A kémekről alkotott kép örökre megváltozott, amikor James Bond feltűnt a mozivásznon. A popkultúrába is egyből beépült 007-es ügynök egy fényűző világban élt, ahol egyik karjában egy szexbombát, a másikban egy Walter PPK-t szorongatva nagystílűen hajtotta végre éppen aktuális küldetését. Tette mindezt olyan egzotikus nyaralóhelyeket, exkluzív klubokat és kaszinókat megjárva, ahová az egyszeri ember még álmában se jut el. Ian Fleming igaz már 1953-ban megírta első James Bond-könyvét, ám az adaptációk népszerűsége a regényekén jócskán túlnőtt. Stílusukat kezdve a slágerekkel aláfestett, szexi főcímmel mindhiába próbálták mások lekopírozni. A franchise a '60-as évek óta nem kevesebb, mint huszonnégy részt termelt ki magából. Készült egy hírhedten vacak paródiája (Casino Royale, 1967) és egy jogi perpatvar folyományaként egy kánonon kívül eső Bond-film (Soha ne mondd, hogy soha) is. Ez idő alatt elfogyasztott több színészt. Sean Connery elsőként való távozásával pótolhatatlannak látszó űrt hagyott. Helyettese, George Lazenby egyetlen film után állítólag saját akaratából lépett le. Roger Moore vele ellentétben egyesek szerint túl sokáig is maradt. Timothy Daltont idejekorán betemette a sorozat válsága, Pierce Brosnan viszont felélesztette, hogy aztán Daniel Craig elölről kezdhesse. Ennyi Bond bele se fér egyetlen posztba, így született ez a két részből álló, monstre toplista. Mindenki kényelmesen elhelyezkedett? Akkor ideje felrázni a Vodka Martinit és nekiugrani a szériának kezdve annak mélypontjával!
24. Gyémántok az örökkévalóságnak (1971)
Nyitány: 4/10 Bond-lány: 3/10 Bond-gonosz: 3/10 Akció: 3/10 Stílus: 2/10
Sean Connery csillagászati összegért öltötte újra magára a 007-es szmokingját miután az első reboot-kísérlet nem vált be, ám Guy Hamilton filmjéért kár volt visszatérnie. James Bond négy rész óta harcolt a Spectre (alias Fantom) ellen és bár ezt itt ignorálják, az előzőben még újdonsült felesége is az áldozatuk lett. Végre eljött a napja, hogy fülön csípje a terrorszervezet fejét, a fehér macskákhoz különös vonzódást mutató Blofeldet, erre a várt leszámolás már a nyitányban is egy camp stílusú tréfába megy át. A legtöbb jó, amit el lehet mondani a Conneryt ténylegesen koporsóba rakó alkotásról, hogy legalább igyekszik könnyed és vicces lenni. Ehhez sajnálatosan egy bizarr mellékíz társul, mintha a készítőknek kicsit elmentek volna otthonról. A meleg bérgyilkospár, a nőnek öltöző Blofeld és egy ritka tenyérbemászó Bond-lány versenyeznek egymással, hogy melyikük tud fárasztóbb lenni. Connery sincs épp a topon. Fáradt, öreges és alig próbálja komolyan venni a szerepét, sőt épp ellenkezőleg, de még így is meg-megvillan olykor hamisítatlan sármja. A film majdnem olyan rossz ízlésű paródiáját nyújtja a szériának, mint az első Casino Royale. Még az akciójelenetei is zavarba ejtően bénák tudnak lenni. Bond verekedését Bambiékkal vagy a sivatagi üldözést a holdjáró-utánzattal nézni is fájdalmas. Akár az egész film, a kínosság netovábbja.
