Pig
2021
Amikor már tényleg mindenki leírta Nicolas Cage-t, akkor a random semmiből (mint Sandler) odapakol egy istenes alakítást, amivel nem csak, hogy azt mutatja meg, hogy még mindig egy istenverte zseni, aki épp azt csinál amit csak akar. Ha kell blamálja magát, ha kell részegen hozzámegy valakihez, és elváll tőle pár nap múlva, vagy épp az év férfi alakításának egyikét dobja elénk a semmiből. Egy Rob nevű lezüllött, már – már csöves benyomását keltő szótlan embert alakít, aki az oregoni erdőben él a szarvasgombakereső malacával. Hetente jön hozzá egy vevő, Amir (Alex Wolff) és elviszi az értékes szajrét. Amikor a férfi hű társa, a malac eltűnik, amolyan soft John Wick üzemmódba kapcsol és visszamegy a civilizációba, hogy felgöngyölítse az ügyet. A Pig egy tökéletesen megrendezett, minden ízében megalapozott, roppant minimalista, lassú dráma. Egy teljesen átélhető szituációt beszélt el, igazán férfias nyelven az író-rendező Michael Sarnoski, akire érdemes lesz odafigyelnünk (főleg, mert ő rendezi a következő Quiet Place filmet). Alig 90 perces az egész, de így sem siet sehova. Minden történésen, konfliktuson addig ül és beszél róla, amíg kell. Remek társa ebben a mimikával és csendes szavaival Cage, aki a film egy pontján olyan meghökkentő alakítást ver elő, ami nem hiszem, hogy sokaknál ne dobná fel a legjobb 2021-es alakítások listájára. Gasztro bosszúfilm, meghökkentő történésekkel, ahol soha nem a „mi?”, hanem a „hogyan” dominál. Többet nem akarok róla írni, különleges filmélmény. Nézzétek meg! Van egy rakás fasza, maradandó jelenete.
Isten keze
É stata la mano di Dio
2021
50-60 éves korukra fordulva az alkotók többsége elkezd szépen lassan, csendben felkészülni arra, hogy véglegesen milyen életművet hagynak hátra. Tudhatják, hogy ebben a szakmában semmi nem magától értetődő. Így volt/van ez Tarantinoval, Scorsese-vel és a többiekkel. Ha már megvan a számvetés, akkor jönnek/folytatódnak a szerelemprojektek. Aligha lehet ezzel máshogy Paulo Sorrentino is, aki most 52 évesen érzett magában elég erőt, hogy megfilmesítse kvázi a saját életét. Vagyis mélyeket szippantson a nápolyi levegőből, miközben kinyitja a családi albumot, ami rengeteg szépséget, keserűséget kalandot és szerelmet tartogat. Nála valahogy mindig ott van a „nagy szépség” a nagy szomorúság mellett is. A legrosszabb, legsötétebb időben is képes felemelt fejjel előre menni és megmutatni, van miért élni a Földön. Itt sem szeretnék belemenni nagyon a történetbe. Fabietto és családja (a rendező hozta magával régi társát, Toni Servillot) 80-as évek kicsit zavart nápolyi életét mutatja be. Klasszikus olasz bájjal, hangoskodással, némi szomorúsággal. Egy fiú, aki szerelmét keresi, a kissé diszfunkcionális családja árnyékában, de egyelőre szerelem gyanánt a mozit választja. Vannak furcsa részei a filmnek, nem is értettem mindent. Az Isten keze természetesen az „isteni” Maradonára utal, aki óriási erőt adott a szenvedélyes nápolyi embereknek. Nem ez Sorrentino legjobb filmje, de egyszerűen annyira jó nézni ezeket a nagy gonddal megkomponált csodálatos képeit, a lágy olasz dallamokat hallgatni. Nem mond sokat, de mégis minden egyes filmjéről úgy állok fel, hogy én is szerelmes vagyok az országba, a tengerbe, az olasz éjszakákba. Csodálatos filmes utazás egy 40 évvel ezelőtti „akkor nehéznek” megbélyegezett korba. Egy igazán kemény időszakból. amilyen a mostani, már ez is óriási menekülőút. Még ha csak két órára is.
