragikus történetei után. Valamint, részben az eddigiekből következően: bevezetni a negyedik fázist, amiben alighanem kulcsszerep juthat Pókembernek.

A tinifilmek elengedhetetlen elemeként - a már említett szerelmi szál és az egyre inkább széteső osztálykirándulás mellett - természetesen folytatódik Peter Parker felnövekedéstörténete. Tony Stark apafigurájának hiánya nyilvánvalóan igen érzékenyen érinti az őt bálványozó ifjú hőst, ám akarva-akaratlan, több-kevesebb sikerrel na és persze hosszabb-rövidebb ideig többen is a helyébe lépnek a játékidő alatt. A szigorú Nick Fury (Jackson), a haladóbb szintű szuperhősként segítségül érkező Mysterio (Gyllenhaal), és a családhoz más ponton is kapcsolódni kezdő Happy (Favreau), Stark korábbi bizalmasa. 

A felsorolt számos réteg egyikét sem fejti ki a film olyan mélységben, hogy az különösebben erősen hasson, ám mindegyik megkapja a maga minimálisan szükséges játékidejét, és éppen olyan meredek ívét, hogy nagyot senki ne csalódjon, valamint extra fűszerként a történetben szerepet kap valóság, varázslat és szemfényvesztés viszonya is, mely valamelyest mintha a Marvel univerzumról is szólna. 

Címkék: 2019 jon watts