23. A magányos ügynök (1989)
Nyitány: 5/10 Bond-lány: 4/10 Bond-gonosz: 6/10 Akció: 8/10 Stílus: 4/10
Timothy Dalton második és egyben utolsó Bond-filmjét a készítők a házon belül már veteránnak számító John Glen rendezővel megkísérelték a '80-as évek amerikai akciófilmjeihez igazítani. Ennek érdekében még a Halálos fegyver zeneszerzőjét is rászabadították. A történet szerint megölik James Bond régi haverjának a feleségét, ami nagy hiba volt, mivel marcona hősünk bosszút fogadva beépül a gyilkos drogbáró bandájába. Már mikor Bond és haverjai esküvői frakkban lendülnek akcióba, érezni, hogy itt valami nem stimmel. Az akció roppant látványos, csak épp A magányos ügynök mindennek tűnik, csak nem Bond-filmnek. Egy nagyon drága, B-kategóriás akció-thrillerhez áll a legközelebb, ebben a minőségben üti meg egyedül a vállalhatóság szintjét. A film az amerikai mozikban megbukott, tehát végképp kár volt beleerőltetni az ottani közönség vélt igényeit, így a megnövelt brutalitást. Az, amit elértek vele, hogy Bond lesüllyedt az amcsi akcióhősök tucatszintjére. A többre érdemes Dalton is felcserélhetővé vált jóformán akármelyikükkel. Robert Davi és a fiatal Benicio Del Toro egy fokig szórakoztatóak, de ők is inkább a Miami Vice-ba valók. Carey Lowell látványnak nem utolsó, viszont, hogy rátapad Bondra utána meg amiatt duzzog, hogy a férfi más nőre is ránéz, nem teszi szimpatikussá. Az, hogy Bondra megpróbálták ráerőltetni a monogámiát elhibázott ötlet volt a javából, ahogy a kütyüfelelős Q terepre küldése is. Azt se ártott volna figyelembe venni, hogy a kor legtöbb, tartalmilag hasonlóan sovány akciófilmje nem véletlenül nem haladja meg a két órát.
22. Halálos rémületben (1987)
Nyitány: 8/10 Bond-lány: 3/10 Bond-gonosz: 2/10 Akció: 8/10 Stílus: 5/10
A világban történő változások zavarba hozták a Bond-sorozatot már a Dalton-éra legelején. Alkotói úgy vélték, hogy ideje megkomolyodni, de a jól bevált formulát se akarták a kukába dobni, aminek az eredménye ez a keményen személyiségzavaros epizód lett. Timothy Dalton pedig alapjaiban klassz James Bond volna, ám nem sokra megy egy olyan alkotással, ami az egyik pillanatban egy bonyolult kémtörténet, a másikban egy szimpla akciófilm akar lenni. Ahogy Daltont bemutatják, mint az új Bondot, nem tudom eleget dicsérni. Az, hogy a gyilkossal való leszámolás után egy nő jachtján landol úgy, ahogy van óriási. A bajok ott kezdődnek, amikor rátérnek a tényleges történetre, ami egyenetlen tempójával és túlkomplikált kitérőivel az összecsapottság és az átgondolatlanság érzetét kelti. Az akció nagyban folyik, ahogy az a sorozathoz illik, viszont a rosszfiúk kritikán aluliak. Joe Don Bakernél nemigen volt a szériának ócskább gazembere. Az agyament fegyverkereskedő túl piti alak lenne még a Knight Riderbe is. Jeroen Krabbé se jár jobban. A legszebb mikor rárobbantanak egy dzsipet, amiből pár perccel később néhány koromfolttal a homlokán száll ki. Az, ha tudná magáról a film, hogy bugyuta elviselhetőbbé tehetné, de akár A magányos ügynöknél, a készítők gyakran észre se veszik, hogy letolt gatyával akarnak durvák és realisztikusak lenni. A mellényúlások számát növeli a Bond szívét ezúttal megdobogtató Maryam d'Abo, aki nem csak hihetetlenül unalmas, de még idegesítő is. A film egy jószándékú, de elhibázott megújulási kísérlet volt, amihez, ha nagyobb határozottsággal állnak hozzá, esetleg összejöhetett volna.
