Ha a hírességek belemennek az aktuálpolitikába gyakorta csak a saját rövidlátásukat leplezik le. Őket állította részben pellengérre a South Park alkotóinak filmje, az Amerika Kommandó is, melyben nem úszhatta meg Tim Robbins sem, Hollywood liberális beállítottságú színészeinek egyik leghangosabb szószólója. Az, hogyan látja ő hazájának politikusait, köztük is az ördögi konzervatívokat elárulja első rendezése, melynek nem csak a forgatókönyvét írta, hanem mindjárt a címszerepét is eljátszotta. Sokáig tartott mire támogatókat talált, a nagy stúdiók ugyanis fáztak a produkció kényes témájától. Robbins sorra kérte színészbarátait, hogy vállaljanak szerepet filmjében. Így lépett elő a Bob Roberts legfőbb vonzerejévé a gárdája, melyet egy-egy beugrás erejére színesít Susan Sarandon, John Cusack, James Spader és Helen Hunt is. A szatirikus áldokumentumfilm a zenészből lett szenátorjelölt, Bob Roberts választási kampányát követi nyomon, aki úgy pózol, mint egy wall streeti yuppieként újjászületett anti-Bob Dylan. A gyanús ügyletekkel vagyont szerzett Roberts kiforgatja a '60-as évek lázadó magatartását és szélsőjobbos köntösbe bújtatva a maga hasznára fordítja. Ha egy riporter netán kényes kérdést szegez neki, egyenes válasz helyett reflexből az újságírói objektivitás hiányát kéri rajta számon. Nincs benne gátlás, de a legfélelmetesebb az, hogy ostoba szólamaival milyen sokakkal találja meg a közös hangot. 

Bob Roberts a liberálisok legszörnyűbb rémálma. Karikatúrája a hagyományos értékeket hangoztató, ám valójában semmiféle morállal nem rendelkező politikusnak. A film legjobb pillanatai egyszerre tudnak abszurdak, elgondolkodtatóak és rémisztőek lenni. A country koncertek, melyeken Roberts dalaival a periférián élők ellen uszít telibe találnak. Robbins humorral világít rá a populizmus veszélyességére, valamint a mögötte megbúvó primitív, manipulatív és hazug szemléletre. Eközben élvezettel hámozza le antihőséről az újabb rétegeket, hogy még a korábbinál is rémesebb alakot csináljon belőle. A szatíra jegyében persze mindez simán megengedhető, csakhogy Robbins beleesik az egyoldalúság csapdájába. Filmjében majd minden konzervatív sunyi gazember, míg az ellenjelölt egy jóságos nagypapi. Valahol Robbins ugyanazt teszi, amit Roberts: leegyszerűsít és kigúnyolja a másik oldalt. A média is megkapja a magáét, mely meghunyászkodik a hatalom előtt vagy egyenesen alájátszik. A filmnek, ha olykor sarkításból fakadóan is, de határozottan megvan az éle. Robbins rendezőként az áldokumentumfilmes formátumot rátermetten használja. Sajátos dinamikát, közvetlenséget és hitelességi érzetet nyer vele alkotása. A színészek közül Tim Robbinson kívül Alan Rickman és Ray Wise az, akinek minden egyes rezdülése aranyat ér. Az már inkább ólmot, hogy a film egy valószínűtlen fordulatokkal terhelt összeesküvés történetbe megy át. Azt értékelem, hogy Robbins be merte vállalni, hogy ne adjon feloldást, de azt nagyon nem, hogy az amúgy is dagályos zárójelenettel milyen okoskodóan rázogatja az ujját. Ha kitart a maró iróniánál a Bob Robertsből akár hivatkozási alap is lehetett volna.

ÉRTÉKELÉS: 60%