Dűne
Dune
2021
Hihetetlen csalódott voltam tavaly, amikor a bemutató előtt pár hónappal eltolták a Dűnét egy teljes kiba*ott évvel. Az egész 2020-as évből ezt a filmet vártam a legjobban. Olyan volt, mint mikor elveszik a gyerek csokiját. Mint mikor a csaj meztelen azt mondja „na mára ennyi, most menj haza”. Szóval értitek. Rohadt csalódott voltam.
A Warner hiába keménykedett, hogy kirakja HBO MAX-ra a premier napján úgy voltam vele, hogy „kit érdekel? ki nézi meg ezt a filmet otthon tévén, laptopon? EZT?" Amiben a monumentalitás és a grandiózusság új értelmet nyer. Ezt simán láttuk az első trailerből. A nyugtalanságom akkor indult be, mikor alapos elhallgatás után derült, hogy Villeneuve csak egy részét/felét dolgozza fel a könyvnek, a második rész meg csak akkor lesz, ha majd ez az etap nyereséges lesz. Na így már para Covidőkben, mert még a Marvel képregény filmjei is éppen csak hozzák a számokat (de ezek közül is felejtősek a 2020 előtti számok). Mi lesz így?
A válaszom: Menjen el mindenki és nézze meg, ha teheti a lehető legnagyobb vásznon! Kicsit mocsok önös érdek is ez, amikor azt írom, hogy „mindenki” mert a Dűne egyébként is inkább a sci-fi rajongók szent grálja, de Denis Villeneuve mindent meg is tett érte, hogy a lehető legkevésbé legyen mai divatos szóval élve „ fogyasztható” a végeredmény. Úgyhogy nem biztos, hogy mindenkinek való. Viszont, azok, akik nem félnek attól, ha jobban dolgoztatja az agyukat egy alkotás, nem csak szórakozni és agyat kikapcsolni járnak moziba (amúgy ez mekkora baromság már?) azok repüljenek be a filmre, mert a Covid éra egyik, ha nem a legnagyobb mozifilmes élménye vár rájuk.
Nem akarok a történetbe nagyon mélyen belehasítani. Egyrészt mert a rajongóknak semmi újat nem tudok elmondani, az „újaknak” pedig jobb ha maguk fognak beleszimatolni ennek a történetnek, világnak a játékszabályaiba. A lényeg, hogy egy fűszer körül bonyolódik a sztori, mely az egész galaxis egyik legértékesebb dolga. Az uralkodóházak között rossz a viszony, Leto Atreides (Oscar Isaac) kapja a feladatot, hogy termelje ki a fűszert az egyetlen bolygón, ahol elérhető. Ezzel az előző uralkodóházat kitúrva. Az ellentétek kiéleződnek és a feszültség robbanás közeli állapotba kerül. Leto fia, Paul (Timothée Chalamet) lesz a központi főszereplője az egésznek, aki álmaiban kiválasztottként próbál békét teremteni az űrben. Vajon tényleg így lesz?
„Következő részünkből kiderül”. Persze vicc is lehetne, de óriásit koppan az, aki úgy ült be a Dűnére, hogy egy kerek egész történetet kap. Érthető módon egy ekkora volumenű sztorira nem elég a 2,5 óra, de valahogy ezt jobban ki kellett volna hangsúlyozni a marketing kampányban, hogy „part one”. Nagyon rég láttam már olyan filmet, mint ez. Ahol az első perctől fogva felnőtt nézőnek tekintenek bennünket. Hihetetlen jól eső érzés (hangozzék bármennyire is szánalmasnak). Adott egy komplex sztori, komplex viszonyrendszerekkel (azért Denisék jelentősen egyszerűsítettek a sarokpontokon), teljesen elengedve a fantasy vonatot mégis közepesnél alig több odafigyeléssel követhető minden. Minden teljesen természetesen van jelen. A konfliktusok, a döntések, a helyzetek még az a pár apró kis humor is. Egy érett, az alapanyaggal teljes szimbiózisban dolgozó alkotó, tudatos munkája a Dűne.
Az egész filmből árad egyfajta rideg, klasszikus középkori udvarházas attitűd, hangulat. Roppant minimalista belső terek, átláthatatlan szürkeség, köd, fakó folyosók, félelmetes belső terek. A kinti jelenetek pedig fojtogatnak, perzselnek, érzed a hajadba fújt homokot, érzed a homokférgek által jelentett veszélyt a talpad alatt. Egészen döbbenetes amit a díszlettervezők megalkottak. Azok a méretek, azok a homokférgek…teljesen új szint. Hans Zimmer döngölő zenéje pedig csak hab a tortán.
Gondolom azért érzitek, hogy ez így túl szép és jó. Mi a csel? Szerintem a ritmus. Leginkább ebbe tudnék fogást találni a Dűnén. Az elején rohadt sok infó ront ránk, és hamar megtörténnek a film központi eseményei, majd kicsit elsüppedünk a homokban mi is, mint Paul lába. Mire Villeneuve-ék rájönnek, hogy hupsz eltelt 70 perc és még nem volt akció, szóval beraknak egyet ami kissé kilóg, majd megint jön egy nagyobb adagnyi csendes beszélgetős rész. Amit egyébként Zimmer zenéje néha megöl, mert bár nagyon fasza, amit alkotott, de pár közepesen izgalmas részre is olyan monumentális jelenetként gondol, mintha az lenne a film nagyjelenete. Márpedig ha minden nagyívű és grandiózus, akkor valójában semmi sem az.
Összegzés: Az, hogy végül mi lesz a Dűnéből, a reményteli második rész után lehet csak meghatározni, de ez a part one, nagyon ígéretes képet fest.