21. Az aranypisztolyos férfi (1974)
Nyitány: 4/10 Bond-lány: 4/10 Bond-gonosz: 8/10 Akció: 5/10 Stílus: 5/10
Roger Moore új színt adott a 007-esnek, ám a Connery-érából megmaradt rendező, Guy Hamilton nem volt képes váltani. A konfliktusokkal terhelt forgatás vége az lett, hogy a Bond-széria megvált mind Hamiltontól, mind az esztelenül költekező Harry Saltzman producertől, aki pedig társával, Albert R. Broccolival a kezdetektől istápolta a 007-es kalandjait. Az aranypisztolyos férfiben ott egy kiváló Bond-film lehetősége. Roger Moore ellenállhatatlan humora és lezser eleganciája előtör, ahányszor csak hagyják, de mikor a Connerys keménységet akarják ráerőltetni, az nem működik. A filmnek van egy rendkívül karizmatikus gonosza is, akit Christopher Lee meggyőző félelmetességgel hoz. Scaramanga igazi úr és száz százalékos pszichopata, már szinte túl jó ide. A kezdés, melyben szigetére hív egy másik profi gyilkost, hogy összemérje az erejét vele izgalmas lehetne, de elcsúszik a megvalósítás banánhéján. A film egzotikus helyszíneivel sikerrel szakít ki a hétköznapokból, ám Hamilton hajlamos nevetségessé tenni a technikai szinten remekül kivitelezett akciójeleneteit is. A történet se volna rossz, ha nem téblábolnának irritáló, félnótás karakterek Bond útjában ide értve a felfoghatatlan okból visszahozott déli zsarut és a magát egyik leégésből a másikba sodró Goodnight ügynököt. Szegény Britt Ekland üresfejű szösziként csámpázza át a filmet. Maud Adams helyett ő érdemelt volna golyót, már csak könyörületből is. Moore és Lee együttes erejének köszönhető, hogy a film megőrzi önnön méltóságának egy részét.
20. Casino Royale (2006)
Nyitány: 8/10 Bond-lány: 5/10 Bond-gonosz: 5/10 Akció: 8/10 Stílus: 4/10
A 007-es ügynök nem kiáltott eredettörténet után, de a kor divatja és a Brosnan-éra leégéssel zárulása ezt diktálta. A Casino Royale-t megváltóként fogadták, csak egy hangos kisebbség volt, mely nem volt érte oda, és be kell, hogy valljam, hozzájuk tartozom. Az, hogy a sorozat tiszta lappal kezd szép és jó, a 00-ás státuszt frissen megkapó, nyers és csiszolatlan James Bond papíron szintúgy érdekes, ám, amit mindezzel kezdenek az édeskevés. Megfosztani Bondot az eleganciától olyan, mintha Superman nem tudna repülni. A príma belépővel érkező Daniel Craig kőkemény, csak épp feloldódni nem tud. Amit nehezebb megbocsájtani, hogy Bond egész karakterívét egy Alkonyat-szintű románcra húzzák fel szájbarágó pszichológiával kiegészítve. Eva Green pedig egy égi adomány, de mindhiába, ha egyszer legalább olyan siralmas, ahogy a kapcsolatát Bonddal kezelik, mint amennyire átlátszóak Vesper hátsó szándékai. A vérző szemű Le Chiffre mázlija, hogy Mads Mikkelsen játssza, egyébként szót nem érdemelne, hacsak nem a James Bondot is röhögésre késztető kínzási technikája kapcsán. Az akciójelenetek mentik, ami menthető. A második Bond-filmjét rendező Martin Campbell minden szaktudása bennük nyilvánul meg. A Casino Royale jócskán hosszabb a kelleténél, ami annál nagyobb gond, hogy már a felénél elkezd szétesni. A pókerverseny után olyan fordulatok és mondatok követik egymást, melyekről nehéz elhinnem, hogy komolyan gondolták őket. A Casino Royale egy blöff. Úgy tesz mintha lenne szíve és agya, pedig nincs. Pusztán akciófilmként elvégzi a küldetését, de eredettörténetként csúfosan bebukja.
19. Őfelsége titkosszolgálatában (1969)
Nyitány: 7/10 Bond-lány: 5/10 Bond-gonosz: 8/10 Akció: 7/10 Stílus: 4/10
George Lazenby a Bond-színészek fekete báránya. Az ausztrál származású modell az egyetlen köztük, aki kapcsán felmerül a gondolat, hogy túl kevés volt James Bond eljátszásához. Alkatilag pedig megfelel, színészként is meglepően jól teljesít, és mégis, egyszerűen hiányzik belőle a kellő sztárerő. A ruhatáros mintha szintén ellene dolgozna. Nem vagyok egy divatmajom, de zsabót és skót szoknyát aggatni Bondra merénylet. Átkozott pech, hogy pont Lazenby vállára helyezték annak a terhét, hogy a széria felnőttebbé váljon és közelebb kerüljön ahhoz, amilyennek Ian Fleming megírta. A nyitány mindent elkövet, hogy eladja Lazenby-t Sean Connery méltó utódjaként, és, ha csak ennyin múlna, sikerülne is. A vágóból rendezővé kinevezett Peter R. Hunt szándékai értékelendőek: több sztori, kevesebb akció és egy emberibb Bond, aki ezúttal szerelmes lesz. Az Őfelsége titkosszolgálatában más, mint az előző részek, az biztos, de a szirupos montázzsal súlyosbított romantikázás tovább lassítja a történetet, ami enélkül is hajlamos unalomba fulladni. A hol eltűnő, majd a semmiből feltűnő Diane Rigget se könnyű megszeretni a filmben. Komplex, érzékeny nőt akarnak csinálni belőle, de inkább úgy lehetne jellemezni, hogy nehéz eset. A szereposztás mentsvára Telly Savalas, a legjobb Blofeld mind közül már csak azért is, mert az egyedüli, aki nem aszexuális. Hunt szemmel láthatóan tud akciójelenetet rendezni, amikor végre rászánja magát, az pedig, hogy meg mert játszani egy lehangoló befejezést hozzájárult ahhoz, hogy a film ínyencfalattá nemesült egyes Bond-rajongók körében.
