Brian De Palma thrillereit vizsgálva elkerülhetetlen Alfred Hitchcock munkásságának a szóba kerülése. Már a Káin ébredése kapcsán egyértelmű volt, hogy a suspense mestereként emlegetett rendező mekkora hatással volt rá, de talán egyszer se ment olyan messzire, mint a Gyilkossághoz öltözve megalkotásával. A film, melyet a Portyán helyett forgatott le, már nem csupán stílusában emlékeztet erősen Hitchcock műveire, konkrét fordulatok és egész jelenetek köszönnek vissza a Psychoból. Azt, hogy De Palma tényleg ennyire szereti Hitchcock egyik leghíresebb rendezését vagy csupán kölcsönveszi belőle, amire szüksége van egy olyan kérdés, amin hosszan lehetne vitatkozni. A Gyilkossághoz öltözve mégse ezzel hevítette fel a maga idejében a közvéleményt, hanem amiatt, hogy De Palma annyi szexet és vért rakott a filmjébe, melyről példaképe nem is álmodhatott.
Mindjárt az első jelenetben azt látjuk, hogy Angie Dickinson önkielégítést végez a zuhany alatt. Az izgatás egyszerre szürreális és perverz módon sokkolásba vált hirtelen nyilvánvalóvá téve, hogy De Palma majdnem akkora rajongója a giallóknak, mint Hitchcocknak. A szexuális frusztráció legalább annyira meghatározza az áldozatot, mint a gyilkost. A nemi vágy olyan bűn, mely De Palma filmjében nem maradhat büntetlenül. A kielégületlen feleség erotikus fantáziája, ahogy egyik percről a másikra rémálommá változik, úgy lesz délutáni kalandjából is egy véletlenül megtalált levéllel végzetes macabre. A nőjogi egyesületek már akkor se díjazták, hogy a csalfa asszonnyal a rendező mekkora árat fizettet, ám azt a nőt, aki egy thrillerben a bűn útjára téved ritkán éri az a szerencse, hogy ép bőrrel kerüljön ki belőle.
Ostobaság volna persze azt hinni, hogy De Palmát a morál túlzottan érdekelné. Ő nem erkölcsi tanmesének szánta filmjét, hanem az idegek felborzolására. De Palma a kukkolótársává teszi nézőjét és mesterien megalkotott képsorokkal kápráztatja el, hogy akkor se akarjon félrenézni, amikor elszabadul a borzalom. A Gyilkossághoz öltözve vizuálisan tömör gyönyör, azonban az író-rendező ezekbe a kéjesen elnyújtott szekvenciákba hajlamos túlságosan is belefeledkezni. Az a rész, melyben a feleség és a vele kikezdő ismeretlen férfi a galériában némán kerülgetik egymást majd tíz percig tart. De Palma nem először teszi próbára a tűrőképességünket, ám a csodálatos kameramunka és Pino Donaggio nem kevésbé elbűvölő zenéje se feledteti a jelenet öncélú jellegét.
A rendezőnek csak azután kezd beugrani, hogy van egy elmesélésre váró története is, hogy levezényelte az elképesztően véres gyilkosságot, mely filmjének a csúcspontja. Innentől alkotása többé-kevésbé hagyományos thrillerként folytatódik, amiben egy szemtanú (Nancy Allen) és az áldozat fia (Keith Gordon) együtt próbálnak a tettes nyomára bukkanni. Van egy mellékszálunk is, ennek során a film sztárja, a pszichológust játszó Michael Caine egy betegét keresi, aki gyaníthatóan a gyilkos. A Psycho és megannyi hasonló thriller után aligha fog bárkinek meglepetést okozni a valódi elkövető személye. De Palma ugyan bevet pár trükköt, hogy elterelje a figyelmünket és egy dublőrt is bedob, hogy elbizonytalanítson, másrészről olyan nyíltan sugallja, ki a tettes, hogy épp csak egy nyilacskás táblát nem tart a feje fölé.
A Gyilkossághoz öltözve a vártnál hamarabb jut el a végkifejletig. Még mindig van úgy negyed óra hátra a történetből azután is, hogy pszichológusával (ismételten a Psycho után szabadon) elmagyarázta a tettes indítékát. A lényegében felesleges epilógus leginkább De Palma tobzódása a hatásvadász képekben. Önmagukban rendkívüli jeleneteket alkot, a fürdőszobai rémálom például ritka izgalmas, ám értelme a történet egészére nézve vajmi kevés van. A filmet a De Palma iránti rajongásom csúcsán láttam először és meg kell, hogy mondjam, már akkor is felemás élmény volt. Forgatókönyvíróként Brian De Palma sose volt olyan ügyes, mint rendezőként, ez pedig meglátszik ezen a filmjén is. Amilyen szenzációs képileg épp annyira zavaros és kiegyensúlyozatlan történetileg. Végső soron egy érdekes variáció a Psychora, ami közel sem elégszik meg a szimpla másolással, mégis Hitchcock klasszikusát inkább tudom ajánlani bepótlásra, mint De Palma túlfűtött újragondolását.
ÉRTÉKELÉS: 60%