18. Halj meg máskor! (2002)
Nyitány: 8/10 Bond-lány: 5/10 Bond-gonosz: 6/10 Akció: 7/10 Stílus: 5/10
Pierce Brosnan utolsó Bond-filmjére dupla jubileumi nyomás nehezedett. A huszadik volt a hivatalos sorban valamint a sorozat a 40. életévét töltötte be vele, és ó atyám, de nem tudott megfelelni egyiknek se! A készítők nagy igyekezetükben úgy túlspilázták, hogy még a sorozat saját valóságmércéjével nézve is elképesztő mértékben elvetették a sulykot. A megalománia felüti fejét már a film eleji, pazar légpárnásos üldözésnél, ám végletes sületlenségei ellenére, illetve részben pont azok miatt a Halj meg máskor!-nak megvan a maga szórakoztatási faktora. Még a jégpalotát és a láthatatlan verdát is kibírná, azonban a túlburjánzó, gagyi CGI úgy hat rá, mint a kriptonit. A mindent elborító túlzások ekkor kezdik megfeküdni a gyomrot. Brosnan állja a sarat, de saját bevallása szerint ő is rosszul volt a rengeteg agyamentségtől, ami nyomot hagyott az alakításán. Bevisz egy övön alul ütést a filmnek Halle Berry is, aki bár roppant vágykeltő, de olyan rossz, mintha egy pornószínésznőtől vett volna a szerephez leckéket. A főgonosz a személyéhez kapcsolódó sci-fis csavar nélkül is elég extrém, vele már kész képregény figura. Toby Stephens ehhez hűen játssza el valahol félúton Doctor Doom és egy bekokainozott Willem Dafoe között. Őrületes látvány. Lee Tahamorinál jobb ízléssel bíró rendező kellett volna ide, aki tudja, hogy meddig mehet el. A Halj meg máskor! egy agyonszteroidozott James Bond-film annak összes előnyével és hátrányával. Méltóságnak híján van, de felpumpáltságával az érzékszerveinket nem hagyja pihenni.
17. Spectre - A Fantom visszatér (2015)
Nyitány: 9/10 Bond-lány: 5/10 Bond-gonosz: 4/10 Akció: 8/10 Stílus: 7/10
Sam Mendes második Bond-rendezésével a legkényesebb ponton torpedózta meg a Daniel Craig fémjelezte rebootot. A Connery-éra főgonoszának, a Spectre terrorszervezetet vezető Blofeldnek a visszatérése jóval erőtlenebbül sült el, mint az remélhető volt. Christoph Waltz tanácstalan megformálásában az ikonikus figura álmosítóbb volt bármely korábbi inkarnációjánál. A Bonddal való rokoni kapocs beillesztése csak mélyebbre taszította Blofeldet a legszánalmasabb Bond-gazemberek rangsorában. A gyengébb nem frontján se sokkal jobb a helyzet. Az egy kósza numerára beugró Monica Bellucci és a durcika Lea Seydoux visszasüllyesztették az erős nő fogalmát oda, hogy ő az, aki nemet mond Bond csábítására mielőtt igent mondana. A kezdés pedig parádés, az egyetlen hosszú snittel induló mexikói bevetés nagyobbat ígér, mint amekkora durranást a film végül nyújt. Az akciójelenetek azért meghálálják a beléjük rakott százmilliókat. Mendes érzékével a külsőségekhez klasszis megjelenést kölcsönöz A Fantom visszatérnek, ám olykor érthetetlenül ocsmány képekkel dolgozó operatőre ebben rendre szabotálja. Craig remek Bonddá csiszolódott, az veti vissza, hogy megint látványosan nem tudnak lelki bajossá tett karakterével mit kezdeni. Csak botorkál az újradefiniált Q, M és Moneypenny is a történetben. Lassan minden régi elem a helyére kerül, de, hogy nincs egy átgondolt irányvonal mögötte az nagyon látszik a filmen.
16. Halálvágta (1985)
Nyitány: 7/10 Bond-lány: 4/10 Bond-gonosz: 8/10 Akció: 8/10 Stílus: 6/10
Roger Moore se tagadta, hogy már túl idős volt Bond eljátszásához búcsúfilmjében, a Halálvágtában. Valóban, mikor az aktuális jócsajnak már a papája lehetnél és annyi sminket pakolnak rád, ami ellen még Koós János is tiltakozott volna, ideje visszavonulni. A filmet rendező John Glen egy attrakciókkal teli, impozáns akciójelenettel nyit, melyben a sítalpon menekülő Bondot szovjet katonák üldözik. Az már ekkor kellemetlenül nyilvánvaló, hogy Moore-t alkalmanként kevesebbet fogjuk látni, mint a dublőrét. A kaszkadőrök megdolgoznak a pénzükért, de a Beach Boys alákeverése az egyik mutatványuk alá, hát mondjuk úgy, hogy megtöri a varázst. Akció terén a filmnek a későbbiekben sincs oka a szégyenkezésre. A nagy ugrás az Eiffel-toronyról vagy a san franciscoi hajsza Bondhoz méltó látványossággal bír. Csak Moore tartja lomhán a lépést, főképp a verekedéseknél, ám elég egy mosolyt megeresztenie, hogy érthetővé váljon, miért volt nehéz őt az alkotóknak elengedniük a hatvanhoz közeledve is. Tanya Roberts krónikusan üres szépség. Inkább maradt volna az alacsony költségvetésű fantasy filmeknél, de szerencsére itt van nekünk Christopher Walken pszichotikus milliárdosként, aki tipikus Bond-gonoszt játszva is külön jelenség. Ugyanez elmondható az inkább férfire, mint nőre emlékeztető Grace Jonesról is, ám kevésbé pozitív értelemben. A Halálvágta a szereposztás abszurditásaival együtt sztenderd Bond-film, mely a sorozat egyéniségét megőrizve szállítja a tőle elvárható élményt.
15. Élni és halni hagyni (1973)
Nyitány: 6/10 Bond-lány: 6/10 Bond-gonosz: 7/10 Akció: 7/10 Stílus: 7/10
Első szereplését 007-es ügynökként Roger Moore furcsa egy kalanddal kezdte. A vudu ad egyfajta egzotikumot a Guy Hamilton rendezte résznek, ám a fekete mágia jelentette fantasztikum beemelése a kémek világába meglehetősen oda nem illőnek hat. A film nem is tudja eldönteni, hogy kitartson-e mellette, így az részben egy drogbirodalom álcájául szolgál. Bond tesz egy kirándulást a new yorki gettóban is, ahonnan pedig enyhén szólva ő rí ki. A filmet a legőrültebb helyzetben is úriemberként viselkedő Roger Moore tartja egyben, akinél több bájjal senki nem tudta mondani, hogy "A nevem Bond. James Bond.". A megismerkedés vele igaz közel sem olyan látványos, mint kollégái bemutatkozása, de az erőszak helyett inkább humorral operáló Moore egyéniségéhez passzol. A groteszk nyitányban hullanak az MI6 ügynökök, ami Bondnak és a rész félkomoly hangvételének is megágyaz. Az akció kibontakozásával a film egyre jobban magára talál. A motorcsónakos üldözés még mai szemmel is igazi csúcspontul szolgál. Jane Seymourt leginkább törékeny szépsége emeli ki az átlagos Bond-lányok közül, illetve az, hogy az általa alakított jósnő személyében ténylegesen egy érinthetetlen nőt hódít meg a főszereplő. Yaphet Kotto nekem mindig Alonzo Mosely marad, de szigorú fellépését itt nem kíséri semmi humor. Kananga távol áll egy hétköznapi drogkirálytól, inkább egy instabil elméjű diktátort idéz. Az Élni vagy halni hagyni néhol túlságosan kacsintgat az amerikai közönség felé, ám nem hagyja el a Bond-filmek stílusát. Ha más nem, hát Roger Moore jelenlétével sosem mulasztja el eleganciával megtölteni a részt.
14. Moonraker (1979)
Nyitány: 6/10 Bond-lány: 7/10 Bond-gonosz: 8/10 Akció: 7/10 Stílus: 6/10
Lewis Gilbert filmjének élvezete azon áll vagy bukik, hogy milyennek szeretjük James Bondot: viccesnek vagy komolynak? Aki az utóbbit választotta az tegye képzeletben a lista legaljára ezt a részt, mert itt aztán közel s távol mindent poénra vesznek. Még a filmet majdnem megrendező Spielberg se marad ki a szórásból. Az előző részből visszahozott bérgyilkos, Jaws komikus mellékalakba megy át, sőt szerelembe esik! Mindjárt a film elején megugorják a cápát, innentől pedig a képtelen helyzetek száma csak növekszik. Legyen szó Bond kütyüiről, az akciójelenetekről, a záporozó egysorosokról, vagy az űrig meg sem álló történetig, az alkotók nem ismernek mértéket. Egy rajzfilm-valóságba lépünk át, ahol semmi se lehetetlen és akármi túlélhető. Kikapcsolt aggyal a Moonraker tömény szórakozás egészen az űrbe jutásig, ahol a másodosztályú Star Wars-majmolás és az ótvar speciális effektek serege ellen még a leglaposabb poént is lecsapó Roger Moore összes bája kevésnek bizonyul. A szexuális töltetért ezúttal a dögös Lois Chiles a felelős, aki lényegében Amasova őrnagy amerikai kiadásban. A gonosz megint egy elmebajos mágnás, ám Michael Lonsdale-nek az őt körülvevő túlzások között szimpatikusan sztoikus előadásában van egy mély arrogancia, ami emlékezetessé teszi Hugo Draxet. Nem lehet nem szeretni, amikor olyan szövegeket lök, hogy "Hát hiába találok ki magának egzotikus halálnemeket?". A Moonraker röhejes egy film, nem is akar más lenni, ám az efféle pillanatok miatt jó ízzel lehet mosolyogni rajta.
13. Dr. No (1962)
Nyitány: 0/10 Bond-lány: 8/10 Bond-gonosz: 6/10 Akció: 6/10 Stílus: 9/10
Azt hinnénk, hogy az első Bond-filmnek ma már legfeljebb mozitörténeti értéke van, azonban Terence Young művének erényei nem koptak el a közben eltelt hosszú évekkel. Az alkotók elég jó munkát végeztek ahhoz, hogy megalapozzanak egy teljes filmsorozatot a Dr. No-val. Hagyományos főcím előtti nyitány még nincs, ám Bond bemutatkozása eszméletlen. A film egy pillanat alatt elhelyezi hősét a férfiúi tápláléklánc csúcsán. Mert ezt volt James Bond, a tökéletes alfa-hím, aki előbb megdönti az gonoszoknak dolgozó nőt, csak utána adja fel. Az ereje teljében lévő Sean Connery hanyag, maszkulin felsőbbrendűséggel kelti életre ezt a férfiideált. Monty Norman nem tud betelni saját zenéjével, ezért agyonhasználja a közismert Bond-főtémát. A Dr. No nagyobb filmnek tűnik, mint amilyen valójában, és ez köszönhető a díszlettervező Ken Adam kreativitásának is. Maga a történet a botnál is egyszerűbb, de ezt sokáig ügyesen palástolják, ezért csak akkor okoz gondot, amikor Bond eljut a címszereplő rejtélyes szigetére: a sárkánynak hitt tank most már több, mint röhej. Cserébe megjelenik Ursula Andress, méghozzá olyan belépővel, ami azzá az elérhetetlen álomnővé varázsolja, akit csak és kizárólag Bond hódíthat meg. Honey Ryder szexszimbólumnak felsőkategóriás, viszont - már csak Ursula Andress limitált színészi eszköztára miatt is - belső értékekkel nem igazán rendelkezik. A főgonosz szintúgy hatásosan van felvezetve, előképe a későbbieknek, de közelebbről nézve nincs benne semmi extra. A film a végén csak a kötelezőt hozza, ami arra azért bőven elegendő, hogy megjöjjön a kedvünk a folytatásokhoz.